Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 2
Magdolna43, Szaipne Kiss Maria
Steve Kuklis: Ereimben szív folyik (2019. január)
"A halál nem más, mint kapu az új életbe, ma élünk, és újra élni fogunk.
Visszatérünk megannyi alakban" (Egyiptomi ima a feltámadásért)


LA BREA, LOS ANGELES, NAPJAINKBAN

VALAHOL A BELVÁROSBAN, a lepukkant Downtownban kötöttem el a Crown Viktoriát, ami halkan és megbízhatóan ketyegett a fenekem alatt, akár egy svájci vekker. Lassan hajtottam. Parkolóhelyet kerestem, és már vagy háromszor kerültem meg a tömböt, mikor egy francosan elegáns, tengerkék Lincoln limuzin kanyarodott el a járda mellől, úgy harminclábnyira a Security Bank magas boltozatú bejáratától. Becsusszantam a helyére. Kiszálltam, nem zártam be az ajtót, a motort pedig hagytam üresbe berregni.
Nem volt különösebb tervem; gondoltam bemegyek, teszem a dolgom, aztán jobbra el.
Amikor beléptem a bankba, a fehér inges biztonsági őr gyors pillantást vetett rám. Egy jókora fém hirdetőtábla mellett ácsorgott, és unottan ropogtatta az ujjait. Nagydarab, szögletes állú fickó volt, jócskán túl az ötvenen. Ábrázata keserű, orra bumszli, tekintete üveges. Lesírt róla, hogy ő és az alkohol régi cimborák. Ennek ellenére kemény mukinak látszott, de abból a fajtából, aki keményebbnek hiszi magát, mint amilyen valójában. Hasa enyhén kibuggyant barna pisztolytáskát tartó öve fölött. Ahogy elnéztem, egy 357-es félautomata Browning fityegett az oldalán. Klasszikus darab, gonosz kis pisztollyá tud válni hozzáértő kezek között.
Simán elmentem mellette. Számára csak egy hosszú hajú, szakállas fiatal srác voltam; szakadt farmerban, csíkos pólóban, fekete bőrdzsekiben, és hanyagul félrecsapott Lear feliratú idióta baseballsapkával a fején.
Az impozáns belmagasságú bankfiókban pezsgett az élet. Néhány ablaknál az ügyfelek pénzt fizettek be. Egy középkorú házaspár sötét bőrű befektetési tanácsadónővel csacsogott. A mellettük levő ablak ritkásra eresztett redőnye mögött agyonfésült, felgyűrt ingujjú mitugrász bedöglött számítógép monitoron ügyködött. Egy kopasz, testes férfi papírokat írogatott alá, lassan és megfontoltan. Szürke öltönyt viselt, olyat, amit jobb szó híján tisztesnek mondanak. Odébb, egy hajléktalan kinézetű öregúr az árfolyamokat böngészte a nagy képernyős kivetítőn. Távolabb, a széksoroknál, harminc körüli molett anyuka próbálta helyben tartani rosszcsont ikreit - nem sok sikerrel. Hatalmas mellei ide-oda hánykódtak a bő, barackvirág színű blúza alatt.
A cserepes pálmák és a stukkó boltívek között nyugodt léptekkel közeledtem az egyetlen szabad pénztárhoz.
Rövidre nyírt, láng hajú csinibaba ült az ablak mögött. Olyan húszévesforma, finom, tízpontos teremtés. Laza szövésű zöld kiskosztümbe csomagolta magát, ami pompásan kiemelte formás idomait. Fülében kocsikerék nagyságú ezüst karikák. Természetes szépség volt, az igencsak szemrevaló fajtából. Friss volt és üde, úgy nézett ki, mint aki remekül aludt az éjjel. Bájosan rám villantotta milliódolláros mosolyát, s tiszta, lágy hangon érdeklődött, hogy miben segíthet. Hatalmas zöld szeme volt, és rokonszenves tekintete egy kislány naivitásáról árulkodott, aki még hisz a húsvéti nyusziban. Szinte szégyelltem magam, mikor közöltem vele, hogy bár nem nyitottam bankjuknál számlát, de azért elvinnék annyi készpénzt, amennyit bele tud gyömöszölni kettő darab nagyalakú borítékba.
Döbbenten meredt rám, és én hagytam neki néhány másodpercet, hogy összeszedje magát. Egy ideges pénztárosra volt most a legkevésbé szükségem.
