Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.20. 13:08
Kedves Szerkeszto Ur! Az utolso foltett versemnel a cimnel a kekkel szobol egy "k" eltunt. Nem tudom hogyan javithato? Udvozlettel: Maria

2019.05.20. 07:23
Szép napot és hetet kívánok, mindenkinek, szzeretettel, Magdi

2019.05.19. 23:33
Szia Józsi! Levél ment, Smile

2019.05.19. 22:23
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.19. 21:10
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.19. 20:18
Magdolna 43 Szép estét kívánok Rose!

2019.05.19. 02:06
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.18. 18:13
Szép délutánt mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.18. 17:01
S Heartzép napot kívánok szeretettel!

2019.05.18. 11:41
Szép napot, Jó hétvégét mindenkinek! Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Freyvirag
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Gwendolyn Tussaud: Merj élni!
- Hogy érzi magát Ms. Flinders?
- Nos, doki, nem tudom, mennyire látszik, de legalább ugyanolyan szarul, mint tegnap és azelőtt - mutatott az arcára a lány.
- Az, hogy megsérült, még nem ok arra, hogy ennyire eltűnjön a világ elől és…
- Kedves Doktornő, akkor a házi feladatra egyest kap - fordult el Katie a fotelban és a karfán átvetette a lábait. Tudta, hogy illetlenség, de úgy érezte, hogy az orvos azt a minimális udvariasságot sem tette meg, hogy utána nézett annak ki ő és mi a baja, akkor neki sem kell annyira ragaszkodnia a szabályokhoz. Az asztal mögött ülő nő már készült rászólni a szemtelen kis fruskára, amikor rájött, mit is mondott neki a lány.
- Hogy tessék? - hebegett-habogott a nő. Nem régen volt a pályán, de még soha nem fordult vele elő, hogy egy páciense ilyet mondott volna neki.
- Azt mondtam, hogy szarul végzi a munkáját - sóhajtott a lány - de eltekintek ettől… Tudja mit doki, talán igaza van, egy sérülés még nem ok arra, hogy ennyire… Hogy is mondta Dr. Eastman? Még nem ok arra, hogy elbújjon a béka segge alá… De ezért kap egyest… - lehunyta a szemeit és várta, hogy a nő megeméssze a stílusát és azt, amit mondott. Nem akart ennyire ellenséges lenni senkivel, de nem is adott esélyt, hogy az így is fájdalmas emlékekbe még jobban belevágjanak. Dr. Freelove volt az 5. orvos, aki az elmúlt évben megpróbált segíteni neki, de az igazság az, hogy szart se tudott arról, ami vele történt.
- Mégis miért?
- Mert annak se nézett utána, mi bajom van… - az ölében összekulcsolta a kezeit, kinyitotta a szemét és az idősebb nőre nézett. - Csak nyugodtan vegye elő az aktámat és csinálja meg a házit, utána beszélhetünk…
- Az nagyon szakmaiatlan lenne tőlem. Talán elmondhatná, mi történt?
- És az nem szakmaiatlan, hogy azt sem tudja, mivel kezelje a páciensét? - meresztette rá a lány az egyik élesebb pillantását. A doktornő kezdte egyre jobban elveszíteni a türelmét, az előtte ülő lány minden eddigi betegénél jobban fel tudta húzni a stílusával.
- Touché. De ha már itt van, elmondhatná maga is.
- Eszemben sincs, az túlságosan szubjektív lenne, már pedig a diszkréció és a tárgyilagosság mindennél fontosabb, nincs igazam, Doktornő? - hátradöntötte a fejét a karfára és lehunyta a szemeit, félálomban még hallotta, ahogy a nő kihúzza a fiókot és lapokkal zörög, ekkor kezdett teljesen ellazulni a fotelban és apró mosoly kúszott az arcára, amikor hallotta, hogy a meglepetéstől felnyikkan. Percekkel később hallotta, ahogy csukódik a dosszié és a nő szaporán lélegzik.
- Ms. Finders..?
- Itt vagyok - nem nyitotta ki a szemét, meg sem mozdult, de kommunikálni még kommunikált.
- Én… nagyon, nem őszintén… sajnálom, ami.. - nem várta meg, hogy befejezze, visszafordult ülésbe, bakancsos lábait szinte a földhöz verte és szikrázó szemekkel nézett az asztal másik oldalán ülőre.
- Be ne merje fejezni ezt a mondatot! Rohadtul nincs szükségem arra, hogy sajnáljanak. Arra pedig végképp nem, hogy megpróbáljanak kioktatni olyanról, amiről fogalmuk sincs. Lehet, hogy nem kellene ennyire befordulnom, de az emberekbe vetett bizalmam teljesen összetört, amikor az arcom is. Próbálhat meggyőzni arról, hogy örülnöm kellene, hogy megúsztam ennyivel, de akkor rövid úton elfogom küldeni valami melegebb helyre.
