Éva Kuslits: A gyermek
Komor felhők gyülekeznek az égen. A csillagok elbújnak szerényen. A fák álmosan bólogatnak.
A szürkeség rátelepszik az utca szegletére. Faluszélen parasztház fénylik az esti sötétségben. Bent pattog a tűz, a lángok vidám táncot ropnak a sparhelt melegében. A régi petróleumlámpa sejtelmes árnyakat vetít a falak fehérségére.
A csendet a család hangos vitája zavarja, melyet egy síró hang kísér. A fehér pólya szinte vakít, betöltve a teret. Kiáltva, van itt egy gyerek! Esik az eső az ablakon át látni.
Az esőcseppek koppanása üdítő az indulatok viharában. Katalint a baba
körüli teendő köti le. A kicsi göndör fürtjei körbeölelik az arcot, s mindig kibújik a sapka alól.
Pisze orral, kék szemekkel figyel a világra, lázadozik a magas hangok hallatára.

Állandóan sír, szól Péter mogorván. Oly pici, nem régen született. Feleli az
asszony s gyengéden simítja a kisdedet.,A szeme sarkából egy könnycsepp gurul le. Nincs munka!
A tizenöt disznót vész vitte el, a jobb élet reménye elszállt, keserű a csalódás. Az ital, nem oldja meg! A családot teszi tönkre!

A férfi a bort kortyolgatja. Kóstolja igen gyakran. A baba sírása egyre hangosabb.
Az ég dörgése riasztja? A vízcsobogástól, a feltámadt szél zúgásától a kutya ugatni kezd. A kicsit nyugtatni egyre nehezebb. Csepp, csepp. Csorog az ereszen, a kerítés kapuja nyikorog rendesen. Csattanás!
A villámfény tesz rá koronát! Az ijedtségtől jobban hallani Pannika hangját. Péter a hajába túr. Idegei egy kifeszített húr. Kiveszi a gyermeket, rázza! Nézi mint valami idegen lényt.
Az félőn tekint a mérges arcra, ordít szegény tele torokkal.

Az apára mintha köd borulna, szívében jég csap volna! A szél erejével dacolna?
A kislányt a nyitott ajtóból, a szoba vetett ágyára hajítja! A parázs szikrára várt. Kitört a vulkán!
Egy ártatlan lény, szenvedő alannyá vált! Az idő csillapodik. A feszültség alábbhagyott, az anya fáradt testtel zokog a csecsemő felett.

A tűz utolsó szikrája is elalszik. Mindenki nyugovóra tér. Kis hüppögés hallik
a sötétségben, a függönyön át a hold szomorú fénye kísért.

A latyakos vízben, mintha járna valaki, majd sietve eltűnik. Ember, kicsit állj meg! Élvezd az eső-cseppeket. Csorogjon arcodon, mossa tisztára a tested, s a lelked is felüdül. Így a körülötted lévő világ más színben tündököl. Az érzések már nem oly nyomasztók. A feloldozás tüze is őszintébb.
A megbocsájtás simítja a belső békét. Ettől a viharos tengert, az érzelmek
sodrában, nem látod lehunyt szemeid előtt. S megjelenik az alföld sík vidéke. Igaz a dombok néha csak-csak megbontják a síkság mély és egyenletes csendjét, de nem oly erővel, mint ahogy régen zúgott, tombolt az orkán erejű szél.


2018.12.30.



Kuslits Éva
5555
Maria HS - 2019. február 22. 12:54:30

Kedves Éva!
Nehéz megszólalni a megrázó történet olvasása után.
Egyszer olvastam egy idézetet, lehet, hogy nem pontosan idézem, de használom..íme.
"Mindent megbocsátok, amit megértek."
Görög László
Nemcsak mások miatt, magam miatt is...
Írásodhoz gratulálok: Maria

1867
Zseraldina19 - 2019. január 21. 18:20:24

Kedves Éva!
Gratulálok megható, szép versedhez!
Üdvözlettel:
Zseraldina

6081
varonklari - 2019. január 04. 12:37:22

Kedves Éva!
Elgondolkodtató és megrázó a történeted. Többször is elolvastam!!
Mire is van megbocsájtás? Nyerünk-e bocsánatot a tetteinkre? - szeretném azt hinni!! Szavaiddal élve, "lehunyt szemeink" előtt nem mindig az alföldi vidéket látjuk a dombokkal, lehet, hogy a "síkság mély egyenletes csendjén" szélviharok is tombolnak!
Szeretettel gratulálok: KláriRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.