- Azt nem tehetem uram! - bökte ki végül. - Hiszen ez… ez rablás!
Feszült volt a hangja, s olyan riadt a tekintete, hogy megsajnáltam szegényt.
- De bizony megteheti aranyom - hajoltam hozzá közelebb. - Ez valóban egy rablás, de mindketten tudjuk, hogy senkinek nem lesz kára. A bank biztosítva van, és a nyakam teszem rá, hogy magácskát sem fogják hibáztatni azért, mert kirabolták. Azt javaslom, felejtsen el mindent, amit hős pénztárosokról valaha is hallott, és egyszerűen csak pakolja meg azokat a borítékokat. Méghozzá villámgyorsan. - Egy pillanatra kivillantottam bőrdzsekim alól a kopott markolatú 45-ösömet. - Gondolom, nem szeretne golyót a homlokába?
A lány arcából kifutott a vér, és olyan sápadt lett, mint egy frissen meszelt sírkő teliholdas éjszakán. Szemmel láthatóan küzdött benne a pánik és a félelem, de aztán összekapta magát.
- Gondolom, használt bankjegyeket kér kis címletekben - mondta csaknem természetes hangon, és ravaszkásan összeszorította a szemét. - Ha lesz köztük itt-ott egy ötvenes vagy százas, bizonyára nem lesz baj.
Bólintottam, és felhívtam a figyelmét, hogy felettébb méltányolnám, ha a festékpatronnal preparált százas köteg a helyén maradna. Majd megkértem, ha másért nem is, de a 45-ösöm kedvéért kerülje a riasztógomb használatát is.
Gépiesen biccentett.
Öröm volt nézni, ahogy nyitja a fiókszéfet, és nagy gyakorlatra valló, gazdaságos mozdulatokkal pillanatok alatt degeszre tömi a borítékokat.
Ám ami azután következett, abban már semmi örömöt nem találtam. Szó, ami szó, mégiscsak volt némi vér a lány pucájában, mert miután átvettem tőle a „csomagokat” idegtépően felvisítottak a riasztók.
Fejek fordultak felém, pillantások szegeződtek rám, két-három ügyfél leplezett rémülettel máris az ajtó felé masírozott.
Nagyon úgy tűnt, hogy bajban vagyok - megint. Bár ebben számomra, egy olasz-amerikai család sarjaként, már nem igen volt újdonság.
A szemem sarkából láttam, ahogy a nagydarab biztonsági lomhán megmozdul, s próbálja előcibálni szolgálati fegyverét. De lassú volt, iszonyúan lassú.
Bal kézzel átnyaláboltam a zsákmányt, a jobbal elővarázsoltam dzsekim alól a stukkert, és csípőből lazán megcéloztam.
- Hagyd csak szépen a helyén azt a szép fényes fegyveredet, cimbi! - szisszentem rá keményen, s igyekeztem minél ádázabb képet vágni.
De ő csak tovább cihelődött. Mozdulatait láthatóan az idegesség irányította. Egy pillanatra összevillant a tekintetünk. Elszánt pillantásában egy kicsivel több vakmerőséget láttam a kelleténél.
Kétszer húztam meg a ravaszt. Megspékeltem a vállait egy-egy ólommal, amitől úgy felkenődött a falra, akár a romlott lekvár. Aztán előre bukott, de az istennek nem akart elvágódni. Rogyadozó térdekkel szánalmas botorkálásba kezdett a sikoltozó ügyfelek között. Végül mégis csak legyűrte a fájdalom, és látványosan összeroskadt, mint egy aláaknázott tízemeletes. S miközben halk nyögdécselésbe kezdett, az estében magával rántott fém hirdetőtábla éles, morzejelekre emlékeztető gyors hangokat adott, ahogy a márványmintás járólaphoz verődött.
Kitört a pánik. Mindenki a kijáratnál tipródott. Rajtam kívül csak a kopasz, szürke öltönyös férfi őrizte meg a hidegvérét. Úgy tűnt, hiányzik néhány kereke, mert tudomást sem véve a fegyverről egyenesen elém állt. Kortalan, amolyan sem öreg-sem fiatal arca maga volt a megtestesült jóság. Mosolya széles, mint a Sunset Boulevard. Öltözékéből ítélve valamiféle pap lehetett. Erre utalt a megkülönböztető fehér kis jelzés is, elől a gallérja hajtókáján. Azt, hogy miféle felekezet nyája felett pásztorkodhat, nem sikerült megfejtenem - azt talán még ő maga sem tudja.
