Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.22. 21:42
Jó éjt mindenkinek! Ma is sok szépet olvashattam, köszönöm. Jó itt lenni, köztetek... Smile

2019.02.22. 16:41
További szép napot kívánok kedves Társaimnak ! Heart

2019.02.22. 09:22
Mindenkinek szép, tavaszváró napokat kívánok sok szeretettel és jókedvet az alkotó munkához. Heart Rose Heart

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: g_gyongyi
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
Magdolna43
Halász Melinda: G-a-l-a-n-t-h-u-s
Hangos csikorgásra keltem fel, miközben hasogatóan zúgott a fejem és torkomat a reggelim felkívánkozása enyhén marta. Minden napom így kezdődik, azzal az apró kivétellel, hogy most nem a meleget adó puha ágyamból kellett ki tennem a lábam, hanem egy fekete kanapéról. Értetlenül néztem körbe, hiszen emlékeim szerint nem egy vonaton hajtottam fejemet az álmok országára. Ittas és extázis állapotban pedig nem lehettem, hisz sose jártam el ilyenféle helyekre már egy ideje. Szívesebben töltöttem megszámlálhatatlan napjaimat a békét nyújtó szobámba. - Fiam? - nyitott be a kabinba egy általam már jól ismert középkorú nő, kinek arcán ugyan pihent egy-két ártatlan ránc, mégis gyönyörű volt és szemei még mindig ugyanúgy csilloghattak, mint mielőtt megszülettem volna. Válaszul csak értetlenül rátekintettem és felültem a bőrkanapén.

- Anya? Hol vagyok?- Hangom rekedtesen töltötte be a kis zárt teret, mire a bejövő csak lehuppant mellém és óvatosan megérintette kezemet.

- Semmi baj, kicsim. Most már nem lesz semmi baj. - kezdett bele az érthetetlen monológjába, mintha csak magát akarná megnyugtatni és itt sem lennék.

- Álmodom? - lassan körbe néztem, de nem láttam semmi nyomot arra, hogy tán álmodnék, még meg is csíptem magam, ami kifejezetten fájt, szóval mindent számításba véve rá kellett jönnöm, hogy most igenis a valóságban vagyok. Csupán a körülmények nem tiszták, hogy mégis mi a fészkes fenét keresek egy vonaton.

- Menj ki, drágám. Nem maradhatsz itt. - simította meg gyengéden arcom, amire kissé összébb húztam magam, nem voltam hozzászokva az emberi érintkezés vele járóival.

- Miért? - erre a kérdésemre sem kaptam választ, csak felállt és kinyitotta az ajtót, miközben kedvesen mosolygott rám. Felálltam helyemről célba véve, hogy ki kell menjek, viszont mikor észrevettem, hogy édesanyám nem mozdult, megtorpantam. - Te nem jössz? - kérdeztem tőle visszafordulva hozzá, de ő csak megrázta fejét.

- Ezt az utat egyedül kell megtenned, de ne félj, itt foglak várni. - ezzel pedig az ajtót becsukta, jelezve kattanó hangjával, hogy bizony be is zárta, így esélyem se lett volna többi megválaszolatlan kérdésemet feltenni. A vonat pedig szép lassan újra elindult, a táj alapján egyáltalán nem tudtam volna megmondani hol vagyunk, ugyanis álomba illő mezőt fedeztem fel. Soha életemben nem láttam még ennyi hóvirágot egy helyen. Úgy színezték be a tájat, mintha hó fedte volna az egész területet, a sötét égbolt alatt, szinte még világítottak is, akárcsak egy jelzőfény a legnagyobb sötétségben.

- A remény és tisztaság jelképei. Gyönyörűek, nem igaz? - jelent meg szinte a semmiből egy termetes férfi, kalauz ruhában, miközben szürkés bajuszát igazgatta. Jelenléte megijesztett így arrébb húzódva mértem fel mégis ki ő, de amint tudatosult bennem, hogy ő bizony válaszolhat kérdéseimre, szinte letámadtam velük.

