Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 7
» Online tagok: 1
norbi840528
Horváth Szabina: Egy miért az ezerből (2019. január)
Önmaga önkéntességét tekintve elégedetten és mégis sajgó szívvel nézett végig az előtte kígyózó soron. Mennyien szorulnak erre a kis kosztra, erre a szenteste napi szeretetebédre, s milyen jó volna, ha ezt évente nem csak egy vagy néhány alkalommal tudnák megszervezni. Vajon mit eszik ez a sok ember az év többi napján? Vajon hogyan bírják ki a nap mint napi nélkülözést? Mit ér ez az egyetlen ebéd? Egyáltalán ér valamit? Meg fogja kérdezni, még ma, még most, miközben esznek, mikor végre elfogy a sor, mert közben nem lehet. Bár úgy tűnik, nyugodtan, türelmesen állnak sorban az emberek, mégis, biztosan a szemére vetnék, ha a jó étvágyat kívánás mellett valamelyikükkel leállna beszélgetni, s a többi korgó gyomorral hallgathatná, amíg ő a tudásszomját kielégíti. De talál-e valakit, aki őszintén megválaszolja kérdéseit? Szóba áll-e valaki? Kiönti-e neki a lelkét hálából ezért a tányérnyi ételért? Sajnálta őket. Nagyon sajnálta. Hogyan jutottak idáig és miért? Idős emberek, akik mögött egy élet vonult végig, és most itt állnak a nincsben, Több gyermeket magával ráncigáló elhagyott anyák, akik képtelenek gyerekhad mellett elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Lebetegedett valakik, akiknek tisztességes munka után egy szörnyű kór következtében fel kellett adniuk addigi életmódjukat és egy jóval szerényebbe, nehezebbe átváltani. Lelkileg megsebzettek, összetörtek, akiket megbéklyózott egy-egy eset, trauma, vagy az emberi önzés, gonoszság megnyilatkozása, mely egyenesen szívük legbelsejébe fúródott, s képtelenek kilépni ebből a gödörből.
Belemerte az egytálételt, jó tömény babgulyást, melyben szinte megállt a kanál - szerencsére az összejött forrásoknak köszönhetően nemcsak „valamit visz a víz” levest szolgálnak ma fel -, s nyújtotta a következő embernek, csak az átnyújtás pillanatában, s közhellyé minősült jókívánság elmondása idején nézett rá. Olvasni akart a szeméből, mint mindenkiéből, mert az arcon sugárzó csöppnyi öröm, a meleg, gőzölgő étel láttán megnyilvánuló a szomorúságot pár percre elfedő jólesettség, a köszönömök mormolása, vagy az istenáldás kérése ezért a csekély adományért adott neki újult erőt, hogy önkéntesen, ingyen, saját szabad idejét feláldozva másokat kiszolgáljon. Egy fiatalember nyúlt az eldobható tányérért. Vele egyidős lehetett úgy harminc körüli, bár csapzott kinézete lehet, hogy hozzátett valamelyest életkorához. Szakadt ruhája, a téli fagy ellenére igencsak vékonynak tűnő farmerkabátja, s az alóla kivillanó vastag garbó, a hidegtől pirossá és nehezen mozgóvá vált keze, a kopott, talán lyukas cipője, szakálla, a sapka nélküli zsírtól és ápolatlanságról árulkodó hosszú, hátul egyetlen befőttesgumival összefogott haja, a róla áradó szagok, és a megtört, fénytelen, életuntságtól nem mentes tekintete újult erővel keltette fel benne a miérteket. Miért? Miért, Miért? Hiszen kinézetre, ha egy kicsit jobb kondícióban lenne, munkaképes, a társadalmat igencsak előbbre vivő ember lehetne. Egy családfő, egy szerető férj, egy apa, egy Valaki. Mit keres itt és miért így néz ki? Nem itt a helye, nem a túloldalon, sokkal inkább mellette azon az oldalon, ahol ő áll, aki osztja az ételt. Belenyilallt valami, ahogy a tányér átadása közben hozzáért a jéghideg gémberedett kézhez. „Beszélnem kell vele” suhant át agyán. „Talán szóba áll velem” „Talán van még benne annyi emberi.”
