Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.21. 11:35
Töröltem Rita.

2019.07.21. 08:33
Kedves Józsi! Kérlek töröld a Levél családomnak történetemet, légy szíves! Köszönöm szépen Rita Smile

2019.07.21. 06:26
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Smile Coffee cup Rose

2019.07.21. 01:15
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.20. 23:24
Szép estét mindenkinek! HeartMiklós

2019.07.20. 16:24
Kellemes délutáni pihenést kívánok ! Heart

2019.07.20. 12:55
Szép napot és Jó hétvégét mindenkinek! Smile Coffee cup

2019.07.20. 10:10
Mindenkinek kellemes hét végét kívánok! Smile Rose

2019.07.20. 08:37
Kellemes szép nyári napokat és hétvégét Tinéktek kedves Holnaposok ! Etelka o Istvan Heart Rose In Love

2019.07.20. 08:26
Szeretettel kívánok szép,szombati napot mindenkinek! Jó pihenést a hét végére! Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Juhász Tamás: A kezem nyújtom de...
"Ez a bál itt az emlékek bálja,
S egyre több táncos maszkot visel.
A kezem nyújtom, de senki sem látja,
S egyre távolabb táncolnak el."
(Sztevanovity Dusán; Emlékek bálja)

- Igazítok egy utolsót az ingemen, kölnit fújok magamra... Tisztára mintha randira készülnék! Hét éve nem vagyunk együtt, de a tíz éves évfordulónkat megünnepeljük.
Mivan?
Az első szerelem tányéron maradt morzsaként ragadt belém. Száraz, használhatatlan, de folyton eszembe juttatja a régi ízeket. Hátha a találkozás lesikálja. De mihez kezdek egy múlttól megtisztított edénnyel?
- Nem sokára indulnom kell. A gondolataim Forma-1-t játszanak. A "minek elmenni" egy orrhosszal vezet, pedig nem rég még a "Végre kirajzolódna pár fehérfoltos emlék" biztosan tartotta a pozícióját. Kellett ez nekem? Igen. A sántikáló párkapcsolatom, és az egyetem nélkül kiürültek a napok. Szükség volt egy néhány hetes perspektívára. De most már vége lehetne ennek a Forma-1-nek!

