Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.03.20. 21:24
Új vagyok még itt, így szeretném megkérdezni, hogy kb. mennyi időt vesz igénybe a beküldött versek jóváhagyása? A választ előre is köszönöm, szép e... Bővebben

2019.03.20. 19:49
Köszönöm mindenkinek én is aki gondolt rám a névnapomon is. Smile

2019.03.20. 18:33
Szevasztok, látogassátok meg oldalunkat a Facebook-on is. https://www.facebo
ok.com/groups/5203
81764807150/ A linket egyben gépeljétek be, nincs szü... Bővebben

2019.03.20. 18:26
Mindenkit szeretettel köszöntök! Kedves Józsefek és Sándorok boldog névnapot kívánok! Smile Rose

2019.03.20. 17:55
Kellemes estét kívánok szeretettel ! Heart

2019.03.20. 14:05
Kései József köszöntő minden Józsefnek szeretettel Birthday Rose Smile

2019.03.20. 09:26
Gratulálok a nyerteseknek. Rose

2019.03.19. 23:33
Nagyon köszönöm Smile Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.03.19. 23:19
Józsikám, névnapod alkalmából a legjobbakat kívánom szeretettel: PiaNista (M.P.László)

2019.03.19. 22:51
Boldog névnapot kívánok a Józsefeknek, de elsősorban édesapámnak! ❤️ Szép estét!

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: zentai
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 1
Emperor
Drgács Gabriella: Kalandok Sínskanzenben: Első rész, amelyben AzKár megkezdi első szolgálatát
Egyszer volt, hol nem volt a világvégén, egy Sínskanzen nevű ország. Lakói síniek voltak, más néven vasutasok. Volt ebben az országban Nekeresd puszta mellett, egy kis falu, amit Nevenincsnek hívtak. Egy mellékvonal réges-régi leágazása végén feküdt, az egyetlen vágány a Két Nyíl szoroson át vezetett, az pedig csak akkor volt átjárható, ha Jé kisasszony, a falucska nagyasszonya, éppen online kedvében volt. Mert bizony, ha gyengélkedett és nem volt térereje, offline-ba került, és alabárdosai nyomban elzárták az átjárót. És olyankor senki se ki, se be.
Nevenincs lakói úgy érezték, lassan lekerülnek a vasúti térképekről. Senki sem látogatta őket, aki pedig elment szerencsét próbálni, soha többé nem jött vissza. Az otthon maradottak pedig hiába sóhajtoztak, hiába sírtak az elveszettek és a régi szép idők után, nem tudtak mit tenni, nem tudták hogyan lehetne több térerőt szerezni.
Élt a faluban egy özvegyasszony, Kaller?né, és volt neki egy szép szál, nyalka fia. AzKárnak hívták, az apja után.
Hát egy napon ez a fiú a padláson kutakodott némi drótháló után, hogy megjavítsa a tyúkólat. Talált is egy rozsdásodó tekercset és már éppen menni akart, amikor megakadt a szeme valami fényesen a kémény mögötti porban. Közelebb ment, hogy megnézze mi az. Egy táska csatja volt, az villant fel, ahogy a cserepek közt betűző nap rásütött. Akkor már ráismert a kopott bőrholmira is: édesapja kalauztáskája az, mert bizony a felmenője kalauz volt, mi több! Az utolsó ezen a kis szárnyvonalon!
- Na, te szegény jószág! - emelte fel a táskát AzKár és kanyarította a vállára. - Ne árválkodj már itten. Leviszlek, kitisztítlak, és jó leszel majd nekem elemózsiás tarisznyának.
Ahogy mondta, úgy is cselekedett. Amint megcsinálta a tyúkólat elővette a táskát.
Óvatosan kinyitotta. Legelébb papírokat látott, vékony lapokat, amik függőleges és vízszintes vonalakkal voltak rubrikákra osztva, emlékezett rá: édesapja ezeket hívta vonatterhelési kimutatásnak. Ezzel érte el, hogy a mozdonyok és a kocsik vonattá álljanak össze, és közlekedhessenek.
Kivette a köteg papírt, és jobban belekotort. Valami kemény akadt a kezébe. Kettő is. Vigyázva kiemelte mindegyiket. Az első egy kis nyél nélküli tárcsa volt, mindkét oldala zöld, fehér szegéllyel, a másik pedig...! Hát, uramfia! Nem volt az egyéb, mint a kalauzkulcs! De hogy nézett ki! A valaha ragyogó felület mostanra teljesen matt lett, és ahol lepattogzott a krómozás, ott mi tagadás, csúnyán rozsdásodott.
Belesajdult a fiú szíve, hogy így kell látnia apja holmiját.
Nyomban vizet hozott a kútról, lemosta a táskát kívül belül, aztán míg száradt egy faágra akasztva a kalauzkulccsal kezdett foglalkozni. A krómozást nem tudta pótolni, de ameddig lejött, addig lepattogtatta. A rozsdát lereszelte, a sérült részeket kiegyengette, aztán majd a csupasz felületet szépen lefesti, ha végzett. De előbb a fényesítés jön. Puha ronggyal dörzsölni kezdte az egyik szárat.
Hát, ahogy ott dörzsöli, mintha hangot hallana. Mintha édesapja szólna: Fiam... Fiam...
Abbahagyta a munkát, hallgatózott, de hiába, semmit sem hallott. Folytatta a tisztogatást, szépítést és megint hallja: Fiam... fiam...
Most már úgy tűnt neki, mintha a kalauzkulcsból jönne a hang, hát a füléhez tartja, és tényleg onnan jött.
"Elvagytok átkozva, fiam - hallotta az apja hangját. - Jé kisasszony átka ül rajtatok"
- Tudom, édesapám - felelte hangosan AzKár. - De nem tudunk mit tenni.
"El kell hoznod Informatikát. Ő tudja, mit kell tenni." - jött a válasz.
- Informatikát? Az meg ki a csuda?
"A legnagyobb boszorkány Végállomáson." - hangzott a felelet, ám ezek után hiába kérdezősködött, megszakadt a kapcsolat.
- Ejnye, biztos megint off-line vagyunk! - sóhajtott fel a fiú.