Gyorsított ütemben osztotta az ételt. Szeretett volna végezni, vagy legalább pár percnyi szabadidőt kapni, mielőtt távozik a felállított padok egyikétől a srác, ahol csendesen, nem foglalkozva azzal, ki eszik mellette, meghúzva magát, kanalazta befelé az ételt, felmelegítve vele testét és talán egy kicsit lelkét is. A sor nem akart fogyni, az étel pedig, ahogy innen az osztópulttól rálátott, egyre fogyott a tányérból. Mindjárt végez. Nem, nem mehet el addig, míg meg nem kérdezte. Lehet, hogy nem kap rá választ, de akkor is meg kell próbálnia. Bánni fogja, ha nem teszi. Nyugtalanul fog fetrengeni este ágyában, a jól befűtött kis garzonlakásában, miután hazaérve ő is elfogyasztja karácsonyi menüjét. Nem babgulyást, hanem halászlét és bejglit, mint minden december 24-én, miközben parányi asztali díszként felállított villódzó fényektől misztikussá váló karácsonyfájában gyönyörködve saját magányát siratja el a szeretet napján. Jól jött ez az ebédosztás, igaz, ha nem lenne, ő is elutazhatott volna, haza a messze élő szüleihez, akikkel így neten tud csak kapcsolatot tartani, de mivel egész családja megszállottja a segítésnek, otthon sem fordítanak túl sok gondot a lakás díszbe öltöztetésére, helyette a jóléti szolgálatban szerepelnek. Szülei ilyenkor a telefon és a gép előtt ülnek, és öntik az emberekbe a szeretetet, a vigaszt, a buzdítást, a lelkesedést. Ő is ezt fogja tenni. Jobb ez így. Majd pár nap múlva elutazik, és bepótolják a bepótolni valót. Most másoknak van rájuk szüksége, s a megmentett életek, lelkek nagyobb örömmel töltik el őket, mintha csak otthon ülnének. Mert ahol szeretet van, ott bármelyik nap válhat december 24-évé, sőt akár minden nap az lehet.
A srác felállni készülődött. Ő gyorsan odaadta az ételt a következő várakozónak a sorban, majd elnézést kért, odaszólt segítőtársának, hogy neki pár percre el kell mennie, mindjárt jön, tartsa addig a frontot, és sietve megközelítette a célszemélyt, csak az utolsó néhány lépésben lassított. A fiatalemberrel szembeni hely üresen állt, így vele szemben helyet tudott foglalni.
- Egészségére! - szólította meg. - Remélem, ízlett az étel.
- Köszönöm - nézett rá amaz, és bajusza alatt érződött halvány mosolya, a szeme is mintha felcsillant volna egy pillanatra, miközben végignézett az elé leülő csinos, bár szerényen öltöző nő láttán.
- Hogyan tovább, mi lesz a szenteste következő programja? - nem akart kertelni, tudta kevés ideje van, s hirtelenjében nem jutott eszébe kedvezőbb beszélgetés-indítás.
- Nincs programom - állt fel az asztaltól.
„Remek” - gondolta magában, - „akkor akad pár perce rám”.
- Várjon! - pattant ő is fel. - Elkísérne?
- Mégis hová? - nézett rá meglepetten.
Zavartan nézett rá. Erre csak idétlen választ lehet adni jelen körülmények között, de ha már belevágott, nem visszakozhat.
- Mivel innen csak mosdóba léphetek le, hát odáig. A közeli bevásárlóközpont mosdója még nyitva van.
A fiatalember értetlenül nézett rá.
- Miért akarja, hogy elkísérjem, hiszen…
- Csak így tudok pár mondatot váltani Önnel.
- Velem?
Belekezdjen? Bele kell kezdenie, hiszen nincs ideje téblábolni, és annyi mindent szeretne tudni. Ettől a fickótól többet, mint úgy általában, a kora, a kinézete még inkább felveti a kérdést: Miért van itt?
- Ne haragudjon, tudom, semmi közöm hozzá, mégis tudni szeretném, miért? Miért jutott idáig, hogy itt áll sorba, amikor életerős, fiatal, jóképű…
- Ehhez semmi köze - megfordult és a másik irányba indult el.
Ott állt néhány másodpercig mozdulatlanul. „Elrontottam” - nyilallt belé a felismerés.
- Várjon! - futott utána - Bocsásson meg! Nem akartam megbántani. Egyszerűen csak nem értem.
A srác megállt, szembefordult vele:
- Addig jó, míg nem érti. Míg nem tudja. Míg a másik oldalon áll. Boldog karácsonyt!
Magára maradt, tudatlanságával, kielégítetlen kíváncsiságával. Visszatért ételt osztani.
- Miért? - nézett rá a soron következő emberre, egy idős görbebottal járó, remegő kezű idős nénire.
- Álja meg a Jóisten! - válaszolta a néni, és elbotorkált a legközelebbi asztalig. Közben ki-kiloccsant az ételből a fagyos földre.
Régen besötétedett, mire végeztek a pakolással, elbúcsúzott társaitól, majd beült a kocsijába. Másnap reggel majd kijön és összetakarítja a világosban, amit még össze kell.
Milyen szép is volt ez a nap! Fogalma sincs ennek a sok embernek, hogy nem csak ő segített nekik, hanem ők is neki. Nem volt egyedül. Társaságban lehetett, emberek sokasága mosolygott rá, állt szóba vele, hacsak egyetlen köszönöm erejéig is. Felüdítette lelkét. Látta maga előtt az arcokat, ahogy a szomorúság, a fájdalom egy-egy pillanatra eltűnik és felváltja a hála, az öröm. S látta azokat is, melyeket már a jókívánság, a tál meleg étel sem lelkesít annyira, hogy eltűntesse a belékövesedett vonásokat.
