Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 18:45
Kedves Erzsike! Szeretettel gratulálok a könyvbemutatóhoz! Rose

2019.05.26. 17:41
Kellemes estét kívánok In Love szeretettel Mindenkinek!

2019.05.26. 13:44
Kedves hzsike! Gratulálok, és további sok sikert kívánok!

2019.05.26. 13:36
Kedves hzsike! Szívből gratulálok! Rose

2019.05.26. 12:26

2019.05.26. 12:25
Szépséges napot mindenkinek! Smile Föltettem a Könyvbemutatóm linkjét, nagyon jól sikerült. Boldog vagyok. Smile

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: zozone
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
rozsa koncz
Deák Mária: Napló: Ötödik történet A múlt tanúja (2019. február)
Kislány koromban volt egy naplóm. Krémszínű puha bőrkötésű, kulccsal lecsukható. Nem volt semmi ráírva, csak egy szál arannyal rajzolt virág a jobb csücskében. Igazából emlékkönyvnek szánták nekem ajándékba, akkoriban nagy divat volt az emlékkönyvbe rajzolgatás. Nekem már volt egy ilyen rajzos könyvem, ezért ennek a puha könyvnek más szerepet szántam. Az első lapra beírtam gyerek ákom-bákommal 1983. Aztán - mert nem tetszett - szépen körberajzoltam cirádával és még ki is színeztem. Akkor még izgalmasnak tartottam, hogy a könyv kulccsal zárható és őszintén leírhatok benne mindent, hiszen csak magamnak írom. Mennyit változott a világ, manapság mindenki blogot ír és természetesen nem önmagának, virtuális kulcsok a jelszavak, amikkel talán lezárhatóak a blog oldalak, de inkább mindenki mindenkivel osztja a gondolatait. Régen én azt írtam le, hogy mit is csináltam egész nap és természetesen arról, amit nem mondhattam el senkinek. Most pedig inkább arról írnék, amit el akarok mondani mindenkinek. A naplóm végzetét. Megsemmisült, de bennem él.
Egyedül voltam. Egy kisszéken ültem a kazánházban, pont szemmagasságba kerültem a kazán nyitott ajtajával. Dobok a tűzre. A hasított fa egy szálkája megszúrta a kezem. Fájt és vérzett. Megfordítottam a tenyerem, a vércsepp elfutott rajta. A számhoz emeltem, utálom a vér ízét. A gyújtós mellett ott egy régi láda. Tüzelni való papírlapokat készítettem bele. Erre most nincs szükség, a begyújtott tüzet táplálni fahasábbal kell. Rakok még két-három kloccot. Serceg a tűz, becsukom az ajtót. A tekintetem a ládára téved. Kikandikál egy kopott, piszkos, műbőr könyv. A fekete-fehér újságok közül virít, mintha szólna. - Kemény az gyújtósnak. – gondolom. Érte nyúlok. Az elején címke a nevemmel. Gyermeteg betűk, én írtam. Kinyitom. 1983. A bevezető egy József Attila vers részlete; Reménytelenül.
"A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok."
A lapok sárgák, a kezemről rákenődik a vér. Újra a számhoz emelem. A nyál megállítja a vérzést? Nem tudom, de az állatok is nyalogatják a sebeiket. Próbálom letörölni a vért a füzetlapról. Elkenem. A sárga lapon már barnás folt éktelenkedik. Az íráson nincs maszat, alá került. Lapozok.
"Tegnap kirándulni voltunk az osztálytársakkal..." - olvasom az első bekezdést, gyorsan átfutom. megelevenedik előttem a Tó, az erdő. Felrémlenek a volt diáktársaim gyerekkori arcai. A lányok; Kriszti, Tünde, Ildi, Anikó, Magdika; többen is voltak, és a fiúk, Zoli, Attila, Norbert. Van, akinek csak a vezetéknevét írtam, a keresztnevek nem is jutnak az eszembe. Hülye szokás volt, a vezetékneveken szólítottuk egymást, a tanárokat is Kovács néni, Gép tanárnő. Olvasom tovább, ez nem szervezett iskolai kirándulás volt. A Kara találta ki, vagy a Valovics? Szombaton a Pilisbe, hátizsákkal, csak úgy. Nem volt szabad megtudni a tanároknak, otthon azt mondtuk iskolai kirándulás - egyébként nem engedtek volna el felnőtt felügyelet nélkül. Csavargás volt ez. Tisztán olvasom. Tavaszi kirándulás, árvalányhajat is szedtünk. Érzem a május illatát és a szellőt az arcomon. Lapozok. Eltévedtünk, ránk sötétedett az erdő. Anikó sírt. A Cserni husángot vágott a vaddisznók ellen. Hülye vagy, mondta Zoli, a vaddisznó gyorsabban fut mindnyájunknál, pláne felfele a dombon. - De mi lefelé megyünk - mondtam. - Ha a Ví Molt követjük nem lehet eltéveszteni. Ví Molnak hívtuk azt az erdei utat, ami a hegyre vezetett. Vízmosás volt valaha. Elindultunk és persze sokkal nagyobb volt a para, mint amilyen veszélyben éreztük magunkat. A faluba érve szétszéledtünk. Apám a kapuban várt. Boldogan mutattam a csokor árvalányhajat. - Ibolyát már nem tudtunk szedni, mert a Ví Molban sötét volt, mire jöttünk - mondtam. Közben elhalkult a szavam, mert megláttam apám szemét. A kapuban még nem ütött meg. A verandán csattant a pofon, aztán az ökle sorozott. - Kurválkodni voltál, de én kiverem belőled. - üvöltötte. Összeestem, anyám sírt, én nem. Nem olvastam tovább, átlapoztam.