Máris idegesített. Valamiért ösztönösen ódzkodtam a csuhásoktól.
- Fiam, amit maga itt művel, az nem istenek tetsző cselekedett - mondta. - A pokol kénköves tüzén fog égni, fájdalmas kínok közepette. Meg kell tisztítania lelkét a bűnök ragacsos mázától, és az úr majd visszatereli önt a helyes út…
- Halleluja! - fojtottam belé a szót. És mielőtt még a szentfazék újra rázendített volna áthelyeztem a súlypontomat a sarkamra, leejtettem a jobb vállamat, s fegyvert tartó kezemmel úgy vágtam állon, hogy szétdobott karjait lebegtetve eldőlt, mint egy rosszul kitámasztott kerékpár. Ahogy padlót fogott, oly mozdulatlanná dermedt, mint az öregedő színész arca botox kezelés után.
Hagytam, hagy heverésszen csak. Tudtam, amikor majd magához tér, durván zúgni fog a feje, s olyan érzése lesz, hogy vasgolyókat görgetnek odabent. Gyanítom, igen gyakran érezhetett ilyesmit.
Sajnáltam szegényt, és azon tűnődtem, vajon Isten meddig tűri, hogy ilyen lökött figurák a nevére hivatkozzanak.
Odakint szirénázó rendőrautók robogtak be az utcába. A zsaruk pillanatok alatt lezárták az utcát mindkét irányban, s miközben biztonságos távolságra terelték az egyre szaporodó bámészkodókat, félköríves kordont állítottak fel a bankkal szemközt. El kellett ismernem, igazán profi munkát végeztek. Így hiába pöfögött odakint menetre készen a lopott verdám, esélyem sem volt, hogy eljussak hozzá. Jöhet a „B” terv, villant át agyamon. A „B” tervnek viszont volt egy igen gyenge pontja: az, hogy nem volt „B” terv. Álmomban nem gondoltam volna, hogy így elfajulhatnak a dolgok.
Rögtönöznöm kellett. Hátra, az övembe dugtam a fegyvert, és egy virtuóz mozdulattal átperdültem a pult mögé.
A pénztáros lány a pult alatt kucorgott. Ügyesen behajtogatta magát a zsinórok, kábelek és hosszabbítók kusza szövevényei közé. Rövid szoknyája veszedelmesen felcsúszott egészen az ágyékáig, s látni engedte feszes combjait, és falatnyi, csipke szegélyű semmi kis zöld bugyiját. Nem volt egy kellemetlen látvány, minden férfi odalett volna a pillanatért, én is alaposan kinyitottam a szemem. Cipő nem volt a lábán, tízcentis tűsarkúit kapkodva rugdalhatta a rózsamintás papírkosár mellé. Feje oldalra billentve, mélyen a mellkasára hajtva. Tarkóján úgy feszült a bőr, hogy egészen kifehéredett. Apró, meggypiros mobilt szorongatott a kezében, amibe halk, visszafogott szipogással suttogott valamit. Valószínűleg épp a 9-11-et hívta. Ahogy elkapta rosszalló pillantásomat ijedten összerezzent, s felsikkantott. Aprócska folt jelent meg bugyiján, ami gyorsan növekedett. Lehajoltam hozzá. Elvettem a telefonját, ripityára zúztam a sarkammal, aztán megmarkoltam hátul a kabátkája hajtókáját és kiráncigáltam a rejtekéből. Széles vizeletcsíkot húzott maga után.
Különösebb erőlködés nélkül talpra kényszerítettem, és belenyomtam a forgószékébe.
- Hátsó ajtó? - szegeztem neki a kérdést.
Választ nem kaptam, úgy döntött, tudomást sem vesz rólam. Megragadtam a torkát, és enyhén megszorongattam a nyaki ütőerét. Sípolva kapkodta a levegőt, kivillantva hibátlan fogsorát; ami fehér volt, mint a frissen szelt alma belseje, s fényes, mint a zöld körömlakk az ujjain. A sípolás rövid idő múlva szörcsögő hörgésre váltott. Kicsit engedtem a szorításon, mire öklendezni kezdett, akár a fuldokló, ha végre víz fölé veti fejét. Majd ökölbe szorította a kezét, felemelte, és kinyújtotta felém középső ujját. Aztán elernyedt a teste.