Túlságosan elbambult, csak akkor eszmélt, hogy pirosra váltott előtte a közlekedési lámpa, amikor már féktávolságon belül volt, rálépett a fékre, de elkésett. A gyalogátkelőhelyet átszelő gyalogos testének tompa koppanása jelezte, megtörtént a baj. Kiugrott az autóból. Kétségbeesetten rohant az elterült testhez.
- Ne! - kiáltotta. - Ne!
Sikított, közben érezte, ahogy a félelem, az önvád, a tehetetlenség megmarkolja, és lebénítja. Eszelően ugrálni kezdett kétségbeesésében, és vadul tekingetett körül, jön-e valaki, lestoppolhat-e valakit, aki képes ebben a szörnyű pillanatban cselekedni. Hiába. Felfordította a testet. A testet, akit felfordítás nélkül az autólámpa fényében a sötétben is felismert, pedig csak ma látta életében először. Próbálta kitapintani pulzusát, vagy szívverését, de a dermesztő hidegben meggémberedtek ujjai, a stressz és fagy közösségében nem fogott fel semmit. A srác szájához hajolt, lélegzik? De azt sem tudta megállapítani. Semmit. Előkapta telefonját és tárcsázott. Alig bírta elnyöszörögni, hová jöjjön a mentő, mert páni félelmében a megszokott útvonal is homályos hellyé változott.
- Nem tudom, hogy él-e, nem tudom, hogy van-e pulzusa, semmit nem tudok, siessenek.
A telefon másik végén levő illető sem tudta olyan szinten megnyugtatni, hogy képes legyen bárminemű megfelelő tájékoztatást adni. Ott téblábolt, miközben egy másik autós arra megállt segítséget nyújtani. Ő konferálta be a helyet és a tényeket. De ő ezt már nem hallotta. Szemét elözönlötték a könnyek, nem látott tőlük semmit, leroskadt az út szélére, megszűnt körülötte a világ. Ennyit az ő nemes szívéről és lelkéről, a jóságáról. Azt mondják, vészhelyzetben derül ki, ki valójában a jó ember. Hiába minden igyekezete, most nyilvánvalóvá vált számára, ő nem az. Gépies mozdulatokkal szállt be a rendőrautóba, mintha nem is ő maga lenne. Fogalma sem volt, mint vallatták és mit vallott, azt sem, mit írt alá. Még hazamehetett volna az ítéletig, de ő akkor képtelen volt rá, a váróteremben leroskadt egy székre, és elnyomta a bódulat.
Nem utazott haza pár nap múlva, abban az évben hiába várták szülei, hiszen nem hagyhatta el a várost. De ha elhagyhatta volna, sem lett volna hozzá ereje, kedve. Nem hitte el, nem akarta elméje befogadni, hogy tényleg megtörtént, ami megtörtént, hogy nemcsak egy rémálom az egész. Hiszen ő soha senkinek nem akart rosszat, soha senkit nem bántott. Miért?
Egyetlen út, amit megtett, miután kilépett a lakásából a kórházba vezetett. Egyetlen öröme a tudat, hogy a srác nem halt meg, sőt túl van az életveszélyen. Egyetlen boldogság számára a beszélgetés vele, amikor magához tért, kikerült az intenzív osztályról, és beosonhatott hozzá.
- Ne haragudj! - tegezte, mert annyira közel érezte szívéhez, hogy ezt mindenképpen ki akarta fejezni. - Nem akartam.
- Te? - nézett rá a srác. - Te nem akarhattad. Te annál jobb vagy.
Leroskadt egy székre a betegágy mellé, kezébe temette arcát és keserves könnyekre fakadt. Ki tudja hányadszor szenteste óta.
A srác óvatosan felemelte az infúziós tűvel ellátott kezét, és megsimogatta a lány haját.
- Nem haragszom.
- Bárcsak jóvá tudnám tenni! - szipogta.
- Hé! Semmi baj, élek - vigasztalta.
- Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha…
Érezte, hogy a férfikéz megfogja az övét, és belekulcsolja magát az övébe.
- Egy válasz a sok közül a miértedre. Megtapasztaltad. Ha elég erős vagy, kijössz belőle, ha nem, te is ott fogsz állni a sorban.
Ránézett, döbbenet ült ki arcára. A felismerés döbbenete, hogy elég egyetlen elbénázott másodperc, és romokban az egész addigi életút.
- Te is? Ilyenért?
A beteg arcán fájdalmas mosoly suhant át. Nem nyugtázta a megállapítást, nem is tiltakozott ellene.
- Ez csak egyetlen válasz az ezerből. A szakadék mindegyikünk előtt ott tátong. Elég néha egyetlen pillanat, hogy belezuhanjunk, máskor sokáig lavírozunk a szélén, de végül megszédülünk. Vannak szerencsés emberek, akik képesek egy méterre eltávolodni a szakadék szélétől.
