Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.01.21. 23:09
Jó éjt mindenkinek!

2019.01.21. 22:39
Köszönjük Józsi.

2019.01.21. 22:14
Szép álmokat kívánok ! Heart

2019.01.21. 22:10
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.01.21. 22:04
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.01.21. 18:05
Szép estét.

2019.01.21. 17:52
Szép estét mindenkinek. Smile

2019.01.21. 16:34
Szép délutánt, kellemes alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.01.21. 15:01
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Smile

2019.01.21. 12:20
Szép napot mindannyiunknak! Rose Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: horvathliliana
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Apáti Kovács Béla: Tél és a Tavasz
A Tél igen nagy legény volt, azt hitte örökké tart az uralma. Fitogtatta is az erejét. Olyan hatalmas hófúvásokat csinált, hogy ember legyen a talpán, aki át tudott rajta kelni. Hencegett is vele. Magasan hordta az orrát.
Hiába figyelmeztette fenn az égen a felhő, aki a szelek szárnyán bejárta az egész világot:
– Vigyázz, Tél, mert még megbánod! Egy nap majd legyőz a Tavasz.
Ezen a Tél csak nevetett.
– Hogy engem legyőzzön a Tavasz? Nevetnem kell. Vegyétek tudomásul, erősebb vagyok mindenkinél. Engem senki sem tud legyőzni.
– Fogadjunk, Tél! – javasolta a szél.
– Fogadjunk,– egyezett bele vihogva és magabiztosan – de, mi legyen a tét. Fogadni csak téttel érdemes. Tét nélkül a fogadásnak nincs értelme.
– Ha megnyerem, akkor nagyon sokáig nem jössz vissza. Meghúzod magad valahol a messzi északon. Ellenben, ha mégis te győznél, örökké te uralkodhatsz.
Ez tetszett a Télnek. A szél tenyerébe csapott.
– Áll az alku! – mondta. – Vedd már úgy, hogy meg is nyertem!
Sokáig úgy nézett ki, hogy beváltja ígéretét. Olyan iszonyatos dühvel tombolt, hogy minden élőlény megijedt. A kicsi madarak ijedten bújtak a fák odvába. Még a nagyobb állatok is sietve kerestek menedéket. A falvakban, városokban az emberek ki sem mertek jönni a házaikból. Odabent kuporogtak reszketve, imádkozva a Jóistenhez, hogy már legyen jó idő.
Egy kora márciusi nap hajnalán a kertek alá megérkezett a Tavasz.
Csöndben jött alig hallhatóan. Sokáig a Tél tudomást sem vett róla. Azt hitte, hogy csak egy kóbor fuvallat, akit majd egy mozdulattal lesöpör a föld felszínéről. Mérgesen rá is mordult:
– Takarodj a szemem elől, mert csúnyán megbánod! Vedd tudomásul, itt én vagyok az úr!
Tavasz nem válaszolt. Csendben behúzódott egy vastag fa mögé, ahol a környéken azonmód sok – sok kicsi hóvirág dugta ki a fagyos földből a fejét.
Tél ezt sem vette észre. Hogyan is vette volna, amikor éppen hatalmas hófúvást épített egy forgalmas útra. Járművek százai akadtak el, nem bírtak tovább menni. Bennük emberek voltak, akik mérgesen átkozták a Telet:
– Fene egye meg ezt a rossz időt! Mikor lesz már Tavasz.
– Tavasz? – kapta fel a fejét a Tél. – Idén nem lesz Tavasz, sőt soha többé. Ezentúl mindig én fogok uralkodni. Jobb, ha ezt megszokjátok.
Az emberek dideregve ültek járműveikben várva a segítséget. De a segítség nem érkezett. Az is elakadt a nagy hóban.
Kárörvendve nevetett a Tél. Már biztosra vette a győzelmét a Tavasz felett.