A naplót 1983-tól 1997-ig írtam, természetesen nem napi rendszerességgel, volt hogy hónapokig eszembe sem jutott. Ez többnyire akkor volt, amikor volt valakim, akinek elmondhattam a gondolataimat, akivel megoszthattam a titkaimat. Amikor egyedül voltam akkor írtam a rövid kis feljegyzéseket, illetve amikor számomra érdekes dolog történt, azt is bejegyeztem. 1983-ban a 12 éves Önmagamnak három említésre méltó dolog került a naplójába.
1. A gömbvillám megjelenése és felfedezése - nagyon rácsodálkoztam és Internet nem lévén minden újságcikket meg akartam szerezni ezzel kapcsolatban, ezért jártam a könyvtárba is.
2. István a király - lázban égtem.
3. A nyolcadikos fiúk csúfoltak: "sárkányfűárusnak" neveztek, állítólag az orrom miatt, mert olyan nyomi. Amikor megláttak az udvaron, már hangosan kántálták: "Sárkány ellen sárkányfű!" - ez nagyon megviselt, erről verset is írtam.
Ezen a nyáron főzni tanultam. Anyukám szerint:
- Épp itt az ideje!
Akkor még a recept így kezdődött:
- Öld le a tyúkot! Forró vízben koppaszd meg!
Általában csak a véres tálat tartottam, ekkor még nem jutottam tovább a konyhaművészet kezdeti szakaszán. A konyhai munka kuktaszerepe jutott nekem. Az első nokedlim borzasztó volt, ázott és nyúlt. Anyu azt mondta:
- Gyorsan vidd ki a tyúkoknak! Apád meg ne lássa! - szaladtam a tállal a kezemben és rettegtem, hogy apu ki ne nézzen a műhelyből, mert akkor kikapunk anyu és én is. Apu keze könnyen eljárt.
Ezen a nyáron titokban összeolvastam a könyvtárban fellelhető összes pöttyös és csíkos könyvet, éjjel a takaró alatt elemlámpával olvastam, mert nyolckor már ágyban volt a gyerek helye. Olcsó könyvtáras klasszikusok sorakoztak a polcon, de bőrkötésű Jókai összesünk is volt. Nagyon szeretem édesanyámat, de titkaimat soha nem tudtam rábízni. Nem igazán értette volna és apunak is mindent elmondott mert el kellett mondania. Furcsa volt, hogy anyu annyi mindent rám bíz. Kisebbik húgom januárban volt 3 éves, addig anyu otthon volt velünk, aztán újra dolgozni kezdett a gyárban. A nyáron sok terhet le tudtam venni a válláról, a kötelességek súlya alatt roskadoztam és bevallom lázadoztam is. Úgy éreztem igazságtalan, hogy a középső húgomnak nem kell kivenni a részét a munkából. Nyugodtan játszhatott, az idő az övé volt. Ez hiányzott nekem a legjobban, az idő. Mindig annyi mindent terveztem, aztán el kellett halasztanom. Vasárnaponként felvettük a szép ruhánkat és elmentünk a temetőbe, ezt is utáltam. Az osztálytársaim vasárnap templomba mentek és utána jégkrémeztek, mi vasárnap hajnalban mindig baromfit vágtunk és az ebéd után mentünk ki a temetőbe - micsoda program. Szüleim reformátusok voltak, de a falunk katolikus volt. Irigyeltem a hittanos osztálytársakat és irigyeltem az első áldozást, a bérmálkozást és mindent amitől engem megfosztottak. Anyuval este imát mondtunk: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem... Ekkoriban találtam meg anyu régi énekeskönyvét és esténként az ima után olvastam. Énekelni soha nem tudtam. Hitet mégis ebből a könyvből kaptam, bár tudatlan voltam és a jövőm elmosódott volt még előttem, de tudtam, hogy Istenre szükségem van.
Magamban nyugodtan soha nem tanulhattam, mindig nyüzsgés volt körülöttem. Amikor valamit nagyon meg akartam tanulni, akkor elvonultam a padlásra, vagy beültem a kukorica góréba. Magányos tanulásom később is megmaradt, sokszor jártam erdőbe, magaslesekre, bújva könyvvel a kezemben. A mindennapi rutin mellett ébredezett a lelkem, amit úgy éreztem bezártak. Érdekes módon 1984 nyarán nem írtam semmit a naplómba, nem volt mit titkolni, vagy mert volt kivel beszélgetni. A naplóm tanulsága szerint hosszas könyörgés után a szüleim elengedtek Kincskereső táborba. Nem tudom, hogy emlékszik-e még rá valaki? Az irodalmat kedvelő és írogató diákoknak volt egy folyóirata a Kincskereső, ezt a suliban meg lehetett vásárolni és publikálni is lehetett benne. Az irodalomtanárok is kedvelték, ajánlották nekünk így én is mindig megvásároltam és jelentkeztem a nyári táborukra is. A megvásárláshoz igaz az kellett, hogy három, napi csokistejről lemondjak. A táborban már nem csak az irodalommal foglalkoztunk, emlékszem egy ilyen táborban tanultam meg a linóleum