Nézte az összekulcsolódott kezeket. Már nem volt fagyos és piros a srácé, mint ahogy a mosdatásnak köszönhetően már sokkal rendezettebb és ápoltabb volt kinézete, és testéről is a fanyar szag helyett enyhén kórházi illat áradt.
- Örülök, hogy élsz, és annak is, hogy a történtek ellenére szóba állsz velem.
A fiatalember szelíden nézett rá, mintha tekintetével buzdítani akarná, hogy ne gyötörje önmagát. Megteszik azt helyette mások, megteszi azt az igazságszolgáltatás, mely törvényeknek van alárendelve. Törvényeknek, amik általánosak, s nem látják meg a helyzetekben megbújó parányi különbségeket, vagy ha meglátják is, tehetetlenül sodrodnak a tömegeffektussal. A paragrafusok szűk hálójában, melynek kiskapui nem az egyszerű ember lelkének gyógyulására hivatottak létezni, épp eléggé elvérzik a naiv, jóhiszemű ember önvád nélkül is.
- Velem te csak jót tettél. Most itt lehetek fűtött szobában, s ételt is adnak, igaz, nincs tébékártyám, az államnak kötelessége ellátni, persze pár nap múlva majd két lábbal rúgnak ki, és mehetek az utcára, de akkor is, a karácsonyt meleg helyen, emberek társaságában, vigyázó kezek között tölthettem.
- Jó neked, hogy így fogod fel - sóhajtott, s ebben a sóhajban nemcsak az önmagára kivetített negatív értéktérkép kiáltott fel, hanem a felismerésé, hogy létezik máshogyan is.
A srác is érezte a levegő vibrációjában ezt a kettősséget, ezért elárulta a pozitív gondolkodás titkát.
- Ha nem így fognám fel, már rég nem élnék.

Mivel elég kevés ügy volt akkoriban, és minden egyértelműnek látszott az ügyben, sem fogadott ügyvéd, sem megvizsgálandó beszéd, sem más körülmény nem nehezítette a döntéshozatalt, gyorsan végeztek a közlekedési bűncselekmény. Márciusra már ki is tűzték a tárgyalást. Beidézték a srácot is, de ő állította, semmire nem emlékszik. Akkor látta őt újból majd három hónap távlatából, a szempárt, melyet így messziről nem tudott megvizsgálni. Van-e benne szomorúság? S ha igen, miért?
Elítélték közlekedési vétség miatt. Az ügyvéd szerint szerencséje van, nagyon enyhe lett az ítélet. Csupán hónapokban mérhető a letöltendő büntetés.
Nehezen indult a börtönélet. Mintha minden nap egy-egy örökkévalóság lett volna. Nem adott be fellebbezést, semmi okos nem jutott eszébe, amibe kapaszkodhatott volna. Sőt, kiüresedett agya, mintha töröltek volna belőle minden épkézláb gondolatot. Bezárkózott önnön benső lelki világába, begubózott, és nem nyitott, még a börtönpszichológus sem tudott kezdeni vele semmit. Csak pár nap telt el, mikor közölték vele, látogatója érkezett. Rettegett. Talán megtudták szülei? Nem mer szemükbe nézni. Leült a látogatói ablak elé. A srác nézett vele farkasszemet az üveg túloldalán.
- Segíthetek valamit?
Nézte a szemeket. Vajon most melyiküké a szürkébb, élettelenebb, szomorúbb?
- Én nem ítéllek el - próbálkozott újra a fiatalember. - Jelen szituációban helyet cseréltünk, legalábbis, amíg itt ülünk egymással szemben. S átérzem azt a tehetetlenséget, amit te érezhettél ott az asztalnál, amikor szóra akartál bírni, orvosolni a bajomat, de csupán egy őszinte, részvétteljes mosolyt juttathattál el. Kitartást, ne törj össze! Majd egyszer vége lesz.
Minden egyes szavát mélyen elraktározott. Még mindig nem tudta, ki ül vele szemben. Ki az, aki egy másik szakadékból szól hozzá, aki ha ugyan másképp is, de reménytelen helyzetben van, mégis bátorítja.
- Veled mi van?
- Ha beleesik az ember a szakadékba, nagyon nehezen jut ki belőle. Még akkor is, ha próbálkozik.
- Még mindig az utcán élsz?
- Amíg nincs lakhelyem, még tisztességes munkát sem kapok. Amíg nem dolgozom, nem lesz pénzem albérletre sem. Ördögi kör. Nem tudom, melyikünknek a jobb. Neked, vagy nekem?
- Szabad vagy.
- Neked meg nem kell rettegned, hogy éhen halsz vagy megfagysz. ha a tiltott koldulásból gyűlik is össze valami, azt a nap végén el kell költened, nem gyűjthetsz össze belőle egy albérletre valót, mert a hajléktalanszálláson ellopják mindenedet, ami épp nincs rajtad. Esélyed sincs továbblépni. Itt semmi nem a tied, de hagynak élni.