Akkor valami furcsa dolog történt az égen. A vastag, sötét felhők mögül egy pillanatra elővillant egy halovány napsugár. Mintha csak reményt akart volna önteni az emberek szívébe, hogy ez a áldatlan állapot nem tarthat sokáig. Bármennyire is erőlködik, a Tél egyszer csak ereje elfogy.
A vastag fa körül, ahová a Tavasz elbújt észrevétlenül olvadni kezdett a hó. Igaz a Tél éjszakára újból befújta friss hóval, de másnap még nagyobb helyen látszott ki a föld, és még több virág nyílott. Mintha az egyik fa ágai közt egy kismadár is dalra fakadt volna.
Tél ezt nem nézhette tétlenül. Mindjárt odacsapott mérgesen egy fagyos lehelettel. A kismadár el is hallgatott. Örült, hogy ennyivel megúszta merészségét. Rosszabbul is járhatott volna.
Megint nyeregben érezte magát a Tél. Nem lehet őt egykönnyen legyőzni. Mit akar a Tavasz, amikor itt ő az úr? Olyan hideg lehelettel árasztotta el a tájat, hogy a világ beleremegett.
Egész éjjel tombolt a vihar, szállt a porhó, mintha mindent be akarna temetni. Kismadár, aki nappal trillázott most majdnem leszédült a fa ágáról a fagyos szél miatt. Könyörögve fohászkodott az égiekhez, hogy már múljon el az a kegyetlen Tél.
Talán az égiek meghallgatták rimánkodását, és másnap reggel a sötét, vastag felhők mögül kikukkantott a napsugár. Eleinte csak óvatosan, mint aki bizonytalan, mit tegyen. De egy kis idő elteltével nekibátorodva egyre melegebben cirógatta a tájat.
A tél felszisszent. A napsugarak elé fújta a felhőket, s akkor néhány percre megint fagy volt az úr. Ami eddig megolvadt, most újból dideregve gémberedett össze. Mire a Tél gúnyosan felkiáltott:
– Vigyázzatok, könnyen megjárhatjátok! Mindenkit megbüntetek, aki szembeszáll velem. Vegyétek tudomásul, itt én parancsolok.
Lehet, hogy a kicsi virágok és madarak megrettentek. Ijedten húzódtak vissza, mintha ott sem lettek volna.
De mindenkit nem lehetett megriasztani. A napsugarak panaszra mentek Napapóhoz, hogy a Tél sötét felhők mögé kergette őket.
– Ez hallatlan! – kelt ki magából a Napapó. Dörgedelmes hangján lekiáltott a Télnek:
– Hogy merted elkergetni napsugaraimat? Nem tudod, ők viszik az életet a földre?
A Tél próbálkozott kibúvót keresni, és magyarázkodni kezdett:
– Elfoglaltam a földet. Itt ezentúl én vagyok az úr. Napsugaraid menjenek, ahová akarnak. Nincs semmi keresnivalójuk a földön. Elég nagy a világegyetem, keressenek maguknak máshol játszóteret!
Amit a Tél mondott Napapót nagyon feldühítette. Nem szerette, ha ilyen nagyképűen beszélnek vele.
Különben is – gondolta – itt az ideje, hogy már végre Tavasz legyen. – Igaz azt is nagyon jól tudta ebben ő egyedül nem dönthet. A Tavasz érkezését az embereknek is akarniuk kell. Ha ők nem akarják, akkor semmit sem tehet. Sápadtan kell sütnie, mint a téli hónapokban.
Tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen? Látta a Tavaszt, aki készen várt a hívó szót. Csak egyetlen parányi szavacska is elegendő lenne, hogy a Tavasz oldalára álljon, és elkergessék a Telet.
Ekkor egy nagyszerűnek tűnő gondolat cikázott át az agyán. Mindjárt az egyik napsugár fülébe súgta:
– Szalad el, kicsikém a közeli faluba és kopogj be az ottani első házba!
A napsugár nem értette, ezzel mit akar Napapó, de engedelmes volt, és szó nélkül teljesítette a kérését.