Egész estig azon töprengett, amit édesapjától hallott. Informatika, Végállomás; ezek újak voltak neki. Estebédnél, már nem bírta tovább. Mikor kikanalazták a rugóleves utolsó cseppecskéit is, megszólította anyját:
- Édesanyám, merre van Végállomás?
- Végállomás? - kérdezett vissza aggodalommal a hangjában az asszony. - Mi dolgod neked ott?
- Csak annyi, hogy onnan kellene elhoznom Informatikát, hogy megzabolázza Jé kisasszonyt.
- Honnan veszel te ilyeneket? - nézett rá az anyja, mialatt összeszedte a tányérokat.
AzKár zavartan babrálta a terítőt. Nem szívesen árulta volna el, még édesanyjának sem, hogy apjától hallott ezekről. Még mit nem! Megeshet, hogy a végén bolondnak nézik! Viszont válasz nélkül sem hagyhatja a kérdést.
- Hát... - szólalt meg, mielőtt túl hosszúra nyúlt volna a csend, - csak hallottam... Beszélik az emberek...
- Na, persze - kapta fel az edényeket az asszony, és indult a mosogató felé. - Beszélnek azok mindenfélét. - Letette a holmikat a tűzhelyre, megeresztette a vizet. - Aztán miért éppen neked kéne odamenni?
"Tényleg, miért is?" - ötlött fel a fiában. De egyetlen másodperc elég volt, hogy rátaláljon a szerinte legjobb válaszra:
- Mert én vagyok az utolsó kalauz fia! - vágta ki büszkén, még ki is húzta magát ültében.
- Az aztán biztos - mérte végig őt a nő. - Épp olyan öntudatos vagy, mint ő volt - állapította meg, és ezzel visszafordult a munkájához. - Aztán szegény mire vitte? A vasút így, a vonatok úgy - dünnyögte inkább csak magának, - aztán most az égi pályaudvaron irányítgatja a felhőket...
- Mire vitte? - lépett mögé a fia. - Lett neki egy szép felesége... - ölelte át anyját hátulról, és közben eszébe jutott még egy érv. - És talán... ha elmegyek világot látni én is találok egy magamhoz való kislányt...
- Nem mondom, - enyhült meg Kaller?né, - az bizony jó lenne. Itt lenne az ideje, bizony ám! - és sóhajtott egy nagyot.
Megtörölte kezét a kötényébe, megfordult és két tenyere közé fogta AzKár arcát.
- Hát, ha így gondolod fiam, nem tartóztathatlak. Végül is már felnőtt vagy. Csak egyre kérlek - húzta le magához gyermeke fejét, - vigyázz magadra, nagyon...!
A fiú egy pillanatig nézte édesanyja gyanúsan csillogó szemét és neki magának is elszorult a torka. Tudta jól, erre csak egyetlen válasz van:
- Egyet se aggódjon édesanyám, haza fogok jönni.

Másnap reggel neki is álltak a készülődésnek. Egy gyors mosdás után AzKár sötét nadrágot és kabátot vett fel, fehér inggel, lábára meg strapabíró cipőt húzott. Majd vállára kanyarította a kalauztáskát, benne a papírokkal, tárcsával, tollal, és persze a kalauzkulccsal.
Közben Kaller?né előkerítette férje régi hátizsákját és úgy mint régen, megpakolta szendvicsekkel, két palacknyi friss kútvízzel. Még egy váltás inget, fehérneműt - hiszen ki tudja azt, meddig lesz el - sőt cipőt is tett bele, hogy a városban ne a bakancsot kelljen viselnie a gyereknek. Jó nehéz lett, és ahogy felsegítette egy szem utódja hátára könnyek gyűltek a szemébe.
"Szakasztott mint az apja...!" - sóhajtott fel magában. - "Csak a sapka hibádzik, de hát azt eltemettük szegénnyel... No, nem baj, már így is nagyon kalauzos...! Csak nehogy baja legyen belőle...! - ijedt meg aztán, ahogy eszébe jutott a sok fura történet, amit az urától hallott annak idején. Egy pillanatig vacillált, hogy megemlítse-e ezeket a fiának, de aztán felrémlett benne férje egy mondata: "Az ifjakat be kell dobni a mély vízbe, akkor majd elválik ki az aki kalauznak való!" - és inkább még se szólt, csupán csak emlékeztette AzKárt:
- Aztán le ne térj az útról, kövesd mindig a síneket, édes fiam! A talpfaerdőben könnyű eltévedni...
- Ne féljen, édesanyám, van nálam térkép. Vasúti. Nem lehet baj - felelte a fiú, és egy újabb búcsúpuszi és ölelés után útnak eredt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.