- Itt örökös szégyenbélyeget sütnek rád, egy kalap alá vesznek azokkal akik… itt elítélt a neved. S ha ők nem is taposnak rád, te akkor is megtaposottnak érzed magad. Soha nem lesz belőlem az, aki voltam.
A fiú a szemébe nézett, mélyen átütően, mintha nem is üvegfal választaná el kettejüket.
- Ha az nem is, mássá válhatsz. A derékba tört sors is ívelhet felfelé.
Felállt.
- Mennem kell.
- Ne még! - kérte szívbe markoló hangon, mint aki érzi, ez az egyetlen lehetősége hosszú ideig a külvilággal érintkezni. - Jó veled beszélgetni, és nagyon sajnálom a történteket.
- Én sajnálom, de nem magam miatt. Te lehet, hogy elütöttél engem, de felébresztettél kábult állapotomból, önostorozó letargiámból. Már nem érzem magam annyira elveszettnek. Ha behunyom szemem, egy képet látok magam előtt, egy mosolygós fiatal nő arcát, aki felém nyújt egy tányér ételt. Ha éhes vagyok, mindig erre gondolok, ha fázom, mindig a kezed érintésére, ahogy átfagyott kezemhez ért, ott akkor.
Könny csordult végig arcán. Lázasan járt agya, mivel marasztalhatná még itt látogatóját, ha csak pár másodpercre, hogyan segíthetnék egymást. Belenyilallt a szó jelentése: EGYMÁST.
- Kérhetek egy szívességet? - a fiú meglepett tekintetére folytatta. - Van egy macskám. Mióta itt vagyok, lassan két hete, bezárva van a lakásomban. Megnéznéd, hogy van, gondoskodnál róla, meg a növényeimről is? Elkókadnak víz nélkül.
A srácnak felcsillant a szeme.
- Komolyan gondolod?
- Szegény pára, remélem, él még, ugyan volt kiengedve elegendő víz, és amilyen ügyes képes magát kiszolgálni, amíg egy falat kaját talál otthon. A bejárat előtt a lábtartó alatt van a kulcs, csak a lépcsőházba kell valahogy bejutnod, valakivel beslisszanhatsz, vagy egyszerűen becsöngetsz valamelyik szomszédomhoz, és elmondod, hogy téged kértelek meg, hogy adj a macskának enni. Csak arról ne ejts egy szót sem, hol vagyok. Nem élném túl a szomszédaim rosszalló pillantásait, hátam mögötti sutyorgásait. Ha bejutsz a lakásba, megtalálod a társasház ajtajának pótkulcsát a ruhafogas alatt.
Megadta címét.
- Komolyan gondolod? - kérdezte újból a srác. - Tudod egyáltalán, mit adtál ki a kezedből?
- Senkim nincs. A szüleim nagyon messze élnek, és nem akarom, hogy megtudják, hová süllyedtem.
- Csak én?
- Van némi megtakarított pénzem, a felső fiókban megtalálod. Keress magadnak valami munkát, élj! Élj, hogy nekem ne fájjon annyira!

Kilenc hónapot töltött rácsok mögött. Hozzájárult ehhez összeomlása és felépülése, magaviselete, és a letett óvadék is, mely szavatolta, hogy egyelőre a várost nem hagyja el, és természetesen bárminemű szabálysértés visszairányítja a dutyiba. E háromnegyed év alatt saját magányában minden múltat kitörölt emlékeiből. Néhányszor bepánikolt, sokkot kapott, több kórházi kezelésen átesett, és szerencsére megfakult tudatában a baleset, de megfakult vele együtt minden. Nem gondolt többet sem a macskájára, sem semmire.
Most pedig felöltözve saját ruhájába, kezében a retiküljével, és a lakcímkártyájával elindulhat haza. Haza. Ki tudja hova? Mi várja? Megromlott ételek, lepusztult, bedohosodott lakás pókhálókkal teletűzdelve? Vagy talán még rosszabb? Egyáltalán van még neki otthona? Kilépett a friss levegőre, s az eddig annyira óhajtott szabadság hirtelen rémülettel töltötte el. Hogyan tovább? Mi lesz most? A munkáját elveszítette, megélhetése nincs, és mindenki, akit látott az utcán idegen lénynek tűnt. Sokkal idegenebbnek, mint bekerülése előtt. Félni kezdett tőlük. Lassan, rettegve indult útnak. Legszívesebben a föld alá bújt volna, vagy megivott volna valami láthatatlanságot okozó szérumot. Úgy érezte, homlokára van írva hatalmas nagy betűkkel: „Börtöntöltelék. Vigyázz vele!”
Ott állt a társasház előtt, mely megegyezett a lakcímkártyáján szereplő címmel. Nyelt egyet. Vajon mi szivároghatott ki, mit tudhatnak róla, mit mondjon, ha kérdezik a szomszédok? Felment a lépcsőn. Keresgélni kezdte saját lakása kulcsait, de nem találta. Miért is lenne a lábtörlő alatt ennyi idő múlva? Ahogy telt az idő, s hiába hipnotizálta tekintetével az ajtót, felmerült benne a kérdés: Hogyan megy be? Reményt vesztve dőlt neki az ajtónak, az kinyílt magától. Meglepődött. Nyitva? Macskája somfordált elé, és hozzádörgölőzött lábszárához.
