Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.22. 22:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:39
SZÉP ESTÉT, JÓ ALKOTÁST KÍVÁNOK MINDENKINEK! Tibor Coffee cup

2019.05.22. 18:27
János, javítottam a címet.

2019.05.22. 18:26
Kellemes estét mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:26
A verselő versedet feltettem, a másik heti versedet csütörtökön este a heti feltöltésnél tesszük fel.

2019.05.22. 18:25
Kriszta, a Romantika korában c versedet a pályázati rovatba jelölted, június 1-jén tesszük fel. A pályázati rovatba csak havonta egyszer, minden hó... Bővebben

2019.05.22. 17:09
Kellemes délutánt kívánok! Smile

2019.05.22. 11:40
Üdvözlöm! Szeretném megkérdezni, hogy miért nem hagyták még jóvá a 20 nappal ezelőtt feltöltött versemet? Köszönöm a választ!

2019.05.22. 11:02
Szép napot kívánok mindenkinek HeartMiklós

2019.05.22. 00:01
Kedves Főszerkesztő Úr, a megadott címen a Megszülettem c.vers olvsható.A Jövünk - et Megszülettem címre kérem, javítani! Köszönöm

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Török Viktória: Török Viktória : 1 perc
Nem emlékszem, hogyan jutottam el a megállótól az iskoláig; az út már évekkel ezelőtt berögzült a fejembe, a legtöbb dolgot reggelente megszokottan csinálom. És most is, monoton módon belököm a bejárati ajtót, kabátzsebemből előveszem a beléptetőkártyát, hogy bejussak az épületbe, odamormogok egy "jó reggeltet" a portásfülke felé tőlem balra, habár fogalmam sincs, hogy van-e benn valaki. Úgy érzem, mintha nem én magam irányítanám a tetteim. Aztán amikor az aulába érek, és megcsap a meleg, az emberek jelenléte, visszatérek a jelenbe, minden újra normális. De csak egy pillanatig. Hűvösnek érzem a kezeim, és ahogy a tenyeremre nézek, sokkos állapotba kerülök a vér láttán, amiről rögtön tudom, hogy nem az enyém. Aztán automatikusan a ruhámra, nyitott fekete kabátomra, fehér blúzomra és farmernadrágomra vándorol a tekintetem, amiken szintén vér vöröslik, és miután mindez eljut a tudatomig, úgy érzem nem bírom tartani a testem többé. Hisztérikusan egy "Uram Isten" felkiáltással térdre rogyok és bőgök. Akik szemtanúi az esetnek, 1-2 tanár és pár diáktársam, látva a véres ruhámat, pánikolva szaladnak oda hozzám, miközben, azt kérdezgetik mi történt, jól vagyok-e. Látva a kört körülöttem, egyre többen és többen sereglenek hozzám, már kisebb tömeg bámul rám, és még mindig nem tudok semmit mondani a sokk miatt. Csak most realizáltam, hogy mi is történt a megállóban 1 perce.

1 perc, és elérem az előző vonatot.
1 perc és már az öltözőben öltöznék.
1 perc, és nem változott volna meg az életem.

6.30 és az ébresztőórám elkezd fülsiketítően csörögni, felverve legszebb, vagy éppen legrosszabb álmomból. Sosem tudom, ugyanis nem emlékszem az álmaimra. 1 perc, motyogom akkor magamnak, kikapcsolva a vekkert, de lett belőle 20. 6.50-kor, mint akit megcsíptek, ugrok fel, elkések. Amíg a mosóban vagyok 10 perc, öltözködés 5 perc, reggeli 5 perc, pörgetem végig a teendőimet a fejemben. A reggelit lehet kihagyom, de aztán rájövök, hogy muszáj valamit ennem, mert testneveléssel kezdünk. 7.10 múlt, így nem érem el a vonatot, amivel mennék, még sietve sem. Amúgy sem szeretek sietni főleg reggel, amikor minden olyan szép; éledezik a természet, csicseregnek a madarak, megüt a nap első sugara. Meg persze, reggelente mindenki siet, hogy egyensúly legyen az univerzumban, kellenek emberek, akik csak andalognak, én is ilyen vagyok. Most azonban sietnem kell, és megpróbálni elérni a vonatot.
Már az aluljárónál vagyok, amikor látom, hogy csukódnak az ajtók. Amint felérek a peronra, a menetrendre, majd a karórámra pillantok, 10 perc múlva jön a másik. Ezzel épp, hogy beérek majd az épületbe 7.45-re. A terembe menet kerülgethetem a folyosón enyelgő párokat, az öltözőbe menet pedig az órára indulókat. De, ami leginkább felbosszant, az az, hogy egy perccel késtem le a vonatot.