Nem sokra mentem vele, így ájultan. Fogást kerestem rajta, magamhoz húztam, átemeltem a pult fölött, és óvatosan leeresztettem a túloldalra. Egyetlen gramm fölösleg sem volt rajta, mégis nehéz volt, mint egy sós zsák. Hátát nekitámasztottam a csillogó krómlécekkel díszített pult oldalának, és ügyesen kiegyensúlyoztam, hogy el ne dőljön. Ennyit tehettem érte, hogy a zsaruk hamar ráakadjanak majd, amikor berontanak ide - mert bizony berontanak.
Jómagam ott voltam ahol a part szakad. De kivágtam én már magam szorultabb helyzetből is. Arról, hogy egyszerűen kisétáljak a főbejáraton, ügyfélnek adva ki magam, rögtön letettem. Végzetes hiba lett volna. Az ilyen húzás csak bugyuta hollywoodi filmekben működik. A zsaruk nem hülyék. Már minden használható információt megtudhattak rólam az első kijutott ügyfelektől.
Tudtam, szorít az idő.
És nem tévedtem.
- Itt a Los Angeles-i rendőrség! - harsogta kintről egy élesen recsegő kézi hangosbeszélő. - Adja meg magát! Semmi esélye! Jöjjön ki magasba tartott kézzel!
Körbe néztem. Még nem jutott ki mindenki. A hajléktalan tata, és a molett anyuka a vásott ikreivel még a kijárat innenső oldalán téblábolt.
Túszokat nem akartam. Ha mégis elkapnának, az évekkel dobná meg a büntetést. Előhúztam a stukkert, és beleeresztettem egy golyót a plafonba. Aztán még egyet, hogy nyomatékot adjak az első lövésnek, és hogy összezavarjam a zsarukat. Tudják csak meg ott kint, hogy itt bent ki a főnök.
Nyertem néhány értékes percet, abban biztos voltam.
Lendületbe hoztam magam. Ide-oda ténferegtem, mígnem egy csapóajtón áthaladva, a vizesblokkok mellett ráleltem a hátsó kijáratra. Masszív harmonikarács védte. Egyetlen célzott lövéssel szétroncsoltam a zárszerkezetet, mire a rács illemtudóan vissza csusszant a tokjába. Egy kemény, telitalpas rúgás, és az ajtó már reccsenve szakadt is ki a keretéből. Egy keskeny, szűk udvarba jutottam, amit fehérre mázolt magas betonfal zárt el a külvilágtól. A fal tövében szemetes kukák. Bőszen megragadtam az egyiket, s vadul felcsaptam a fedelét - félig tömték csíkokra szabdalt könnyű papír fecnikkel. Sietve odapenderítettem egy másikat és egymásba ügyeskedtem őket. Nem volt egyszerű, de feltornáztam magam a veszedelmesen billegő tákolmány tetejére, és egy pillanatra meglovagolva a fal tetejét, átlendültem a túloldalra.
Egy újabb udvarba jutottam. Kerítésén keresztül egy másikba, majd onnan egy harmadikba, ahol egy palotapincsibe botlottam. Bámult rám azzal a nagy őz barna szemével, és mondta a magáét, miközben bozontos farkincájával négynegyedbe söpörte a levegőt. Az udvart nagyalakú vörös téglákkal burkolták, s alacsony vaskerítéssel védték. A kutyus az udvar közepén csücsült, s érces hangon vakkantgatott rám. Fehér pofija volt, az orra viszont szénfekete és nedvesen csillogó, mintha az imént suvickolták volna fényesre. Hosszú mellénye is fehér, akárcsak két első tappancsa fölfelé egészen az első hajlatig.
Vagány kis kutyus volt. Érces hangja enyhe mosolyt csalt az arcomra.