- Te itt? Élsz? Kilenc hónapja már… - Felemelte cicáját, magához ölelte. Beljebb lépett. Már nem emlékezett, nem értett semmit.
Egy meglepett jól ápolt férfi fordult ki a konyhából, a macska nyávogása csalta ki. A meglepettség széles mosolyra váltott.
Még mindig nem esett le neki.
- Ön kicsoda? - nézett rá értetlen szemekkel. - Rossz helyre jöttem?
- Kiengedtek?
A srác legszívesebben átölelte volna örömében a lányt, de nem tehette. Az ölelés sokszor megtörtént képzeletében az elmúlt kilenc hónapban, de ez most a valóság, mely egészen más alapokon nyugszik. Igen, ő már sok mindent elképzelt, de most el kell hessegetnie az álomképeket, most nem szabad összekeverni a valósággal. Pedig mennyire szép volt az a képzelet.
- Úgy emlékszem, egyedül éltem - rebegte - vagy talán tévedek?
Már ebben sem volt biztos.
- Persze, én csak vigyáztam a macskádra, meg öntöztem a növényeidet.
Szétnézett. A szétdobált férfiruhák, a mosatlan edények mind arról tanúskodtak, hogy ez a lakás az elmúlt hónapokban agglegénylakássá változott.
A srác arcáról lehervadt a mosoly. Oda a sok szép álom.
- Most már nem kell vigyázni a macskámra.
- Kiteszed a szűrömet?
Nem fért fejébe, míg ő börtönben sínylődött, ez a valaki itt élt az ő otthonában.
- Hogy merészelte egyáltalán birtokba venni a lakásomat?
A férfi nem vitatkozott. Jól tudta, egy börtönből szabaduló, ott ki tudja milyen lelki sebeket összeszedő tulajdonossal szemben, írásos bizonyíték nélkül ő húzhatná a rövidebbet.
- Akkor én pakolok, és már itt sem vagyok - szólalt meg szárazon.
- Mégis ki maga, és hogy kerül ide, milyen jogon élt itt?
- Te mondtad el, hol a kulcs, meg hogy gondoskodjam a macskádról.
Valami derengeni kezdett. Leroskadt a fotelba, arcát kezébe temette és gondolkozni kezdett. Lázasan járt agya. Olyat művel, amit már több mint kilenc hónapja nem. Nehezen bújtak elő a gondolatok.
- Te vagy az a srác, akit elütöttem?
- Igen - válaszolta, de nem hagyta abba a pakolást. Egy sporttáskaszerűségbe dobált be néhány cuccot. - A többit itt hagyom. Mivel újra hajléktalan leszek, úgyis ellopnák tőlem. Ott kint nem lesz szükségem rá.
Egy pillanatra megállt a pakolással, a lányra nézett. Hátha megvalósulhatna valami abból a sok édes képzelgésből.
- Ha csak nem engeded meg, hogy maradjak.
- Itt? - nézett rá megütődve. - Önkényes lakásfoglalás.
- Nem egészen önkényes. Mindenesetre köszönöm. Boldog karácsonyt, és köszönöm, hogy eddig itt lakhattam - becsukódott mögötte az ajtó.
Sokáig bámult utána, mire lassanként összeállt a kép.
- De hát itt a tél, és bár egészen kellemes most az idő, de este már hideg lesz, és különben is mi történt veled, hogyan boldogultál ennyi ideig?
A srác után rohant, de sehol nem látta.
- Mi lesz most?
Kinyitotta a felső fiókot. A pénze hiánytalanul ott állt, mellette az bizonylatok a kifizetett közös költségről és a kifizetett számlák. Végül rábukkant egy hivatalos papírdarabra. Az írás egy nagyobb összegről szólt, melyet óvadékként rakott le a srác érte, ráadásul felelősséget is vállalt tetteiért.
- Hogyan akar felelősséget vállalni, ha nincs is itt? - nézett értetlenül, majd leesett a tantusz. Persze, ha övé a felelősség, ő kerülhet be a börtönbe, legalább nem kell az utcán lennie.
Bérjegyzékeket is talált, ebből megtudta, munkahelye van, volt a srácnak, dolgozott, keresett, s ebből fizetett mindent. A rezsi, a számlák és az óvadék mellett igen szerényen élhetett, s most pénz nélkül, nincstelenül lépett ki az utcára.
Kezével homlokára csapott.
- Hogy lehettem ekkora barom? Miért nem tartottam itt?
