Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
LIne
Szabó Szidónia: Szabó Szidónia: Érzelmek
A vastag sötétítő miatt alig szűrődött be fény a hatalmas, tágas helyiségbe, holott már dél körül járt az idő egy napsütéses májusi napon. A szobában a hatalmas baldachinos ágy mellett egy fésülködő asztal állt, tele ékszerekkel, hajtűkkel, sokféle parfümmell. Az asztalnál úlő nő most épp ezeket a dolgokat rendezte el, sorba felállítva a parfümöket. Ezután kiválasztott egy gyöngysort, a hozzá illő fülbevalóval együtt. Felillesztette a nyakláncot a hosszú, fehér, kecses nyakára, majd a sűrű, barna hajzuhatagot félre tolva a fülbevalókat is. Minden mozdulata lassú, határozott volt, miközben tekintetét egy percre sem vette le saját tükörképéről. Arca rezzenéstelen, az érzelmek leghalványabb árnyéka sem volt felfedezhető vonásain. Az ismerősei, és mindenki, akivel csak kapcsolatba került, úgy fogalmazták meg ezt az arckifejezést, és teljes egészében ezt a személyt, hogy besavanyodott.
Gondolatai ide-oda cikáztak, de arca kifejezéstelen maradt.. A nehézségek és csalódások tanították meg arra, hogy érzelmeit tökéletesen el tudja rejteni.
-Érzelmek! - mondta hangtalanul, de pontosan megformálva a hangokat ajkaival.
És ekkor egy halvány mosoly suhant át ajkán. Nem volt ebben a mosolyban semmi vidám. Inkább egy apró ránduláshoz hasonlított, ami hirtelen, minden szándék nélkül lép fel, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnik.
-Érzelmek, érzelmek, érzelmek... - ismételte immár suttogva, és ahogy ott ült mozdulatlanul, összekulcsolt kezeit az ölében nyugtatva, mereven bámulva tükörképét, hirtelen egy hatalmas könnycsepp jelent meg a nagy, kerek, sötétbarna szemében, amely lassan végiggördült arcán, majd egy határozott mozdulattal a még mindig ölben nyugvó kezekre esett. Az első vészjosló könnycseppett újabbak és újabbak követték, míg végül egész testét rázta a zokogás.
Húsz perc is eltelhetett, mire teljesen össze tudta szedni magát. Az előtte heverő ékszereket sorban visszahelyezte a régi, nagymamájától örökölt antik ékszeres dobozba, majd dús haját szigorú kontyba fogta a feje búbján.
Lent, a nappaliban álló óra épp egy órát ütött, amikor az ajtó előtt szapora, közeledő lépések zaja tűnt fel.
-Ameli kisasszony! - csendült fel egy éles hang az ajtó előtt.
Ameli összerezzent a váratlan megszólítás miatt. Gyors mozdulattal felállt a székből, még egyszer megnézte arcát a tükörben, közelebb hajolva ahhoz. Elégedetlenség fogta el a sírástól duzzadt szemei látványától. Az ajtóhóz sietett és bosszankodva ajtót nyitott.
-Mit szeretnél, Lili? - kérdezte nyújtottan, kelletlenül.
Az ajtóban álló mintha megdermedt volna, Ameli kisírt szemeit látva.
A húsz éves, magas, karcsú leány már születésétől kezdve a villában lakott. Édesanyja Ameli édesanyjának házvezetőnője volt. Őt is Lilinek hívták, és mintha tökéletes hasonmása állna most a hatalmas ajtóban, Amelivel szemben. Az évek során Lili, kitartó munkájával, hűségével, mindenki iránti szeretetével elnyerte úrnője bizalmát, mi több, barátságát is. Lili édesanyjának korai halála előtt az volt egyetlen kívánsága, hogy lánya továbbra is maradhasson a villában, betöltve az ő szerepét. Isabella, Ameli édesanyja megígérte, és mindvégig hű volt fogadalmához. Amikor mindez történt, a kicsi Lili csupán tíz éves volt, ő maga pedig tizenöt. Így tehát csak öt év korkülönbség volt Lili és Ameli között. Talán ez is segített abban, hogy a beosztott - főnöknő kapcsolaton túlmenően őszinte barátság alakuljon ki közöttük.
-Mióta két éve az én édesanyám is elhunyt, és minden felelősség, dolog az én tizennyolc éves vállamat kezdte nyomni, csak még közelebb kerültünk egymáshoz. - elmélkedett Ameli szórakozottan.
Egy pillanat alatt gondolatai visszatértek a jelenbe, hangja megszelídült a riadt arcot látva.