Rohantam volna, de a gyönyörű, apró kis jószág játékosan sertepertélni kezdett lábaim körül. Bizonyára unatkozhatott és játszópajtásának nézett. Bukdácsolva haladtam tőle, ami egy idő után már kifejezetten bosszantott. Világéletemben szerettem az állatokat, de ő most az idegeimre ment. Lábaimmal próbáltam eltuszkolni magamtól, de ő egyre jobban belelendült, én pedig egyre dühösebb lettem. Végül olyat tettem, amit azonnal megbántam. Olyan erővel rúgtam oldalba, hogy nyüszítve pattant néhányat a kövezetten, majd nyekkenve nekicsapódott egy kerítés oszlopnak. A vasoszlop pontosan derékba kapta. A tompa robajt követő reccsenő hang elpattant száraz ágra emlékeztetett. A pincsinek elroppant a gerince. Élesen felvisított, vadul rugdosott még párat a hátsó lábaival, aztán valami láthatatlan erő egyenes merevségbe feszítette. Kapkodva szedte a levegőt, s úgy sírt, akár egy kisgyerek.
Nem tudtam csak úgy ott hagyni. Odamentem hozzá, fél térdre ereszkedtem és megsimogattam a fejét. - Ha tudnék rajtad segíteni pajtás, hidd el, megtenném - mondtam neki. Simogattam a fejét és azt kívántam, bárcsak csoda történne.
A kutyus kinyújtotta rózsaszín nyelvecskéjét, és megnyalta a kezem. Hagytam, hagy tegye. Feje még mozdult egyet, felhördült, aztán nem adott több hangot. Néma volt, mint a sír: elment. Lezártam megdermedt szemeit, aztán levettem a bőrdzsekimet, s gondosan ráterítettem.
Indultam volna, mikor kiszúrtam egy mélyen lelógó szárítókötelet. Rajta csipeszekkel rögzített cipzáras, agyonmosott sárga vászontáska. A pénzes borítékok, és a 45-ös pontosan belefért.
Egy húszdollárost csíptettem a helyére.
Rohantam tovább, míg bírtam szusszal. Később ügetésre, majd fürge járásra váltottam, végül nagyokat fújtatva, fáradtan végig battyogtam egy koszos kis parkon, mely a Williams Road egyik félreeső parkolójába torkollott. A park végébe, az alacsony fák árnyékos takarásában nyitott tetejű szemetes konténer ásított a világra.
Megszabadultam a sapkától, parókától, a keskeny körszakálltól és a kék színű kontaktlencséktől. Lehúztam magamról a csíkos pólót, s a terepmintás felére kifordítva újra magamra öltöttem.
Feltörtem egy homokszínű Fordot, félszemmel rátapadtam a visszapillantóra, és a biztonság kedvéért elcsalinkáztam néhány mellékutcán, majd áthajtottam a Franklinen, rá a Los Felizre, és a folyó felé vettem az irányt.
Hét ágra sütött a nap, vakítóan tűzött vissza a motorház tetejéről. Balra, a Griffith Park csillagvizsgálójának kupolái szinte ragyogtak a dombtetőn. Mesze, a folyóparti úton, kocsik robogtak. A hegyek felől száraz, fojtós levegőt sodort a szél, ami úgy perzselt, mintha túlfűtött kemencéből jönne. Lesiklattam az ablakokat, és hagytam, hogy a forró levegő átfújjon a kocsin. Bekapcsoltam a rádiót, és ráakadtam Zakk Wylde középtempós Alvó Kutyák számára. Valami határtalan boldogság kerített hatalmába. Jobbra-balra dülöngéltem, és fejemmel keményen hoztam a negyedeket. Ahogy a mellettem lévő ülésen nyugvó tömött vászontáskára tévedt a tekintettem, mosolyra szaladt a szám; rendezhetem végre kártyaadósságom aztán irány Mexikó, ahol nyugalom vár, új élet, és biztonság.
Egy agyon matricázott, nyitott tetejű turista busz mellett hajtottam el éppen, amikor váratlanul feltűnt mögöttem egy járőr kocsi. Nem tudhattam, utánam kóricálnak-e, vagy csak épp erre ette őket a fene, de nem kockáztattam. Tövig nyomtam a gázpedált, cikázva kitörtem a belső sávból, és két kerékre billenve bevágódtam a Golden Streetre.
Jellegzetes Los Angeles-i utca volt: széles, tisztára nyalt járda, magas padkák, tömör betonból készült égbenyúló villanypóznák, bágyadtan kókadozó, enyhén vizeletszagú eukaliptusz fák.
