Kenesei Bori: Nem lehet
Mindent ellep a vörösen csillogó folyadék. Vér. Az én vérem. Fel akartam emelni a karomat. Nem sikerült. Fájdalom járta át a zsibbadó testemet. Felültem és a fürdő felé vettem az irányt, nagy vérfoltokat hagyva, a koszos padlón. Kerestem. Nem találtam sehol. Leültem a piszkos kád szélére és gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy a padlóban van. Visszasétáltam az apró helyiségbe, letérdeltem a falhoz, és felnyitottam a kijáró padlólapokat. Ott volt. A különféle színes pirulák, a rég nem használt Marlboro cigaretta és a fekete öngyújtó mellett. Ott hevert a már oly sokszor használt, tört fehér színű, szépen felcsavart kötszerem. Néhol halvány rózsaszín foltok tarkították, melyek fémes ízű vérem halvány emlékeiként gúnyolódtak rajtam minden mosás után. Feltekertem először a bal, majd a jobb karomra. Visszahelyeztem a padló lapjait, majd felálltam.
A már kifakult barna szekrényből kivettem egy fekete nadrágot és egy szürke pulcsit, ami takar minden kényes pontot a testemen. A fürdőbe lépve belepillantottam a tükörbe, majd rögtön el is fordultam, mielőtt még a tükör apró szilánkjai szóródtak volna szét a hálószobánál is kisebb helyiségben. Megrémisztett a látvány. Sápadt, szinte már fehér bőröm kihangsúlyozta a szemem alatt futó fekete karikákat. Arcom beesett, csontjaim gúnyolódva mutogatták magukat a kíváncsi szemeknek. Hirtelen beugrottak a képek, a ragyogó szoba, a padlótól a plafonig nyúló ablak melyből az egész várost be lehetett látni és a szüleim mosolygós arca. Hirtelen késztetést éreztem kötéseim letépésére, hogy sós könnyeim mardossák a friss sebeket.
Visszatérve a poros és régi hálószobába, felkaptam a rozoga íróasztal mellé helyezett, különféle anyagokból összevarrt táskámat, benne a mai napon használatos eszközeimmel és kedvetlenül lesétáltam, minden lépésem alatt megnyikorduló fa lépcsőmön, majd a konyhába lépve lecövekeltem az apró hűtő előtt. Kinyitottam. Visszacsuktam. Újra kinyitottam és vissza majd még egyszer és így tovább. Semmi értelme nem volt. A hűtő, mint mindig, most is üresen tátongott a szintén üres képkeretekkel díszített szobában. A hűtőtől ellépve egy palackot kaptam a kezeim közé, hogy a csapot megnyitva, a koszos és sárgás színű folyadékot beletöltsem, később pedig megigyam. Felvéve eredetileg fehér, mára már inkább szürkének mondható elnyűtt sportcipőmet és nálam pár számmal nagyobb dzsekimet, elindultam az egyetem felé.
Odaérve a nagy épülethez, próbáltam minél észrevehetetlenebbül oda somfordálni a kerti padoknál beszélgető barátnőimhez. Egy nagy, ám hamis mosolyt erőltettem fáradt arcomra, majd bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Felcsendült a csengő, én pedig kikaptam a sok tanulástól már rongyos tankönyvemet egy vonalas füzettel és a lányok társaságában a rothadó linóleummal lefedett padlózatú terem felé indultam. Az órák végeztével fáradtam szórtam a táskámba a könyveimet és lehajtott fejjel, lassú léptekkel indultam el a biztonságot nyújtó lakásomba.
A lakás elé érve az ajtót nyitva találtam, pedig szentül meg voltam róla győződve, hogy mikor reggel távoztam, becsuktam magam után. Fülemet hegyezve, éles hangokra lettem figyelmes. Lerúgtam a cipőmet és a hangok irányába indultam, fel a lépcsőn. Felérve mindent üresen találtam, csak a reggel nyitva hagyott ablakon fújt be a hűvös délutáni szél. Megint csak a hangok játszadoztak a fejemben. Letelepedtem a még mindig vérben tocsogó ágyamra és felhúzva a pulcsim ujját, leügyeskedtem a már átázott kötéseket. Lerángattam a véres lepedőt és a kötésekkel együtt a vízzel teli kádba dobtam egy kis mosószer kíséretében. Visszamentem és leülve a falnak vetettem a hátamat, hogy kicsit megpihenjek a mai nap fáradalmai után. Lecsuktam a szemeimet, és hagytam, hogy gondolataim felé terelődjenek. Hirtelen láttam magam előtt, viharzó, szürke tekintetét, arccsontjának hangsúlyos kiemelkedését, éreztem barna fürtjeinek puhaságát az kezeim között, ahogy a göndör tincsek rátekerednek az ujjaimra. Hallottam mély hangját, ahogyan a nevemet suttogja, édes mosolyát, melyet annyira imádtam. A következő pillanatban hirtelen kezdtek változni a képek. Villódzó fények, egy sötét helyiség, kötelek szorítása a csuklómon mely már kidörzsölődött a sok rángatózástól. És az az ismerős kacagás, amit már oly sokszor hallottam azelőtt, most mégis hirtelen fagyasztott meg a félelem. Éles fény világított szemeimbe, de ezt hamar felváltotta az ismerős arc melyen egy ördögi vigyor virított. Sikítás. Kipattantak a szemeim és zihálva keltem fel a földről egy pohár vízért indulva. El akartam felejteni. Már régóta el akartam felejteni, de mindig visszatért.
***

Ülök a magas hegyoldalon és a néma tájat figyelem. Olyan szép, és nyugodt. Rettenthetetlennek tűnik. Én is ilyen akarok lenni. Nem akarok minden nap menekülni a démonjaim elől, hogy aztán minden este a karjaikba fussak. Nem érdekel ez az egész életre szóló körforgás. El akarom felejteni a múltat, a jelent, a jövőt. Elhagyni a mindennapi rettegés, hogy a temető mellett elhaladva azon gondolkozzak vajon hol lesz az én helyem. Nem lehet, hogy örökre ebben a rettegésben éljek, a sajnálkozó tekintetek kereszttüzében sétálgassak minden nap.
Gondolkodás nélkül pattantam fel, hogy a legközelebbi, sziklához rohanjak. Kiérve a szélére lenéztem a sötétségbe. Olyan nyugodt volt, annyira békés. És abban a pillanatban, mikor léptem még egyet és éreztem, ahogy elfogy a talaj a lábam alól, csak arra tudtam gondolni, hogy végre én nyertem. Enyém az örök csönd.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.