Tarnóczky Zsóka: Zárt ajtók mögött
Éles fájdalom hasított a fejembe.
A korábban homályos fal kezdett kitisztulni előttem. A lábam is kissé megremegett, de végül mégsem vesztettem el az egyensúlyomat. Nem emlékeztem túl sok dologra. Pontosabban semmire. Egy név kellett volna... az én nevem... csak két szó, gyerünk, sikerülnie kell… de továbbra sem jutott eszembe az égvilágon semmi. Elkezdtem gondolkozni a hajam színén is, de továbbra is teljesen reménytelennek bizonyult ez az egész.
Próbáltam megtapintani a falat. Érdes volt.
Ahogyan balról-jobbra haladtam a kezemmel, egy ajtóhoz értem. Finoman megfogtam a kilincsét, és a kidudorodó gömb alakján végighúztam az ujjam: az ajtónak a külső szegélyét meglehetősen hideg tapintásúnak éreztem. Hirtelen lenyomtam a kilincset, de az ajtó meg sem mozdult. Nagyot nyelve elmosolyodtam, mintha éppen meg akarnék ölni valakit. Így is történt... de nekem sejtelmem sem volt róla. Pillanatokon belül rájöttem, hogy én bizony be vagyok zárva ebbe a sötét szobába, s egyhamar nem is fogok kijutni innét. Ész nélkül elkezdtem le és fel és lenyomogatni a kilincset, ám továbbra sem történt túl sok változás.
- Ott maradsz-mondta figyelmeztetően egy női hang az ajtón túlról, mire én hátrahőköltem. A vér megfagyott bennem, majd cikázva borította el az agyamat.
- Te nekem nem parancsolsz - sziszegtem a fogaim között.
- Zárva van, ne tégy úgy, mintha nem tudnád - magyarázta az ijesztő hang. – Szerencsétlen - mondta apró cinizmussal a hangjában, én pedig egyre idegesebben vettem a levegőt.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem hisztérikusan, de falon túli hang csak mogorván nevetett.
- Én semmit - mondta, én pedig azt gondoltam, hogy másokkal akarja végrehajtani a "mocskos munkát". A szemem lassan átvándorolt a földön heverő kulcsra. Habár nem értettem, hogy a lánynak mi oka lett volna itt hagynia a kulcsot, hagyva, hogy megszökjek. Közben egyre csak jöttek vissza az apró emlékfoszlányok, minél tovább törtem a fejem, annál több emlék jutott az eszembe. Valami derengett nekem arról, hogy a kulcs véres volt...
Reszkető kézzel vettem fel a földről, majd lassú léptekkel az ajtóhoz mentem. Elfordítottam a kulcsot... majd kattanás.
Kinyílt egy résnyire. Óvatosan beléptem. A számomra előbb még ismeretlen lány nekem rontott, és egy éles rúddal akart fejbe vágni, de az uralmat fölöttem ekkora már átvette az ördög, így kicsavartam a kezéből a fegyvert, s azzal le is sújtottam rá. Ijedten kaptam a szájam elé a kezemet. Hisz mindez csupán pillanatok alatt játszódott le. Körülnéztem. Ez nem is egy folyosó! Akkor honnan tartott fogva, és miért volt zárva az ajtó? Sehogy sem értettem, teljes zavarodottság cikázott bennem.
Ám egyszer csak, mint villámcsapás, úgy csapott le rám a felismerés. Nem voltam bezárva.
Én zártam be őt...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.