-Bocsánat, Lili, nem akartam goromba lenni. Gyere be, és mondd el nyugodtan, amit szeretnél.
Lili mosollyal nyugtázta Ameli szavait, és belépett előtte a homályos szobába. Mindketten helyet foglaltak egymással szemben. Lili zavarában a fehér köténye sarkát tördelgette dolgos ujjaival. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan fogjon hozzá mondanivalójához.
-Nyugodj meg, Lili! Olyan arcot vágsz, mint egy riadt nyúl.
A fiatal lány felnézett, egyenesen szeretett úrnője szemébe, és az abban látott kedvesség, jóság meghatotta. Hirtelen büszkeséget érzett. Igen, büszke volt arra, hogy a széles nagy világon egyedül ő ismerte igazán. Csak ő tudta, hogy Ameli igazából nem is búskomor, neki is vannak érzései, talán még sokkal több, mint bárki másnak. Csupán megtört volt. Igen, nagyon megtört. Mert bár nagyon erős nő, az ő szíve is sebezhető.
Lili gondolatai tovább kavarogtak, és most újra leperegtek előtte a szörnyű este eseményei, amelyek örökre megváltoztatták szeretett úrnőjét, és az egész életét.
-És azóta sokszor olyan elcsigázottan és nagyon - nagyon szomorúan mondja, vagyis suttogja azt, hogy érzelmek... - elmélkedett tovább a húsz éves leány.
Álmodozásából gondolatainak főszereplője riasztotta fel.
-Lili, mondd már kérlek!
De ő még mindig szótlanul meredt rá, és most hirtelen félelem és kétségbeesés szállta meg. Félt attól, amit mondani készült. Hogyan beszélhetne ilyesmiről Amelivel? Hatalmas fájdalmat fog okozni vele, ami mérpedig a legkevébé sem állt szándékában.
-Én, én.... - kezdte alig hallhatóan, végtelenül bizonytalanul, és most még sokkal fiatalabbnak tűnt valódi koránál.
-Te mi? - próblta sűrgetni Ameli.
-Én...Férjhez fogok menni! - nyögte ki nagyon fájdalmasan.
Ameli nem hitt a fülének. Még nem jutottak el teljesen tudatáig a hallott szavak, csupán fokozatosan haladt a mély, gyötrő fájdalom a feje búbjától kezdve, lefelé haladva, egészen a lábujjáig. És mikor odáig elért, abban a pillanatban fogta fel teljesen azt, hogy milyen bejelentést tett az imént Lili.
Most ő nézett mélyen, mindent áthatóan a lány szemébe, és végtelenül fáradtan kezdett bele mondanivalójába:
-Lili! Hiszen olyan sokszor beszéltünk már erről. Azt hittem, hogy egyet értesz velem abban, hogy nem lehet megbízni az emberekben. Úgy tűnt, hogy teljesen megértetted. Mi lelt téged? Miért akarnád tönkretenni az életedet?
Amikor ezeket a szavakat mondta, már a székről felpattanva, Lilihez közeledve, kigyúlt arccal hadonászott, majd megállt közvetlenül a lány előtt.
-Várom a magyarázatodat. És azt is, hogy hogyan képzelted el az egészet? Egyszerűen csak elmész, és soha többet nem jössz vissza?
Lili, aki mindezt remegő szívvel hallgatta végig, most védekezni próbált.
-Kérlek Ameli, ne beszélj így! Én igazán nem akartam, nem így terveztem, de ő más, ő igazán más. Te is rájössz majd, amikor megismered.
Ameli haragja mostmár megállíthatatlanul dúlt.
-Nem, Lili, nem! Soha... Soha, de soha nem fogom megismerni. Még kapsz egy percet, hogy újra átgondold a dolgot, de ha nem térsz észhez, akkor én már nem segíthetek. Azonnal el kell hagynod a házat, és soha többé nem akarlak látni!
Lili még ült ott egy percen keresztül gyászos némaságban, majd látva, hogy úrnője, és egyben barátnője sosem fog megenyhülni, és nem fogja megérteni őt, elindult a kis szobája felé összepakolni szerény holmiját.
A döbbent, és még mindig dühös Ameli az ajtóra nézett, majd visszaült kedvenc helyére, a fésülködő asztal előtt álló nagy, fehér székbe, és tekintete a már oly imerős arcra meredt, amely az aranyozott szegélyű ovális tükörből nézett vissza rá.