- Elnézést, hol tudok leszállni a vonatról? - léptem hozzá most már közelebb, mire ő csak jóízűen elkacagta magát.

- Innen bizony nem tudsz leszállni, kivéve ha meghalsz, de annak még nem jött el az ideje. - Válaszára kidüllesztettem szemeimet, mégis hogy érthette ezt, talán elraboltak és megakarnak ölni, mielőtt megkínoztak? Vagy valami lény tartózkodik a vonaton, ami majd belőlem falatozhat? Nem-nem, biztos félreértem, túl sok horror filmet néztél, Damien. A kalauz elmosolyodott a reakciómon, mire gyengéden hátba veregetett.

- Ne aggódj, nem vagy veszélyben, csupán egy utazást teszünk az életedbe. - ugyanúgy értetlenül néztem fel rá, mint az előbb, hisz rendben volt, hogy nem megölni akarnak, de még sem értettem mire is gondol pontosan.

- Ezt hogy érti? - kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolt volna, elindult a hosszú folyosón. Természetesen egyből követtem és próbáltam mellette felvenni a tempót.

- Ez a vonat a te életed, Damien és azért vagy te most itt, hogy rájöjj, mégis hogyan kerülj vissza a helyes vágányra.

- Mégis miről beszél? Milyen vágány és...mi van? - értetlenkedtem továbbra is. Kezdtem kételkedni benne, hogy biztos nem e szívtam el valamit, mert egész hihetetlen dolgokat képes az ember behallucinálni.

Az öregember amint a folyosó végére ért átnyitott a következő szerelvényre.

- Kérem, igazán válaszolhatna már valaki a kérdéseimre. - fakadtam ki kicsit a kelleténél jobban, de már tényleg nem értettem semmit és eléggé zavart, hogy eddig mindenki csak rébuszokban beszélt.

- Hé, haver! - szólalt meg az egyik ülésről felpattanva Félix, akinek itt létét szerintem pont ugyanolyan jogosan kérdő jeleztem meg, mint anyámét.

- Mégis mi a fészkes fenét keresel itt? - kérdeztem meg barátomat, mire ő csak szélesen elmosolyodva rántotta meg vállait.

- Csak felszálltam a vonatra, de már itt ülök egy ideje. - nézett körbe, majd tekintetével újra megtalált engem.

- A többiek is itt voltak, de miután besötétedett, leszálltak, szóval egyedül maradtam. - ránéztem a kalauzra, aki csak mellettem állt és mosolyogva nézett vissza rám. Félix nem látta őt, így ő csak furcsállva tekingetett oldalra, hogy mégis mit nézhetek ennyire. Az üléseken az osztályom és a tanáraim foglaltak szobrokként helyet, de nem vettek észre vagy csak nem akartak.- Köszönöm Félix, hogy itt maradtál. - ütöttem gyengéden a vállát, miközben egy apró mosolyt ejtettem felé.

- Ugyan már, ez nem köszönni való. - arcán még mindig ott ragyogott a vigyora, azonban egy pillanatra arca elkomorult. -De tudod...- kezdett bele halkan, miközben szemeivel az enyéimeket kereste. - Többször is kimutathatnád az érzéseidet. A te érdekedből is, megkönnyebbülnél tőle. - szavaira döbbenet ült ki arcomra, tisztában voltam vele, hogy sose beszéltem neki arról, amin keresztül mentem az utóbbi időben, de azt hittem nem értené meg, kinevetne vagy egyszerűen csak elhagyna. A többi barátomtól is eltávolodtam, mióta már nem lógtam velük az iskola után és ez így volt rendjén. Ki is akarna lógni egy életképtelen személlyel, aki csak rontja a depresszív hangulatával a levegőt és habár Félix még itt volt nekem, nem akartam a mindig vidám barátomat is leamortizálni.