Suhantam, mint a meszes. Elegáns épület felé közeledtem. Nem lehetett nem észre venni. Csiszolt kövekkel kirakott falai, cikkcakkos beugrói, hatalmas tornáca, Tudor-stílusú ívelt ablakai, szinte vonzották a szemem. Díszes vaskerítésén át beláttam az úszómedencés udvarába, ahol az öntözőberendezés szivárványos vize szelíden suhogott a gondosan nyírt pázsitra. A pázsiton egy rövidnadrágos, ötéves forma kisfiú piros pöttyös labdát pattogtatott a fején. Mögöttem sziréna vijjogott. A belső visszapillantóra sandítottam, a járőr kocsi veszettül igyekezett, hogy utolérjen. Eközben a labda lecsúszott a kis zsonglőr fejéről, és kipattant az útra. Mikor visszakaptam a fejem, a fiúcska épp kifutott a kocsibejáró nyitott kapuján, egyenesen elém.
Félrerántottam a kormányt, és eszelősen rátapostam a fékre. A keresztbe fordult kerekek visítva szánkóztak az úton. A jobb első gumi végül megadta magát a finom szemcséjű aszfaltnak, és kaffogva lemorzsolódott a felniről. A kocsi lomhán megbillent, imbolyogni kezdett, aztán megbicsaklott s átfordult néhányszor az aszfalton. A kocsiszekrény enyhén megcsavarodott, az ajtók kipattogtak a helyükből, az ülés pedig kiszakadt alólam. Valósággal kirobbantam a szélvédőn. Pörögve szeltem a levegőt, s amennyire meg tudtam ítélni egyenesen egy villanypózna felé. Egyetlen elképesztően rövid pillanatig úgy látszott, talán elkerülöm. De nem. Bombarobbanás-szerű hanggal csapódtam neki. Fejembe őrjítő fájdalom hasított, s olyan hangot adott, mint amikor egy érett görögdinnye földet érve szétloccsan. Ijesztően sötét, néma csendbe ernyedtem. Hirtelen éles, kék színű fény villant, mely bizsergetve körül ölelt, gyengéden belém ivódott, megpörgetett, s könnyedén a levegőbe emelt, mint friss hópihét a szél. Lepergett életem filmje, aztán forogni kezdett minden, s magával ragadott a centrifugális erő, ami egy aranyló fény alagúton át az ég felé taszított, túl a felhőkön, túl mindenen…


Egy békés, nyugalmat árasztó helyiségben találtam magam. Tucatnyi, alacsony, kopasz kis emberke között, akik valami csillogó, tűzpiros anyagból szőtt kámzsaszerű öltözéket viseltek. Szinte lángolni látszottak a helyiség narancssárga ragyogásában.
- Messziről jön?
Tétován bámultam egy ősz szakállú, hajlott hátú, összeaszott apóka kérdő szemébe. Vén volt, akár az országút, s ez meg is látszott rajta. Csaknem átlátszó, hosszúkás tar fejére rettentő mély barázdákat véset a múló idő. Úgy állt ott az ismeretlen jelekkel telerótt, magasan a feje fölé nyúló fém botjára támaszkodva; mintha a világ minden gondját ő hordozná satnya vállain.
- Messziről jön? - ismételte meg a kérdést
- Csak innen a Golden Streetről - feleltem, és kitartóan végig tapogattam a fejem - a helyén volt.
- Megmondaná, kérem a nevét, hogy azonosítani tudjuk.
- Robert De Satriani - válaszoltam automatikusan.
Erre a fura kis kopaszok egyike kiterített egy rézveretekkel megerősített vastag, elnyűtt, szamárfüles könyvet, s mikor a többiek köré ültek, hümmögve lapozgatni kezdte visszafelé.
A társaság belemélyedt a sárguló lapokon látható kusza írásjelekbe. Pusmogtak pár percig, bölcsen bólogattak, majd felelősségteljesen összenéztek.
- A sors könyvében meg vagyon írva, hogy ön még nem léphet a hetedik szintre - szólt a szakállas. - Bűnbe hajló eddigi életei miatt még nem jött el az ideje. Mi, a Hetedik Szint Lélek Ítészei ezért úgy döntöttünk, hogy a végső megújulásig önnek még végig kell élnie egy életet a Földön. Az utolsó életformájánál azonban figyelembe vettük az ön érzelmi beállítottságát.
