Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.21. 11:35
Töröltem Rita.

2019.07.21. 08:33
Kedves Józsi! Kérlek töröld a Levél családomnak történetemet, légy szíves! Köszönöm szépen Rita Smile

2019.07.21. 06:26
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Smile Coffee cup Rose

2019.07.21. 01:15
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.20. 23:24
Szép estét mindenkinek! HeartMiklós

2019.07.20. 16:24
Kellemes délutáni pihenést kívánok ! Heart

2019.07.20. 12:55
Szép napot és Jó hétvégét mindenkinek! Smile Coffee cup

2019.07.20. 10:10
Mindenkinek kellemes hét végét kívánok! Smile Rose

2019.07.20. 08:37
Kellemes szép nyári napokat és hétvégét Tinéktek kedves Holnaposok ! Etelka o Istvan Heart Rose In Love

2019.07.20. 08:26
Szeretettel kívánok szép,szombati napot mindenkinek! Jó pihenést a hét végére! Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 6
» Online tagok: 0
Bodahelyi Róbert: A márványba zárt boldogság
Őszi nap volt. Kellemes, napsütéses idő, amikor az ember szívesen kel ki az ágyból. Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Mégis volt valami a művész szívében, ami kitörni látszott: egy érzés, egy megfoghatatlan sejtelem, ami már régen benne volt, de nem tudott felszínre jutni. Hagyta magát átadni az ihletnek, átengedte teljes testét-lelkét, mint ahogyan azt a művészek szokták alkotás közben. Érezte, ez más, mint a többi: titokzatos, egyedi, különleges és utánozhatatlan. Nem tudta, mi fog kisülni belőle, de nem is érdekelte, hagyta, hogy vigye az érzés. Végigsimította kezét a hideg márványon és kellemes borzongás futott végig rajta. Olyan, mint amikor valaki érzi, hogy valami különleges dologban lesz része, bár még nem tudja még, mi vár rá. Nem rajzolt vázlatot, modellt sem hívott, fejben már tökéletesen látta mesterművét, annak minden apró részletét, még azt is látta lelki szemei előtt, hogyan fog megcsillanni művén az őszi nap fénye. És elkezdte.