metszést. Évekig készítettem a metszeteimet, versem nem, de egy ilyen metszetem lenyomata meg is jelent az újságban. Elrepült a nyár és NYOLCADIKOS lettem. Nyolcadikos kitüntetésem, hogy megkaptam iskolánk CSUT (Csapat Úttörő Tanács) titkári címét, ami titulus főleg abból állt, hogy az iskolai megemlékezéseken (pld: április 04, november 07) én állhattam ki az iskola tanulói elé és csodaszép úttörő egyenruhában - mely síppal, jelvénnyel és természetesen piros nyakkendővel felszerelt volt - vigyázba vághattam magam és dobpergés, zászlófelvonás kíséretében elkiáltottam: - 1804-es számú József Attila Úttörőcsapat vigyázz! Fogadás jobbról! Zászlónak tisz-te-legj! Erre megkezdődött a megemlékezés, másra egyáltalán nem emlékszem és bevallom, hogy erről a naplómban sem írtam egy sort sem, csak most úgy eszembe jutott. Kommunista mozgalmi tevékenységem az általános iskolával ki is merült, mert később a középiskolai KISZ-es időszakban már más elfoglaltságaim voltak - folyton szerelmes lettem. A nyolcadik osztályban a továbbtanulásról szólt minden. A naplóm szerint kirakatrendező akartam lenni, majd tanító - de már akkor leírtam, hogy az ének tudásom miatt ez reménytelen. A szüleim szerint gimibe nem mehetek, mert az érettségivel kitörölhetem a seggem. Sokat sírtam akkoriban, mert apám nem akarta aláírni a jelentkezési lapomat a közgazdasági szakközépiskolába, mert szerinte az irodisták mind kurvák lesznek. Az osztályfőnököm hathatós közbenjárására sikerült mégis beadnom a felvételi kérelmemet, második helyen pedig egy gimnáziumot jelöltem, amit apám ugyan aláírt, de kijelentette, hogy ha a szakközépbe nem vesznek fel, akkor oda nem mehetek, takarodjak dolgozni a gyárba. Saját olvasatomban ez úgy hangzott: Amennyiben kurvának nem leszek jó, akkor csak érettségit nem szerezhetek. Sokat tanultam, tanultam. Közben a suliban fellelhető összes szakkörre beiratkoztam, csak hogy ne legyek otthon. Még a kevésbé szeretett matek szakkörre is jártam. A szakkörök időpontjai késő délutánig elhúzódtak. Téli időszakban korán sötétedett, a szakkörök elhúzódtak 17-18 óráig is, ami azt jelentette, hogy sötétben értem haza. A színjátszó szakkör Mikulás műsorát egy ilyen késői időpontban próbáltuk. Én voltam a Mikulás a krampuszt pedig Attila játszotta (hat Attila nevű fiú járt az osztályunkba). A próba végén az udvarra mentünk, mert akkoriban a suliban még nem volt angol WC, az iskolaudvar végében sorakoztak a téglából húzott budik. A lányok párosával jártak pisilni, hogy az egyikük fogja a másiknak az ajtót. Így indultunk akkor is, de nekem nem volt párom és egyébként is Mikulásnak voltam öltözve. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de akkor életemben először direkt a fiú WC-be mentem elvégezni a dolgom, - ilyet ma már gyakran teszek, abból a praktikus dologból kiindulva, hogy nem kell sorba állni és általában tisztább, mint a női - majd siettem vissza az iskola kis beugró folyosójára a kézmosást és az azt követő "úttörő kulacsos" ivást elintézni. Az úttörő kulacsnak hívtuk, amikor pohár nélkül, csak a kezünkből kulacsot formálva ittunk. A csaptól távolodva, az iskola ajtajában megjelent apám, aki dühödten ordítva ripakodott rám, hogy takarodjak hazafelé, mert sötétedéskor már otthon van a helyem, ő nem kurvát nevel. Közben megjelent a színjátszó szakkört felügyelő tanár is (Laci bácsi, akit nem lehetett Laci bácsinak, csak tanító bácsinak hívni), próbálta csitítani apámat, kevés sikerrel, ott előtte kevert le egy hatalmas pofont, majd hazáig ütött, a hajamnál fogva rángatott. Otthon az ajtón belépve a földre tiport és rúgott, ahol ért. Fájdalmasan zokogtam, nem éreztem magam bűnösnek. Fájdalmamnak az vetett véget, hogy egy rúgást rosszul irányozva a fémlábú hokedli kapott, mely rúgástól apám körme leszakadt és fájdalmában, eltorzult fejjel rángatta le lábáról a cipőt és véres zokniját. Összeszedve magam a fürdőszobába mentem és mint a vert kutya szokta, sebeimet törölgettem. Anyám nem szólt, csendesen segített levetkőznöm és meleg dunyhával takart, szenvedő csókot nyomva duzzadt szememre. Elalvás előtt kértem az Istent, hogy bocsásson meg apámnak, és segítse őt leszokni az italról. Remélem a mennyben bocsánatot kapott, de itt a földön borzasztó büntetésül halálában kihányta a máját.
Felvettek a közgazdasági szakközépbe. Ballagási ajándékom az volt, hogy osztályfőnököm az egyik osztálytársammal elszavaltatta a ballagási ünnepélyre írt versemet.