Alig bírta magát átfúrni a vastag, sötét felhőn. A felhőlegények minduntalan vissza akarták húzni. Végül mégis csak sikerült valahogyan átverekedni magát és megkocogtatta az első ház kicsinyke ablakát.
Bent a házban három kicsi testvér unatkozott. Szerettek volna már a madárdalos, virágos mezőn szaladgálni. Olyan hosszú volt a Tél. Édesanyjuk mindig beparancsolta őket a rossz idő miatt. Nem akarta, hogy megfázzanak.
Egész nap az ablakon át néztek kifelé, és türelmetlenül várták a Tavaszt, ami idén nem akart megékezni.
A kocogtatásra felkapták a fejűket. Szinte a három gyermek egyszerre kiáltotta el magát:
– Ó, bárcsak már Tavasz lenne! Nézzétek, milyen szépen ragyog a napsugár. Olyan jó lenne már szaladgálni a virágos réten.
Tél, amikor ezt meghallotta összerezzent, ijedten nézett körül. A bokrok közül, és sziklák hasadékaiból madarak, kicsi állatok rimánkodva lestek ki. Szemük csillogása elárulta, hogy unják a telet. Jobb lenne, ha az égről eltűnnének a sötét fellegek, s alább hagyna a fagyos szél lehelete.
A halovány napsugár reményt adott mindenkinek. Az apróságok ugrándoztak örömükben, az erdők, mezők állatai vidáman fészkelődtek vackaikban. Alig várták, hogy előjöhessenek.
Ahogy teltek – múltak a napok úgy szállt alá egyre több napsugár. Incselkedve körbeszaladták a jégcsapokat, amelyek eleinte dacolva cirógató meleggel, lassan csepegni kezdtek, mint náthás ember orra.
Patakok vize megáradt, és a part menti jég eltűnt. A víz csobogása új hangokat vitt a természetbe, mintha egy mennyei csengettyű szólalt volna meg.
Tél hiába próbálkozott. Elfogyott az ereje. Agg öregemberként tipeget – topogott éjjelente a réteken. A csillagok nevettek rajta.
– Nézd, ott megy a vén bolond! – mondogatták egymásnak. Az egész ég kacajuktól volt hangos. Még a Hold is megmosolyogta a Telet, majd nagy bölcsen mondta:
– Hordd el magad, barátom, amíg nem késő! Mindenki rajtad nevet. Az emberek áhítoznak a Tavaszra. Elég volt nekik a hideg Tél. Menj el messzi északi otthonodba! Maradj ott sok – sok hónapig!
Nem tetszett ez a Télnek. Azt gondolta mindig ő lesz az úr. Egy Tavasz nem győzheti le. A világon mindenkinek őt kell szolgálnia.
Ebben igen nagyot tévedett. A gyerekek, az erdők, mezők összes állatai a jó időre vágytak. Nem kívánták a Telet, amikor csak fagyoskodni lehet.
Tél nappal már nem is mert előjönni. Éjjelente még néhanapján bátortalanul bolyongott a pusztaságban, de már akkor is a lanyha tavaszi fuvallat megkergette, elűzte völgyek távoli mélyedéseibe.
Itt sem maradhatott sokáig. Egyik hajnalon egy kismadár rikácsolva rákiáltott:
– Tűnj el innen, te Tél! Nem akarunk látni. A föld mélyén már a kicsi virágmagok élettől dagadva készülnek, hogy színes virágaikkal elárasszák az erdőket, mezőket, illatuk belengje az egész levegőt, kicsalva a házakból a gyerekeket.
Tél ezt már nem bírta elviselni. Duzzogva, sértődötten fogta a batyuját egyik éjjel és a hajnali szellő hátán elutazott messzi északra.
Reggel, amikor az emberek felébredtek látták, s hallották megérkezett a Tavasz. Minden ragyogott és csillogott. A madarak trilláztak köszöntve a jó időt. A levegőt meg bódító virágillat töltötte be. A méhek döngicsélve szálltak virágról virágra.
Egy kicsi, szöszke lányka boldogan felkiáltott:
─ Megérkezett a tavasz, menjünk a rétre virágot szedni!

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.