- Sajnálom, nem hittem, hogy érdekelné-

- Hogyne érdekelnél, ne butáskodj. Legjobb haverok, barátok, lelki társak és pad társak vagyunk. Nem hagynám, hogy egyedül menj ezen keresztül. Az emberek nem véletlenül kerülnek az életünkbe, talán tanulnom kell valamit vagy neked, de rám számíthatsz, bármi is legyen. - vágott a szavamba és hirtelen egy erős, ám mégis kellemes ölelésbe vont, amit ugyan késve, de viszonoztam. Jól estek szavai, egy kis részem megnyugodott, hogy talán még sem egyedül vívom meg a harcot.

- Szeretlek Félix. Nohomo. - engedett el kacagva a mellkasomra boxolva, amely kicsit fájt, de nem tudhattam vele.

- Tudom, nohomo. Na de menj, Dami. Még van bőven látni valód. - ezzel pedig leült oda, ahol eddig is várakozott és hülye fejeket vágva integet nekem, amit persze nem tudtam nevetés nélkül hagyni. Meg is indultam a székek közt, az ablakon kitekintve pedig meglepetten vettem észre, hogy a sötét felhőket egy apró fény szikra törte meg. Emlékszem kiskoromban azt hittem ez egy lépcső az angyaloknak, amin letérnek látogatóba az emberekhez.

- Igazán szerencsés vagy, hogy ilyen barátod van. - szólalt meg az elfeledett kalauz, aki mellettem kísért a következő szerelvényre.
Kijelentésére csak elmosolyodva bólintottam, hisz tényleg így volt és magam sem értem eddig vakíthatott el ennyire a saját sanyargatásom, hogy ne vegyem észre.

- De mondd, a többi barátom miért nincs itt? - kérdeztem kíváncsian, hisz ha tényleg az életem vonatán lépkedek most bőven helyük lett volna itt, annak ellenére, hogy már nem igen tartottam velük a kapcsolatot.

- Tudod, az emberek felszállnak a vonatra és ez idő alatt az életed részei, viszont nem mindenki marad. Van, aki csak egy kis ideig lesz az utazó társad, ugyanis nem egy céllal utaztok. - magyarázta a bácsi, mire benyitott a következő helyiségbe, ahol megint csak a kabinos fülkék sorakoztak.

- De vannak olyan személyek, akiknek emléke örökké velünk maradnak, annak ellenére, hogy ők már tovább álltak. - ezzel pedig megállt az első kabin előtt, mellé állva pedig döbbentem rá ki is ül a kipárnázott ülésen. Azonnal a kilincshez nyúltam, de az ajtó zárva maradt akármennyire is feszegettem. Egy kar nyújtásnyira voltam attól a személytől, aki a legfontosabb volt számomra az életem nagy részében, talán még most is az volt tudat alatt.

- Emma volt az első szerelmed, nem igaz? - felpillantottam a férfire, aki csak előre tekintett a szőke hajú lányra, aki csak mereven tekintett kifele az ablakon, mint egy gyönyörű festmény.

- Az én hibámból történt. - az ablaküvegnek döntöttem fejemet, ahogy sóhajom bepárásította felületet. - Talán ha nem sajnáltatásommal törődtem volna, még mindig együtt lennénk.

- A kapcsolatok nem mindig napsütésből állnak, de ha két ember fog együtt egy esernyőt túlélhetik a vihart. - A kalauz elmosolyodva tekintett rám, de én csak elrugaszkodva az üvegtől folytattam csendben utam a hosszú folyosón. A kabinokban mind számomra fontos személyek ültek, mint a nagymamám, aki meséivel és történeteivel varázsolta szebbé gyermekkori éjszakáimat vagy az általános iskolai rajztanárom, aki igenis bíztatott arra, hogy jelentkezzek a képzőművészeti gimnáziumba.
Mindannyijuk mosolyt csalt az arcomra, még ha már nem is voltak az életem részei. Az emlékek, amit hátra hagytak örökre itt fognak raboskodni és mennyire szívesen teszik is ezt. A folyosó végén ugyanolyan ajtó zárta a sort, mint az előbbiek, csupán azzal a nagy különbséggel, hogy ezen vastag láncok zárták az utat. Kérdőn pillantottam a kalauzra, aki egy nagy sóhajtás után felém fordult.