Néhány mozdulatlan másodperc után összeráncolta szép, íves szemöldökét, és lecsukta szemeit. Amikor újra kinyitotta, szemeiben mély harag lobbant fel. Egy hirtelen mozdulattal kihúzta az asztal jobb oldali kis fiókját, és egy összehajtott levelet emelt ki. Reszkető kezekkel kezdte olvasni a már oly ismerős mondatokat. Talán már minden egyes szót pontosan kívülről tudott.
A levélben, a dátum és helyszín után, a következő szöveg volt olvasható:

„ Drága Ameli!
Tudom, hogy ez a levél meg fog döbbenteni, és bizonyára fájdalmat is okoz. De mindenképp úgy éreztem, hogy jogod van tudni az igazságot. Sajnos el kellett hagynom a várost. És soha, de soha nem térhetek vissza. Sajnálom, hogy a sok szép tervünk közül egyiket sem tudjuk valóra váltani.
Édesapám a halálos ágyán fekszik, és nemsokára én kell átvegyem a helyét a birtokon. Nagy szükség van itt rám.
Remélem megérted a helyzetemet, és idővel meg tudsz nekem bocsájtani.
Jó egézséget, és ne feledd, amit oly sokszor mondtam már neked: Ebben az életben minden az érzelmekről szól. És az idő minden sebet begyógyít!
Üdvözlettel: Mark ”

Ameli minden egyes mondatot lassan, megfontoltan olvasott el, mintha most látná a levelet először. Újra átélt minden szörnyűséget, ami az elmúlt öt évben történt vele. A férfi, akit mindenkinél jobban szeretett a világon, minden különösebb indoklás nélkül elhagyta. Eszébe jutottak a boldog órák, a séták, a piknikezések, a lovaglások az erdőben. És emlékezett az örömre, a ragyogó boldogságra, amit akkor érzett, amikor egy szép tisztáson, a közös kis búvóhelyükön egymást kergették nagyokat nevetve, vagy épp versenyeztek, és hatalmas szoknyája csak úgy suhogott. Igen, elhitte Marknak, hogy minden az érzelmekről szól, és ő szeretett volna minden érzelmet a leges legteljesebben megélni.
A gyönyörű estélyen történő megismerkedésük után nagyon hamar beleszeretett az akkor huszonöt éves férfiba, és rövidesen úgy érezte, hogy soha nem tudna nélküle élni. És teljes szívével kezdte tervezgetni közös jövőjüket. Úgy tűnt, hogy Mark is ugyanolyan izgatott és lelkes, mint ő.
Csupán fél éves boldogság után azonban megérkezett a mindent romba döntő, titokzatos levél, amit Ameli még mindig a kezében tartott. Még most, évek múltán is ugyanúgy fájt. De a levél csak a kezdete volt az összetört nő kálváriájának. Már az is túl sok volt számára, hogy az egyetlen ember, akit igazán, szíve minden apró porcikájával szeretett, így, ilyen minősíthetetlen hidegvérrel eldobta, egyszerűen túladott rajta, de amikor a levél megérkezése után egy héttel az ő fülébe is eljutott a hír, hogy Mark, az ő nem is olyan régi szerelme megnősült, végleg minden romba dőlt. Annyira lesújtották a váratlan tragikus események, hogy az utolsó döfést láthatóan már csak egy gúnyos mosollyal fogadta, ami azóta is oly sokszor átsuhant szép, formás ajkán.
Három nappal azután, hogy Ameli tudomást szerzett Mark nősüléséről, délután, a szokásos helyén ülve: a fésülködő asztal előtt álló nagy fehér székben, észrevette, hogy néhány nagyon értékes ékszere eltűnt. Nem volt kérdés számára, hogy ki lopta el ékszereit, hiszen egyből eszébe jutott az az egyetlen alkalom, amikor Marknak megmutatta szobáját, külön kiemelve kedvenc helyét. Feltűnt neki Mark izgatottsága és meglepettsége az asztalon található gyönyörű ékszeres doboz láttán. Ameli előtt hirtelen minden megvilágosodott, mindent értett már. De ez a megvilágosodás mindennél sötétebb árnyékot vetett rá, egész életére, és úgy érezte, hogy ez már több annál, mint amit ki tud bírni.
Árnyékként kezdett járni a nagy villában, az ideje többségét a szobájába zárkózva töltötte. Ismerősei nagyon sajnálták, és aggódtak érte. Próbálták vigasztalni, bátorítani, felhívni figyelmét a dolgok jó oldalára, de Ameli mintha már nem lett volna önmaga. Barátságtalan lett az emberekkel, nem tűrte társaságukat. Ígyhát egy idő után mindenki feladta a reményt, elpártoltak tőle, szánakozó pillantások közepette elsétáltak, majd röviddel ezután mindenki ridegnek, jégcsapnak, besavanyodottnak titulálta. Ez azóta sem változott.