- Nyugodt belvárosi helyet keres! Szombat este! Ahogy ismerem, megoldja. Addig megy, amíg el nem éri, amit akar. Ilyen volt mindig. A bazilika tere üres, csak műanyag székek állnak jól nevelt sorokban.
- Szeretem a beszélgetéseink fanyar, édes ízét. Akármilyen hosszú szünetet tartunk, rögtön visszarázódunk egymás kerékvágásába.
- A slidegitár-szerű hangja teljesen elvarázsol. Szinte fel se fogom, amit mesél. Régen is ez bűvölt el. Meg az a rengeteg haja, amiben teljesen elveszett a kezem.
- Végre kiönthetek magamból mindent! A HÖK elnökség nyűgei, hisztiző testvérek, a diploma utáni űr... Milyen jó, neki nem kell magyarázkodnom! Megért engem. Csiszolatlan korunk óta ismer.
- Nahát! Az épp kimúlt párkapcsolatát a mienkkel hasonlítja össze. A nosztalgia csodákra képes!
Fura, Az utolsó szakításunk óta nem tudott egy épkézláb kapcsolatot összeeszkábálni. Ilyen mélyen tört el benne valami? Vagy az ő tányérján is ott ragadtak a morzsáink?
- Mért nem tudom átengedni magam az érzéseimnek? Mit tudom én! Régen más volt. Ő időt, és energiát nem kímélve építette fel a bizalmamat. (Aztán azzal a lendülettel le is rombolta.) De hogy csinálta? Ez az egyik legnagyobb fehér foltom. Nem lehetett könnyű dolga: A szüleim válása annyira megrázott, hogy évekre Tolkien fantasy-világába menekültem.
Gitározni tanultam tőle, ám szép lassan a tanár diák viszony átalakult. De mi volt a fordulópont?
- A memóriám teszteli, vagy tényleg nem emlékszik, hogy jöttünk össze? Pedig ő hívott el arra a Zorán koncertre. Mondjuk a szívdobogásom miatt nem sokat hallottam belőle. Zavaromban a bársonyszék karfáját fogdostam. A csigavonalú faragáson futtattam körbe-körbe az ujjamat. Biztattam magam: elég, ha megfogom a kezét. De ha elhúzza? Nincs kedvem egy újabb "legyünk barátok" beszélgetéshez. Bárcsak látnám a szemét, vagy az arcát! Ha leolvashatnám róla mit érez, nem félnék ennyire.
Legalább háromszor kezdtem bele a mozdulatba, mire zsibbadtan, a küzdelemtől fáradtan befejeztem. A harc nem kerülte el a figyelmét. Két forró tenyere közé zárta az enyémet, és sóhajtva vállamra hajtotta a fejét. A megkönnyebbüléstől az első agyamba rontó érzést kimondtam.
- Az első randinkon közölte, hogy szeret. Mire számított, mit mondok?
- Jó, kapkodtam. De amúgy nagyon türelmes voltam. Tudtam kamaszkorban három év korkülönbség óriási. Alig mertem kezdeményezni. Az első csókkal például másfél hónapot vártam. Erre máig büszke vagyok.
- A szeretlek szóval nem tudott várni, csak a csókkal! Bezzeg, ha fordítva lett volna! Másfél hónapig vártam, hogy megtegye!
- Össze kéne szednem az állam a székek alól. Ez most komoly? De hisz emlékszem mennyi gátlást kellett lerombolni minden egyes újabb testi kontaktus előtt. Utána persze rákapott az ízére. Úgy szerettem vele csókolózni! Olyan puha cseresznyeszerű ajka volt!
- Hát igen. A csókolózásra vágytam, de a többitől féltem. Nem tudtam a feltörő érzéseimmel mit kezdeni. Megijesztett az egyre erősebb kötelék, és az hogy véget érhet. Próbáltam úgy tenni, mintha nem azt érezném amit. Néha olyan jól sikerült, hogy mindketten elhittük. De ő általában nem. Győzködött, aztán mikor elérte, amit akart, és szabad folyást engedtem az érzéseknek, rendszeresen eldobott.
- Meglehetősen fárasztó három éven át érzelmi kötélhúzást játszani. Hiába tudtam, hogy a konfliktusok, és a szakítások az éretlenségünket, nem a szerelem hiányát jelzik, ettől még felőrölte az energiáimat.
- Olyan volt ez a három év, mint egy párkapcsolati váltófürdő. Az idilli pillanatokból ugrottunk a szívet hasogató időszakokba. Ez utóbbiak helyén terpeszkedik a legtöbb fehér pacni. Csak a megalázottság, az értéktelenség érzése van meg, az okok elvesztek.
- Én ne emlékeznék? Elég, ha egy félmondatban szóbahozza, máris egy leszidott kutya leszek, aki tudja, a cipő nem játékszer, mégis szétrágta.
Meséljem el azt az utolsó boldog, egyszerre borzalmas nyarat? Végre! Elmondhatom mind azt, ami hét éve bennem van! Bocsánatot kérhetek! Megmutathatom a korbács nyomát, A lélek véres hurkáit, a tanulságokból ránőtt vadhúst!
A három év legidillibb két hetével kezdődött. A szüzesség lánca nélkül végre elszabadulhatott mindaz, amit addig kordában tartottunk.
De hiába. Az érzések a három év küzdelmeiben megfáradtak, nekem pedig akkor már választanom kellett egy vágyott, de legyengült, és egy frissebb, nyugodtabb kapcsolat között. A tisztesség, konfliktus kerülés, a veszteségtől való félelem mindent összekuszált.
- Úgy tűnik sokat agyalt ezen. Kicsit olyan, mint egy rab, aki sok év után vallomást tesz. Bámul maga elé, és színtelen hangon csak mondja. A megbocsájtást várja, pedig azt én, nem adhatom meg.
- Megkönnyebbültem. Bár még mindig egy rakás kimondatlan sérelem áll köztünk. Ha lebontanánk ezeket, eljutnánk egymáshoz? Hiába tűnik úgy, hogy megnyílik, van a lelkében egy szoba, ahova nem enged be. Mondjuk ez nem meglepő.
- Vajon csak tanulságokat vont le a történetünkből, vagy tényleg megváltozott? Az az utolsó két hét fantasztikus volt. Anyám egyszer azt mondta, nekünk tíz évvel később kellett volna találkozni. Ma már képes lenne nem csak megoldandó görcsként, hanem egyenlő társként tekinteni rám? Szívesen újra élném azt a kéthetet, de emlékszem az utána lévő két hónapnyi pokolra is. Ahogy fekszem az ágyon, és a plafont nézve az öngyilkosságon merengek. Nem. Nem hiszem, hogy ilyen gyökeresen megváltozhat. Furcsa: még barátként sem merem közel engedni, annyira félek. Mégis szeretek neki mesélni, sőt, még lefeküdni is jó lenne vele. Biztos ugyan olyan gyöngéd lenne, mint rég. Kevés embertől kaptam annyi odafigyelést, mint tőle.
- Lassan szedelődzködünk. Hétköznapibb témákra tér, az emlékezésnek vége. Olyan jó, hogy mindezeket kibeszéltük! Szinte szárnyakat kaptam! Igaz lenne még mit, de talán máskor.
- Nem bántam meg, hogy eljöttem. Sok mindent tisztábban látok. Nem akart fájdalmat okozni, csak eltévedt az egymásnak ellent mondó érzések között, és nem tudott jól dönteni. Mi minden alakulhatott volna másképp, ha nem hallgatjuk agyon a konfliktusokat! Erről az a Wittgensteini gondolat jut az eszembe, amit nemrég a Saul fiában láttam remekül kifejezve. Sokszor inkább hallgatunk, hogy a lényeget magunk elől is eltitkolhassuk.
-
-
- Ezt most mért mondta? A mi kapcsolatunk mélyén vajon mi rejtőzik? Ő mit hallgat el? Mi a lényeg ebben az érzés kötegben? A régi spárgák mit tartanak össze? A másik fontossága, jelenléte az életünkben mikortól szerelem, és meddig?
- Neki vajon mért volt fontos ez a találkozó? Azt hiszem még mindig nem tudott teljesen elengedni. És én? Ez a húsba vágó félelem, ez a meghitt bizalom miből fakad?
Azt hiszem ideje búcsúzni.
- Nyújtom a kezem, megfogom a vállát. Mi ez? Ezt a köztünk feszülő izgatott várakozást csak képzelem, vagy tényleg van? Mintha egy giccses film végén lennénk, és az érkező kis földalatti lenne a zenekari crescendo.
- Most akkor megcsókolhatom? Ő is szeretné? Annyi az út, az emlék, a kérdés! Hogy találjam meg köztük a jót, mikor nem hogy másfél hónapom, de másfél percem sincs!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.