Mielőtt még bármit is szólhattam volna az apóka elfordult tőlem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de testem hirtelen áttetszővé vált, és ujjaim akadálytalanul átsiklottak a vállán. Vakítóan fehér, örvénylő fénysugár zuhant rám, ami magába szippantott, s szédítő erővel a mélybe rántott…

Iszonyú melegem van. Kiszáradt a szám és úgy hasogat a gerincem, mint a nemrég tört csont. Kinyitom a szemem. Sötétség. Valami alatt fekszem, mert érzem nyomasztó súlyát. Teszek néhány ficánkoló mozdulatot, és ahogy talpra vergődöm egy fekete bőrdzseki csúszik le rólam. Azon a siető kétlábún láttam, akit próbáltam bevonni a játékomba. Kedves tőle, hogy itt hagyta nekem.
Felemelem az egyik hátsó lábam és néhány pisi cseppet spriccelek rá, hogy mindenki tudja: az én tulajdonom. Mint aki jól végezte dolgát lecsücsülök a nagyalakú, vörös téglákkal burkolt udvaron és finom, gyors mozdulatokkal megvakargatom a nyakamat tappancsommal, ami fehér fölfelé egészen az első hajlatig. Vakkantok néhányat, csak úgy bele a vakvilágba, aztán szürcsölve lefetyelek egy keveset a lépcső árnyékába helyezett vizes tálkámból, majd unottan hasra fekszem.
Napsütötte virágok álmosító, nehéz illata száll a mozdulatlan, forró légben. Méhek zümmögnek, valahol a távolban sziréna jajong, de nem zavar. Hirtelen könnyű, enyhe szél söpör végig az udvaron, mire az alacsony vaskerítést szegélyező pázsit úgy hullámzik, mint valami zöld áradat.
Nagy bíbor-arany pillangó úszik felém a levegőben, s leereszkedik a tálkám szélére. Billegve manőverez rajta, de nem érzi magát biztonságban. Felszáll, tesz egy kört, majd alá ereszkedik újra. Egyenesen a vízbe landol. Még pihe-könnyű súlya sem menti meg; lassan alámerül. Lehelet finom szárnya menthetetlenül rátapad a víztükörre.
Mancsommal belenyúlok a tálkába, és valahogy sikerül kikanalaznom. Egy ideig fáradt mozdulatokkal emelgeti szárnyát, majd fellibben, és tovaszáll.
Más dolgom nem lévén, aprókat lépdelve, komótosan bejárom az udvart. Eltűnt a sárga vászontáska, helyén valami színes fecni lengedez - nem érdekel különösebben.
Fejemet kinyújtott mellső lábaimra fektetve újra hasra fekszem a lépcső vetette hűs árnyékban.
A gazdira gondolok… Jöhetne már!
Aztán lassan leragad a szemem, elszunnyadok, felőlem össze dőlhet a világ.
Friss, és elbájoló illat kúszik az oromba, majd tovább az agyamba, ahol szétárad sejtjeimben, mint a szív pumpálta vér az ereimben. És az illat - ami valamiféle elegye fahéjnak, és méznek - egyre erősödik, egyre csak erősödik. Kinyitom a szemem, talpra állok. Szemben az ajtóval, félre billentett fejjel feszülten figyelek.
Pontosan a megszokott időben meghallom lépteit. Bent az épületben ajtó nyílik, ajtó csukódik. Apró szöszölések, rövid surranások, ismerős kicsiny puffanások, zörejek.
Igen.
Megjött.
Kulcs csörren, és már nyílik is a kertbe vezető ajtó. Amikor megpillantom, reszketek az örömtől. Mint mindig, megvárom, míg letipeg a lépcsőn. Járása, mint a macskáé, puha és elegáns. Rövidre nyírt vörös haján szinte lángol a napsugár, fülében megcsillannak a kocsikerék nagyságú ezüst karikák. Zöld szeme egy kislány naivitásáról árulkodik, aki még hisz a húsvéti nyusziban. Várok, míg guggoló helyzetbe ereszkedik, ám amint meghallom trillázó gügyögését, már nem bírok a véremmel. Nekiiramodok, és szinte hanyatt lököm, ahogy kitárt karjaiba vetem magam…


A történet és szereplői csupán a fantáziám szüleményei. Bárminemű hasonlóság
valós eseményekkel vagy személyekkel csak a véletlen műve lehet. A helyszínek
nagy része valóságos, de csupán díszletként szerepelnek a műben.

Steve Kuklis

2018. Dec. 30.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.