A vers írásakor valóban jól kisírtam magam, de a ballagási ünnepélyen egy csepp könnyet sem ejtettem. Nekem a ballagás a szabadságot is jelentette. Elmegyek a városba, busszal fogok járni és ha nem jövök haza időben, rá tudom fogni az autóbuszra, hogy nem értem el. Gondolataim nagyon naivak voltak, nem gondoltam, hogy az autóbuszt mindig el kell érnem, ha nem akarok újabb veréseket.
A kezemben remegett a napló. El nem sírt könnyeim tolultak a szemembe és csorogtak az arcomon. - Anya, mit csinálsz már? - hallottam a fiam hangját a lépcsőfordulóban. - Rakok én a tűzre, ne fáradj! - Már raktam - válaszoltam. Letöröltem a könnyeket az arcomon, elmaszatoltam, mint régen kislány koromban. Kinyitottam a kazánajtót és a lángok közé dobtam a múltam tanúját. Egy darabig néztem, majd becsuktam az ajtót. - Mit dobtál rá anya? Nagyon büdös. - állt meg mellettem a gyerek. - Semmit, csak egy régi füzetet.
4670
Bogar Gabor - 2019. február 03. 03:39:10

Úramisten, Marcsi! Miért tüzelted el?

Nagy izgalommal és tetszéssel olvastam a novelládat. Rendkívül kedves és élvezetes, a drámai hatás pedig egészen a végéig egyre fokozódik. Persze úgy beszélek, mintha ez csak egy sztori lenne, pedig - gondolom - egy az egyben valóság-ábrázolás. De művészi színvonalon! Köszönöm az élményt, nagyon együtt éreztem a "kislánnyal", már csak azért is, mert eléggé hasonló volt az "ő apjához" az én nevelőapám; azzal a különbséggel, hogy bár már 90 éves, de még ma is él, és ahogy tudom, egyre gonoszabb, pedig szerintem Isten azért hagyja sokáig élni, hogy legyen alkalma megtérni.
Én elég keveset olvasok itt - szégyen ide, szégyen oda - de tőled már olvastam egy verset, ami tetszett, és ha ajánlanál még az írásaidból, azokat is elolvasnám, mert
nagyszerű volt!
Gratulálok.
üdv: bg

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.