1 perc, és nem kéne a megállóban várnom.
1 perc, és már az iskolába tartanék.
1 perc, és nem kéne kapkodnom.

Aztán a következő vonat is megérkezik. Felhúzom magam a szerelvényre, majd leülök egy szabad helyre. Ha még egyszer elkések, kapok egy beírást, a szüleimtől pedig fejmosást és büntetést. Igaz nemrég töltöttem be a 18-at, amíg velük lakom, ők hozzák a szabályokat. Szinte lerepülök a vonatról, ahogy nyílnak az ajtók a célállomásomnál. Feltűrve a kabátujjamat, egyre csak az órám vizslatom, jó időben vagyok a helyzethez képest. Ahogy elindul a vonat, a túloldalról sikoltozás, kiabálás hallatszik, duda és fékcsikorgás. Eleinte fogalmam sincs mi folyik a másik oldalon, a vonat is lefékez egy pillanatra, majd tovább indul, mintha meggondolta volna magát. A túloldalon lévő buszmegállótól nem is olyan távol, egy zebra van, az emberek a vonatállomáshoz közelebbi felére csoportosultak. Leállósáv hiánya lévén, a reggeli forgalmat zavarva, áll az úton egy autó, feltehetőleg a sofőr, és a többi jelenlévő megsemmisült állapotban meredtek a földre. A helyszínen, ahol valószínűleg gázolás történt, ki tudja milyen okból kifolyólag, alig pár méterre volt a vonatmegállótól, ahol pár munkába, iskolába vagy akárhova tartó emberek is kiszúrják, hogy valami rossz történt, elszörnyedt arckifejezéssel próbálnak rájönni, hogy mi a helyes lépés részükről. Valószínűleg nem dolgoznak az egészségügyben, mert akkor már a baleset áldozata mellett lennének, instrukciókat adva, arról, hogy hogyan tudnak neki segíteni azok, akik nincsenek rosszul a vér láttán. Nem is értem milyen okból, de megindulok a zebra felé. Ott érthetően nagyobb a pánik, az emberek nem tudják, mi tévők legyenek, segíteni akarnak, de fogalmuk sincs hogyan. Ahogy oda érek, az útra pillantok, ahol egy tőlem talán pár évvel idősebb lány fekszik. Az első mondat, ami elhagyja a számat, az az, hogy hívták- e a mentőket. Nem a válasz érdekel, ezzel csak a figyelmüket próbálom felhívni arra, hogyha még nem tették, akkor itt az idő. Nekem más szerep jut ebben a történetben. A táskámat ledobva, letérdelek mellé, ő pedig rám néz, nem kiabál fájdalmában. Talán sokkot kaphatott, még fel sem fogta, mi történt vele. Egy kis idő elteltével érzékeli, hogy nem túl fényes helyzete, csak úgy nem áll 30 ember a másik körül. A látvány, amit nyújt, korántsem elragadó; végtagjai természetellenes szögben állnak, csontjaiból több látszódik ki a kelleténél, még a szőke haját is vér borítja. Mozogni próbál több kevesebb sikerrel, majd kétségbeesetten néz rám:
- Mi történt velem? Meg fogok halni? - csuklik el a hangja.
A félelem a szemében leírhatatlan, ilyen az, amikor az ember közel érzi magát egy olyan felfoghatatlan dologhoz, amiről már milliószor hallott, tudja, hogy bekövetkezik majd, de sosem lehet rá elég felkészült.