Nap nap után kezdett kirajzolódni az alak, mindvégig tökéletes összhangban dolgozott elméje és teste, nem hibázott. Tökéletes meggyőződéssel munkálkodott, mert tudta, ez lesz élete mesterműve. Lelkében látta minden képzeletet felülmúló remekművét, amely megtestesíti minden vágyát: a tökéletes szobrot. Úgy érezte, ez valami más, mint eddigi alkotásai, - melyek önmagukban is kivételesen kimunkáltnak, és impozánsnak számítottak - és ezzel eléri pályája csúcsát, és a nagy Michelangelo nyomdokaiba léphet. Ezen elképzelése egyáltalán nem volt alaptalan, hiszen pályája során szinte már minden díjat bezsebelt szobraival, a világ legtehetségesebb művészei között tartották számon.
A szobor végül elkészült több havi kitartó munka után. A mesternek azonban nem tetszett a végeredmény: úgy érezte nem olyan lett a mű, mint amilyet elképzelt, csalódott volt. Csalódott önmagában és a szoborban. Egy külső szemlélő egy csodálatos, bámulatosan szép és tökéletes női alakot látott, földön túli szépsége minden ember szívét elkápráztatta. A test szépsége, rejtelmessége és különleges kisugárzása a Mona Lisával vetekedett. A fehér márványon úgy káprázott a reggeli napfény, mint ahogyan egy tiszta téli napon a szikrázó hótakaró csillog. A női alak oly szép volt: dús keblei, finom szája, könnyű ruhájának lágyan aláhulló redői azt az illúziót keltették az emberben, hogy egy hús-vér nő áll vele szemben. A művésznek azonban nem tetszett szobrának arca, túlságosan szögletesnek vélte, alakját túlzóan vadnak és kihívónak találta, nem tetszett a szobor pozíciója sem. Egyszóval: nem ilyet képzelt el. Lelki szemei nem ezt a képet látták korábban. A mester szomorú volt és csalódott, akárhogyan nézte nem tetszett neki a látvány. Mély szomorúságában meg akarta változtatni a szobor külsejét, faragni akart belőle, finomítani rajta, csiszolgatni, mert ő egy tökéletes szobrot akart, amilyet elképzelt. De még mielőtt nekifogott volna a "javításnak", meglátogatta egy gazdag ember, aki időnként rendelni szokott tőle szobrokat, hogy azok aztán elegáns műkincsként szolgáljanak pompázatos kastélyában. A tehetős báró azonnal meg akarta venni a szobrot, egyszerűen képtelen volt ellenállni a látványnak. A művész azonban nem akarta eladni, hiszen tökéletesíteni szerette volna: lefaragni a hölgy idomaiból, lecsiszolni kissé hegyes állát, változtatni jelenlegi formáján, hogy olyan legyen, mint amit elképzelt. Ideális. Volt egy elképzelt kép a fejében, és mindenáron azt akarta, hogy alkotása ahhoz minden részletében hasonlítson, tökéletes legyen, hiszen neki világ életében ez volt a legnagyobb álma: alkotni egy tökéletes szobrot, amiben kibontakozhat művészi tehetségének színtiszta zsenialitása. Erre vágyott minden egyes nap, amióta csak megtanulta a kőfaragás mesterségét. Ezt kereste éveken át, ezt igyekezett létrehozni minduntalan. Az ideális mestermű létrehozása volt életcélja. Ahogy nézte, egyre jobban összeroskadt magában, hiszen nem úgy nézett ki, mint ideája: más volt, tökéletlen, emberi, nem olyan éteri, és megfoghatatlan, mint elméjében. Nagyon fájt neki, hogy nem úgy sikerült az alkotása, mint eltervezte. Végül másnap szólt a bárónak, és eladta neki a szobrot. Nem bírta tovább nézni, hogy nem olyan tökéletes, isteni, mint képzelte korábban. A mester egy kész vagyont kapott a szoborért cserébe. Mesterművének híre elterjedt a városban, majd az országban, és néhány év múlva az egész világon. Ekkor már példaképéhez, Michelangelóhoz hasonlították, a világ legismertebb művésze lett. A szobrász azonban mégsem volt elégedett, úgy érezte hiányzik neki a szobor, megbánta, hogy eladta, fájt neki a távolléte. Néhány hónap múlva, lassacskán rádöbbent valamire, amit eddig nem értett. A fejében elképzelt kép nem volt valódi, csupán fantáziájának szüleménye. Olyan volt, mint egy álomkép, egy vágy, ami inkább egy istennőre hasonlított, mintsem egy halandó emberre. Egy ideál, egy olyan nő ideálja, aki nem létezik és soha nem is fog. Egy olyan nő lénye, aki mindent az ő elképzelése szerint tesz, mindig úgy viselkedik (még ha csak a képzeletében is), mint ahogy azt a mester elvárná. De tudta, ilyen ember nem létezik, és soha nem is fog. Talán ezért is volt mindezidáig olyan magányos. Elzárta magát a külvilágtól, munkájába menekült, sokszor hetekig nem ment emberek közé, közben tökéletesítve faragási technikáját, anyagismeretét és térlátását. Mindig arra várt, hogy majd egyszer lesz egy olyan nő az életében, mint amilyent elképzelt, aki felnéz rá, csodálja, csillogó szemekkel néz rá, ha a közelében van, csókja tüze forró vággyal tölti el, és mindenben számíthat rá, jóban, és főleg rosszban. Ez volt az elKÉPzelése. Éveken át csak erre vágyott, ezt kereste. Ha az utcán járt, ilyen nőt keresett pásztázó szemével, sok szépet látott, de nem érezte, hogy bármelyik is képes lenne őt boldoggá tenni. Megnemértettnek és magányosnak érezte magát fiatal kora óta. Úgy érezte, neki munkájában kell maradandót alkotnia, hiszen ott legalább kiteljesedhet, ott elérheti vágyát, hogy a világ egyik legjobb szobrásza legyen.

Miután elvitték tőle mesterművét, óriási űrt érzett szívében, fájt neki, hogy nincs ott faragnivaló szobra, az a tökéletlenül is tökéletes fiatal nő. A szobor lett a múzsája. Ezentúl csak rá vágyott, nem akart tökéletes testet faragni már, arra vágyott, hogy egy olyat tudjon alkotni, mint az volt, egy olyan szögletes állú, tökéletlen kis hölgyet, mert ő olyannak készült. A mester rádöbbent, hogy remekműve azért lett olyan híres, mert emberi volt, valódinak tűnt, voltak hibái, apró egyenetlenségei, és az emberek olyannak látták, mint egy igazi embert: törékenynek, szépnek, de esendőnek. Kezdte megérteni eddigi magányának és társtalanságának okát. Megértette, hogy tökéletesség iránti szüntelen vágyát el kell engednie, és nem szabad ezentúl ezt a képet keresnie az emberekben, sőt még saját munkájában sem, hiszen ezért ember az ember: hibázik, hogy aztán tanulhasson belőle. Mi is lenne az értelme életünknek, ha mindent tökéletesen csinálnák, és mi magunk is tökéletesek lennénk? Istenek lennénk talán, egy éteri, eszményi világban, ahol születésünktől kezdve hibátlanok lennénk, és sosem fejlődnénk, ugyanúgy halnánk meg, mint ahogy megszülettünk. Vajon jó lenne ez az élet?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.