Csak néhány nap volt hátra szent estéig. Kezdenie kell magával valamit, a munkahelyére majd januárban néz be, most még nincs ereje hozzá. Eszébe jutott a december 24-i ingyen ebéd osztás csapata. Talán ott kellene kezdenie. Ők megértők, másrészt nem volt velük napi kapcsolata eddig sem, talán fel sem tűnt nekik, hogy megszűnt létezni az elmúlt egy évben.
Jelentkezett önkéntesnek. Most gyalog jött, mivel jogsiját bevonták. Mégsem volt teljesen nyugodt. Szüntelenül csak egy valakit keresett szemével, valakit, aki hátha beáll a sorba, hátha még egyszer tudna szót váltani vele. Ki tudja, mi történt vele az elmúlt pár napban, bár igen enyhe eddig a tél, de befűtött szobához volt szokva.
Egy újabb önkénteseket szállító autó érkezett, süteményeket hoztak. Az egyik fiatalember ismerősnek tűnt, messziről, hátulról is. Nem, ez nem lehet igaz, bárcsak igaz lenne…
- Kóstold meg! - szólt hozzá a srác. Szerintem egészen finom.
- Te itt? - a nyakába ugrott. Szíve vadul kalimpált, és nem tudta titkolni túláradó örömét. Látja őt újból, talán tisztázhatja is a félreértést, de ami még jobb, ugyanazon az oldalon állnak. - Úgy örülök, tényleg, igazán.
Aztán eltávolodott tőle
- Bocsánat, talán nem illő
- Jólesett - ismerte el a srác, miközben osztogatni kezdte ő is az ételt. - Sokkal jobban, mint mikor kiraktad a szűrömet. Még akkor is, ha igazad volt. Jó étvágyat! - nyomta a következő ember kezébe a süteményt.
Ránézett. Mit számít az igazság, meg, hogy kinek volt igaza? A lényeg, hogy mit okozunk a beképzelt igazságérzetünkkel.
- Hová lettél?
- Itt lakom a parkban.
- Albérlet?
- Nincs annyi pénzem. Amint összegyűlt az óvadékra, rohantam a rendőrségre. nem gondolkoztam azon, mi lesz velem. Más számított igazán.
Megállt kezében a merőkanál. Mennyivel bölcsebb nála, s mennyivel önzetlenebb. Itt él a parkban, nincstelen, talán korog a gyomra, mégis erre az oldalra állt, mégis adni akar, nem kapni.
- Munkahely?
- Még nem tudják, hogy nincs hol laknom, biztosan kipenderítenek, ha kiderül. De ha mázlim lesz, és nem lopják el addig a bankkártyámat és irataimat, ennek ugyan kicsi az esélye, akkor, ha megkapom a fizetésem, keresek albérletet. Ha átvészelem ezt a két hetet, akkor minden rendben lesz, újból egyenesbe jövök. Ha nem, akkor újra kapaszkodhatok felfelé a szakadék falán.
- S ha addig visszajönnél, ha nálam laknál, addig a két hétig? - kockáztatott meg egy kérdést.
A srác fülig érő mosollyal nyugtázta az ajánlatot.
- A macskád biztosan örülne. Jó étvágyat! - nyújtotta a süteményt.
- Jó étvágyat és boldog karácsonyt! - nyújtotta át ő is a következő sorban állónak a levest.
- Visszajössz?
- Megmenthetnél, persze nem akarom rád erőszakolni magam.
Bután öntötte a levest, nézte, ahogy a forró étel végigcsorog kezén és égeti.
- Megérdemlem - szisszent fel.
A srác nyomban rálocsolta az asztalon álló flakon vizet a megégetett bőrfelületre.
- El kell látni orvosilag is.
Megrázta fejét.
- Ostoba voltam és bunkó, nem lett volna szabad hagynom, hogy elmenj. Visszalöktelek a szakadékba, amikor te… Bocsáss meg!
- Két hét, oké?
Rábólintott.
Csendes karácsony köszöntött rá, végre nem kellett egyedül töltenie az ünnepeket. A srác közvetlen volt, de tapintatos, igyekezett felvidítani őt, és megértette, mennyire fontos neki a karácsony meghittsége. Társává vált, igazi társsá abban a néhány napban, amit együtt tölthettek. Ő igen szótlanul viselkedett. Nem akart beszélni, még nem szűnt meg a sok lelki fájdalom. Ahhoz idő kell, sok-sok idő.
Szilveszterre már kissé felengedett, bementek a városi forgatagba, leültek egy bódé elé meginni a forralt borukat, s ujjongva bámulták a tűzijátékot, mintha újra gyerekek lennének, mintha megérintette volna őket az a felhőtlen boldogság, az az ártatlan öröm, melyben már régóta nem volt részük.
Január elején próbálkozott a munkahelyén. Szerencséje volt, visszavették. Igaz, nem arra a posztra, ahol előtte dolgozott, de neki jelen pillanatban bármi megfelelt, csak fizetni tudja a rezsit, a közös költséget, meg legyen étel a szájában. Mi másra vágyhatott volna? Hiszen mindene megvolt. Minden, ami fontos. Legalábbis azt hitte, egészen addig, amíg haza nem ért.