Lili volt az egyetlen, aki a legnehezebb időszakokban sem vesztette el türelmét vele szemben. Ő volt az, akivel komolyabban beszélni tudott a történtekről, minden fájdalmát és keserűségét feltárta előtte, és végül abban maradtak, hogy minden ember megbízhatatlan, senkiben sem szabad bízni.
Ameli mindig így zárta az ilyen beszélgetéseket:
-Lili, ne menj férjhez soha! Sőt szerelmes se legyél. Nem hagyhatod, hogy bárki is az ujjai köré csavarjon, majd kihasználjon!
A drága, kedves Lili ilyenkor válaszul mindig szótlanul, szomorúan bólintott barátnője, és egyben munkaadója nagy bánatát látva.
Amelit gondolataiból egy hangos kiáltás rázta fel.
-Segítség! - hasított át a kétségbeesett hang szobája falain.
Ameli egyből rohanni kezdett a hang irányába, bő szoknyáját felemelve a nagy sietség közben.
Ahogy leért a meredek lépcsőn, a nappali kanapéján eszméletlenül fekve Lilit látta. Mellette a földön egy nagydarab férfi kuporgott, a világon létező összes ijjedtséggel a szemében. Két hatalmas, erős kezében fogta Lili gyenge jobb kezét. Ameli gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, és faggatni kezdte az ismeretlen férfit a történtekről. Ben, Lili szerelme, miután bemutatkozott, hadarva, levegő után kapkodva nagy vonalakban mindent elmondott.
Lili az Amelivel folytatott beszélgetés után sokat gondolkodott. Szinte már mindenét összepakolta, amikor újra eszébe jutott mindaz, amin úrnőjével keresztülment. Egy percig néma csendben állt, majd rohanni kezdett a városon keresztül. Felkereste Bent, és elmondta, hogy nem hagyhatja ott Amelit, szüksége van a jelenlétére, és sosem lenne képes ilyen szörnyen cserbenhagyni, miután ő olyan nagyon sokat tett érte. Ben nem akarta elengedni, nem tudta elfogadni Lili döntését, de a lány már rohant is lélekszakadva hazafele. Ben hazáig követte, de csak távolról. Csupán abban a pillanatban kezdett minden erejét összeszedve Lili felé rohanni, mikor látta, hogy szerelme az ajtó előtt összeesik.
Ameli döbbenten hallgatta végig a férfi beszámolóját, közben alaposan tanulmányozva tekintetét, egész viselkedését. És végül belé hasított a felismerés: minden az ő hibája, és Ben tényleg őszintén szereti az ő Liliét. Látszott az aggódó, odaadó tekintetében, abban, hogy milyen gyengéden és áhitattal érintette meg Lili fehér bőrét, haját. És rádöbbent, hogy ez a fajta odaadó figyelem, tekintet, viselkedés Markban sohasem volt meg. Rájött, hogy talán a saját vaksága miatt került a jelenlegi helyzetbe.
-Nagy hibát követtem el! - mondta Ameli alig hallhatóan, mintegy magának.
Lili a sok pihenésnek és nyugalomnak köszönhetően újra erőre kapott. Néhány nap múlva meg is tartották az esküvőt, amelynek Ameli volt a legnagyobb támogatója. Persze csak az ifjú szerelmes pár után.
A két boldogágtól sugárzó arcot figyelve Ameli azt hajtogatta magában, hogy milyen ostoba volt, amikor Lilit meg akarta fosztani a boldogságtól. Kemény leckét kapott az élettől, amelyet soha nem fog elfelejteni. Továbbra is egyet értett azzal, hogy az érzelmek nagyon fontosak. De nem fontosabbak annál, minthogy valaki emberséges maradjon, és kitartson szerettei mellett.
-Nem szabad táplálni az olyan érzelmeket, amelyek csak romba döntik az ember életét. - állapította meg.
Ameli rádöbbent, hogy bár továbbra is élnek a világon velejükig romlott emberek, de nemes szívű, őszinte, szerető személyek is ugyanúgy léteznek. És amikor tovább figyelte a számára oly fontos két ifjút, amint egymás után határozottan kimondják a boldogító igen-t, a nagy csalódása óta először mondta őszinte mosollyal és megnyugvással: ÉRZELMEK.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.