Nem vagyok orvos, de a sérüléseit elnézve, aligha éli meg a holnapot. Ha nem itt, talán a kórházba veszti el az életét. De csodák mindig is voltak, vannak és lesznek. Azonban nem tudtam, hogy rá is vár-e egy csoda vagy nem, megmozdítsam-e ezzel is megkockáztatva egy bénulást, vagy egy vérzés előidézését, vagy hagyjam ott feküdni, egyedül. Megtegyek-e egy olyan lépést, ami akár örökre megnyomoríthatja, ha sikerül túlélnie a szerencsétlenséget, vagy csak az eltört kezét fogjam meg megnyugtatásképpen, mert azt tanították, hogy súlyosan sérült embert nem mozdíthatunk meg.
Látom rajta, hogy retteg, hogy fogalma sincs, mi fog vele történni. Látja, hogy látom, érzem, hogy látja.
- Minden rendben lesz - próbálom nyugtatni. Tudom, hogy ez a legrosszabb, ami kijöhet a számon, de mi mást mondhatnék?
Majd mintha, az a láthatatlan erő, ami rávett, hogy idejöjjek a zebrához, újra elkezd irányítani. Úgy érzem, mintha más lennék; nem is értem, miért nem érzem azt, amit a legtöbb ember érezne ilyenkor. A józan eszem mást mond, ez az erő pedig megcáfolja azt. A háta alá teszem a kezem, feje a felkaromra nehezedik. Hasonló az érzés, mint amikor egy új életet tarthattam a kezemben. Most sajnos egy eltávozót volt alkalmam. Szabad kezemmel az arcából söpröm ki a már bíborra színezett haját. Tudom, hogy én is félnék a helyében, rettegnék. Ilyen helyzetben én is arra vágynék, hogy valaki - akár egy vadidegen - megnyugtasson. Hogy valaki itt legyen mellettem. Hogy utolsó perceimben nem hagyjon egyedül a földön, hanem a kezei közt legyek, érezve az emberséget.
- Félek - néz rám könnyes szemekkel.
- Tudom, de itt vagyok - suttogom. Bólintani próbál.
Egyre nehezebben veszi a levegőt, egyre nő a szemében a félelem, egyre csak rám fókuszál.
- Ha nem késett volna a buszom, nem kellett volna rohannom. Mindössze 1 perc, és nem kellett volna sietnem.

1 perc, és nem sietett volna.
1 perc, és nem üti el az autó.
1 perc, és nem feküdne a karjaim között.

Próbál valamit mondani, de szavai összefolynak, nem tud rendesen beszélni, elhallgat. A karomat szorítja, miközben nyugtatom, és a vállamba temeti az arcát. Vesz egy utolsó levegőt, érzem, ahogy enged a szorítása. Nem mozdul többé.
1 perc, ennyi volt az egész.
Miután felfogom, mi történt, visszafektetem a földre. Még mindig nem érzek semmit, mintha még mindig csak egy szemlélő lennék az életem körül. De nem bírok rá visszanézni, felállok, és minden szó nélkül a táskám keresem. Megtalálom és felveszem a hátamra. Mindenki engem bámul, nem szólnak egy szót sem, csak utat engednek. Amikor elindulok az iskola felé, meghallom a mentők szirénázását. Tovább sétálok. Nem látok semmit, csak tudom, hogy merre kell mennem. Mintha még mindig az az erő irányítana. Amikor az épület elé érek veszem észre, hogy ténylegesen ott vagyok.

1 perc, és elérem az előző vonatot.
1 perc, és már az öltözőben öltöznék.
1 perc, és nem változott volna meg az életem.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.