- Hová pakolsz? - nézett a cuccait táskákba helyező fiúra.
- Megkaptam a fizetésem, és találtam egy olcsó albérletet. Nem akarom itt tovább rontani a levegőt.
- Ne! - kiáltott el önkéntelenül. - Te itt nem rontod a levegőt.
A fiú elkészült a pakolással.
- Köszönök mindent.
Már letelt volna a két hét? Annyira jó volt, annyira más, mint eddig. Nem akarta, hogy véget érjen, nem akarta, hogy elmenjen. Mintha nagyon lassan, de elkezdtek volna gyógyulni azok a lelki sebek, s érezte, most felszakad minden heg.
- Nem laknál itt albérletben? Igaz csak garzonlakásban élek, és szobatársakká kellene váljunk, de a fizetésedből vehetnénk egy másik heverőt, és akkor nem kellene a földön a párnákon aludnod.
- Kedves tőled! - állt vele szemközt meg a srác. - Szívesen maradnék, de nem tehetem.
- Miért? - arcán tükröződött a szenvedés, a magány szelének felvillanása, mely az elmúlt két hétben semmivé foszlott. Az az öröm, hogy van kihez szólnia, van kinek ételt készítenie, van kivel megosztania gondolatait, van kit meghallgatni, olyan boldogsággal töltötte el, hogy nem akart sem a múltra, sem a jövőre gondolni. S most a tudat, hogy vége a vakációnak, vége a másságnak, s visszatérnek a szürke magányos hétköznapok, s vele együtt az emlékek, a boldogtalanság, a lelki fájdalom, a kétségbeesés szélére sodorta. Csak egyet érzett, bármi áron megakadályozni. - Miért?
- Nem tudok itt élni veled. Eddig is alig bírtam ki. Nem tudlak továbbra is csak nézni téged félve, óvatosan, nehogy tolakodnak tűnjek, miközben belül majd szétfeszít a hév, a fájdalom, hogy nem érhetek hozzád, nem ölelhetlek át, nem csókolhatlak meg, miközben annyit jelentesz nekem, mint soha senki az életben. Nevezheted megfutamodásnak vagy bárminek. Két hetet kértem tőled, megkaptam. Most megyek, hogy élni tudjad végre tovább az életedet.
A sráchoz lépett. Most ő kulcsolta össze kezüket.
- Nem akarom nélküled tovább élni az életem.
Amaz figyelte az összekulcsolt kezeket. Megrázkódott a valamikori bűntudattól, mely talán nem is volt bűn, de azzá avanzsálták.
- Nem is ismersz.
Közelebb húzódott hozzá.
- Eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem akarok nélküled élni.
A srác nagyot sóhajtott.
- Egyszer már leestem a szakadékba egy nő miatt. Nem akarok még egyszer.
Hátrébb lépett, megütközött a kijelentésen. Elég neki saját bűne miatt vezekelni, miért kell másé miatt is?
- Inkább engem dobsz le?
Elengedte a kezet.
- Mindegyikünknek meg kell küzdenie saját sorsával.
Elég a bölcsességből. Itt most nem értelemre van szükség, hanem érzelemre. Pozitív érzelemre.
- Nem mindegy hogy egyedül vagy együtt. Valóban nem ismerlek, de ha elmész, nem is foglak soha. Én nem az a nő vagyok, bár nem ismerem őt és az indítékait sem. De téged szeretnélek megismerni.
- Nem félsz tőlem?
Magába mélyedt. Figyelte önmagát, kereste az oly ismert páni félelmet, a rettegést vagy bármi hasonlót, de nyomát sem találta. Megrázta fejét.
- Nem. Kijutottunk a szakadékból, felkapaszkodtunk a sziklára, s most itt állunk, ha akarjuk, kéz a kézben feljuthatunk egészen a csúcsig. Egyedül nem fog menni, nekem nem. Ha a múltat nézem, úgy érzem, beleőrülök. Te se tedd! Jó ember vagy. Az olyan valaki, akinek nincs szívében neheztelés, aki háromnegyed éven keresztül gondoskodott annak macskájáról, aki majdnem elvette az életet, fizette számláit, nem nyúlt a pénzéhez, sőt óvadékot rakott le, és felelősséget vállalt érte, az nem lehet szívtelen, gonosz ember. Nem érdekel, hogy milyen sáros a múltad, ha most tiszta vagy.
A srác lerakta a táskát, hozzálépett, átölelte és megcsókolta. Gyengéd lágy csóknak indult, és egyre szenvedélyesebbé vált.
- Rendben. Maradok. De nemcsak szobatársad leszek. Társad kívánok lenni, mindenben.
- Ennél kevesebbel be sem érem - mosolygott, visszacsókolt.
S e csók ízében megértette végre a sok ezer közül azt az egy miértet, ennek a srácnak a miértjét. Hát ezért, hogy most itt lehessenek együtt, egymásért.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.