- Ez az utolsó szerelvény, de addig míg szíved betegségben szenved nem mehetünk be.

- Betegség? Maga szerint a depresszió betegség? - fakadtam ki a mai nap már sokadjára. Hogy gondolhatja azt, hogy amit érzek egy egyszerű betegség, amiből kigyógyulhatok, mintha csak egy náthát kaptam volna el vagy egy csúnya influenzát.

- Igen. Egy betegség, amely a gondolataidat fertőzi meg először, majd szép lassan halad befele. A legrosszabb, hogy ezt mind lassan és csendben teszi meg. - magyarázta a bajszos törpe, miközben állam súrolta a padló szintjét. Közelebb léptem hozzá, hogy fejünk egy magasságban legyen és tekintetünk szintén egymáséba fúrjon lyukat.

- Ó, az isten áldja meg, ne tegyen úgy, mintha tudná mi ez az egész. Tudja, mi ez? Ez nem betegség, hanem a halálnak a mellékhatása. Először belülről rohadsz meg és mire a tested is elkezd omlani, addigra a lelkedből és az érzéseidből nem marad semmi, csak az üresség, amely megbélyegzi minden napodat, már azzal, hogy levegőt veszel. Fulladsz, egyre kevesebb oxigén jut be a bordáid közé és mire feleszmélsz, már belefulladsz a sötétségbe. Ez a depresszió, nem holmi betegség, amelyre gyógyszert bevéve, meggyógyulva ugrálok ön feledve! - kiáltottam neki hangosan az utolsó szavaimat, de ő csak megrázva fejét mutatott ki ablakon, ahol még mindig a hóvirág mező terült szét a kevéske fénnyel megáldott sötét égbolt alatt.

- Ez mind a te világodat tükrözi, ha sötét eget akarsz magadnak az lesz és elhervadnak a virágok. Ha engeded, hogy bejusson a fény, kivirágzanak. Damien,
Örvendj a jelennek és a jövőnek, s a szomorú múlt emlékeinek ne engedj helyet a szívedbe. - H-hogy mi? Ezt mégis hogy? - torzult el arcom, mire ő csak kedvesen megérintette mind két kezével a vállaimat.

- Engedd közelebb magadhoz az embereket, mutasd ki az érzéseid és éld meg a pillanatokat, legyen az boldog vagy szomorú, de azt pedig hamar engedd el. Élj, Damien. - szavaira az ajtón lévő láncok és hatalmas lakat hangos csattanással zuhant a földre, s nagy huzattal kitárva az ajtót. A nap meleg sugarai csiklandozták az arcom, szóval kierőszakolva belőlem az ébredést, felültem a nyikorgó ágyamon és halántékomat masszírozva próbáltam felfogni mit is álmodtam.

- Fiam, Kelj fel! - rontott be a szobámba anyám, de észrevéve, hogy már bizony fent vagyok egy, óh szócskával tűnt is el becsukva maga után az ajtót.

Fáradt léptekkel indultam meg az asztalon lévő telefonhoz, hogy Félixnek üzenetet dobjak azzal az ürüggyel, hogy jöjjön át hozzám, mert lesz mit mesélnem, majd a konyha felé vettem az irányt, ahonnan már érezni lehetett a kellemes étel illatokat.

Ugyan magam sem tudom mennyire volt valóság, de kétség kívül valami pótolhatatlannal gazdagodtam ezzel az éjszakával. Megtanultam, hogy még ha naivan is a véletlenekbe tartok, nem egyedül teszem és a hóvirágokat nekem kell kivirágoztatnom. - Anya, gofrit csinálsz?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.