Gödri Zsuzsanna: Arany Atyácska népe és a fáradtság
Egyszer régen, amikor a Tetejetlen Fa is csenevész hajtás volt még, a világon mindenütt aranyhegyek és fák álltak, ezüstfolyó folyt keresztül a bronzpusztaságon, és az emberek mellett békességben éltek még az óriások és a tündérek, na akkor, akkor még éjszakánként az emberek nem aludtak.
Nappal, amikor a Napkirály magasan járt az égen, kint dolgoztak földjeiken, állataik mellett, vagy halásztak, vadásztak az Aranyerdő mélyén, megint mások a kovácsműhelyben ütötték a vasat, javította a cipőket a varga, a kádár nagy buzgósággal készítette hordóit, kinek hogy hozta a maga mestersége. Este hazamentek családjukhoz, de nem aludtak ám el! Ilyenkor az emberek a másnapot tervezték, gyermekeiknek meséltek, tanítgatták őket.
Egyszer régen Arany Atyácska lejött a Tetejetlen Fa, a Világfa csúcsáról, és körbenézett a Földön. Éppen az Ezüsttó partján haladt el, amikor -meggondolatlanságból vagy jókedvből talán? - köpött egyet a földre. Így keletkezett Ármány, a gonosz manó, aki onnantól kezdve egyébbel se foglalkozott, csak hogy Arany Atyácskának keresztbe tegyen, hogy bármilyen munkáját megnehezítse.
Ármány látta, hogy az óriások, a tündérek és az emberek micsoda békességben élnek itt a földön, és fejébe vette, hogy ő bizony ezt a békét megbontja. Elkezdett a tündérek fülébe mindenfélét beszélni az óriásokról és az emberekről. Az óriásoknál szintúgy. Ármány terve sikerült: az óriások és a tündérek között veszekedés kezdődött, mindennapossá váltak az összetűzések. Ármány gondtalanul indult az emberek felé: úgy gondolta, őket is ilyen könnyen meg tudja majd győzni hazugságaival.
Ám az emberek, hallva a gonosz dolgokat a tündérekről, óriásokról, csak kinevették Ármányt. Nem hitték el egy szavát se. Ármány haragra lobbant, fenyegetőzött, hogy elpusztítja az embereket. Azok újra csak ránevettek.
Az öreg Táltos meg elébe állt, és szinte kedvesen mondta neki:
-Mi Arany Atyácska népe vagyunk! Mégis hogyan árthatnál nekünk?
Ármánynak be kellett látnia, hogy a Táltosnak igaza van. Az ő szavában az ősök szava szólalt meg, a bölcs Puszta szava, amint eképpen tanította fiait:
-Ti Atyácska népe vagytok, a puszta fiai! Ezt sose feledjétek!
Hát hogy tudott volna Ármány ennek ellene menni? Sehogy.
Gonosz tervet eszelt ki: ellene fogja állítani Atyácskát az embereknek. Ha az embereket sikerül olyasmire rávennie, amit Atyácska megtiltott nekik, biztos dühös lesz rájuk, és megbünteti őket. Ráadásul ezzel még Atyácskának is keresztbe tesz.
Volt akkortájt az Aranyos Szegletnek, a Világ Közepének egy kis tisztása. Ott ült éjnek évadján Arany Atyácska három leánya. Az egyik aranyguzsalyon fonalat font, a másik meg néha-néha egy ezüstollóval elvágta azt. De nem akármilyen guzsaly meg olló volt ez! Az orsóra feltekert fonal egy-egy élet volt, aminek az olló vágása vetett véget. A két idősb leány hallgatagon dolgozott. Csak húguk, a legkisebb leány nem volt csendben. Föl-alá szaladgált, néha valami csemegét vitt nővéreinek, de legtöbbször csak ült a földön és szépen csengő aranyhangon énekelt:
Nyírfa törzsén lépcsőt vágva,
Lépdelünk a Felvilágba.
Ajtó nyitva, utunk tiszta,
Ajtó nyitva, utunk tiszta.

Gondolhatjátok, hogy Atyácska nem szerette volna, ha ezt a tisztást, ezt a munkát az emberek látják. Hiszen az ember nem nyúlhat bele az életébe csak úgy!
Több se kellett Ármánynak. Amikor kigondolta gonosz tervét, visszament az emberekhez, de most nem állott elébük, mert félt a Táltos hatalmától. Csak munka közben, szél formájában súgta az emberek fülébe:
-Mit dolgozol ennyit? Úgyis vége szakad életednek, ha Arany Atyácska leánya elvágja életed fonalát! Ott ülnek az Aranyos Szeglet tisztásán, ott bíráskodnak élet, s halál fölött! De ha ellopjátok a középső lány ollóját, akkor nem tehetnek majd semmit!
Sok ember meghallotta Ármány szavát. Összeültek az emberek, tanácsot tartottak és elhatározták, hogy aznap éjjel elmennek az Aranyos Szegletbe és megnézik a tisztáson, hogy mi is történik ott.
Nem is a rossz szándék, inkább a kíváncsiság hajtotta őket. Amikor Hold Anyácska elkezdett fölsétálni az égre, útnak indultak. Mentek, mentek, de bizony Arany Atyácska a Világ Sarkán álló trónjáról észrevette őket. Odament hozzájuk, és megállította a menetet.
-Mi járatban vagytok itt, ily későn?
-Hallottuk, hogy lányaid fonják az Aranyos Szeglet tisztásán az életek fonalát. Meg akarjuk nézni, hogy a mi életünknek mikor lesz vége.
Arany Atyácska éktelen haragra gerjedt. Azonnal tudta, hogy ezt csakis Ármány művelhette. Hazaküldte az embereket, és így szólott hozzájuk:
-Törvényemet megszegtétek, idejöttetek a tiltott helyre. Ezért mostantól mindig, amikor Hold Anya elindul éji útjára, nektek súly nehezedik a vállatokra, s szemeitek lecsukódnak. Akkor elalszotok, és csak akkor keltek fel, ha Napkirány fénye újra felemelkedik.
Így is lett. Azóta az emberek minden éjjel mélyen alszanak, és a nappali munka közben is erőt vesz rajtuk az álmosság. A gonosz Ármányt Arany Atyácska a Hetvenhetedik Mélységbe taszította, hogy az embereknek többé ne árthasson.
Ennek ellenére most is gyakran jár köztünk Ármány, de mi általában nem látjuk. Nem is láthatjuk, hiszen többnyire irigység, hazugság, rosszakarás képében jelenik meg a puszta népe között.
Mostmár minden bizonnyal azt is tudjátok, miből lesz a rossz álom. Olyankor Ármány próbálja fölkelteni az embereket, hogy rávegye őket a rosszra, hogy megnézzék a jövőt.
De az emberekben erősen él Arany Atyácska parancsa, és nem hallgattak többet a gonosz szavára.
A legnagyobb leány pedig azóta is fonja, fonja az életek fonalát, a középső az ezüstollóval elvágja, a legkisebb lánynak a hangja pedig egyre csak zeng, szól az ég felé, Hold Anyácskáig, és betakarja az alvó emberiséget, Arany Atyácska népét.

Nyírfa törzsén lépcsőt vágva,
Lépdelünk a Felvilágba.
Ajtó nyitva, utunk tiszta,
Ajtó nyitva, utunk tiszta.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.