- De talán ha beszélne róla… - a doktornő egyre jobban kezdett érzelmileg túlterhelődni a lány szavaitól, egyre közelebbinek érezte a pontot, ahol ki fog borulni.
- Kiscsillag, ennyi idő és orvos mellett beszéltem én már mindenről, amit csak el lehet képzelni. Attól, hogy még egyszer elismétlem, hogy az az állat megakart erőszakolni, majd megütött, nem teszi semmissé a dolgokat. Attól az arcom megsérült, hogy a többiről már ne is beszéljek.
- De mit érzett utána?
- Tényleg kíváncsi rá? - hajolt közelebb a nőhöz - Biztos, hogy kíváncsi arra, hogy akibe szerelmes voltam, akiért mindent megtettem volna, kezet emelt rám és ezért egy pillanat alatt meggyűlöltem, és hogy Mike-nál jobban csak magamat utálom? Hogy szerettem volna sikítani, mert még akkor is éreztem mind a testi, mind a lelki fájdalmat, miután elengedett? Hogy még a mai napig undorodom attól, hogy bárki akárcsak hozzám érjen? Hogy a legszívesebben feladnám az egészet a francba?
- Gondolt már arra, hogy véget vessen az életének? - a nő már a könnyivel küzdött, egy-egy végig gördült az arcán, de nem törölte le őket, olyan volt, mintha észre sem vette volna őket. Katie fáradtan sóhajtott, újra feltette a lábait és hátradőlt.
- Persze, mondjon olyat, aki nem. Mindenkinek vannak olyan időszakjai, amikor úgy érzi, semmit nem ér a létezése. De attól, hogy gondolok rá, még nem fogom megtenni. Az olyan, mintha hagynám, hogy ők győzzenek. Nem! Szó sincs róla, itt egyedül csak én nyerhetek. Persze, ha ettől jobban érzi magát, írja csak meg a sárgacédulát, én megvárom. Momentán nem sietek sehova. A leendő öngyilkosok klubja elhalasztotta a mai gyűlést, mert nem érek rá. - nem sok ideje maradt a mai foglalkozásból, de látta a doktornőn, hogy ez az utolsó is volt. Nem hatotta meg túlságosan, de még voltak lapjai, amiket szándékozott megmutatni.
- Biztos van valami, amit meglehet lenni.
- Higgyen nekem doki, már mindent kipróbáltam és jobban ismerem a rólam szóló szakvéleményt, mint az orvos, aki írta. Barkóbázhatunk még egy ideig, de semmi értelme nincsen. Fogadja el, hogy az a legjobb, ha minél kevesebbet vagyok emberek között.
- Hogy tud ennyire közömbös lenni?
- Aznap éjjel minden érzelem meghalt bennem, így nem nehéz. Már nem érdekel túlzottan, mit hoz a holnap, nincs amit várnom kéne.
- De ezzel kissé ellentmond önmagának….
- Nem igazán, az hogy nem érdekel mi lesz, nem egyenlő azzal, hogy megakarok halni és fel fogom adni. De ha ilyen kevés ésszel lehet dilidoki diplomát kapni, akkor én is kérem a sajátomat. Sőt, rögtön kettőt. - Katie észrevette, hogy ezzel kissé túlfeszítette a húrt, de még nem robbant a bomba, úgyhogy volt esélye megúszni, hiába lavírozott nagyon ingoványos talajon. Nem túlzottan érdekelte, a bátyja legközelebb kit akaszt a nyakába, és bár tudta, nem fog túlságosan örülni, mert kiborított még egy orvost, Marilynnel jókat fognak nevetni, ha elmeséli nekik.
- De… Nem.. Én…
- Jaj, csak azért, mert szőke még ne fagyjon le a rendszer. Megkérjem a legújabb frissítő lemezt vagy fog menni egyedül a felzárkózás? - a doktornő teljesen elképedt, minden türelme elfogyott és kipukkadt a lufi, amit Katie folyamatosan töltött meg a beszólásaival. Dr. Freelove könnyek között engedte ki teljesen a hangját, úgy hogy még a kollégái is hallották a folyosó másik felén.
- Elegem van! Azt hiszi, maga mindent megtehet! Takarodjon ki innen, többet ne is lássam! - szépen komótosan felvette a földről a tornazsákját és lábait egymás után téve az ajtóhoz sétált. Kilépett rajta, de még visszadugta a fejét, a kis irodába.
- Remélem, azért kapok karácsonyi ajándékot. - a reflexeinek hála le tudta húzni a fejét, így nem találta el a vaníliás illatgyertya, ami a nő asztalán volt. - Nem talált - dugta vissza a fejét, majd szalutálva gyorsan hátat fordított és eljött, mielőtt a nő megtalálná fojtani. Újra rátelepedett az a közömbösség, amit egy-két pillanaton kívül érzett hónapok óta. Nem is azért volt ilyen az orvosokkal, mert jól esett neki, hanem mert akkor legalább érzett valamit a nagy semmin kívül. Alig lépett ki az épületből, máris rezgett a telefonja, kibányászta a zsebéből és megnézte, mit írt neki a fogadott anyja.
,,Hallom, kiborítottad a boszorkányt, gyere fel hozzám 10 perc múlva végzek és megyünk haza. Marilyn.xx”
Katie a fülébe dugta a fülhallgatót, megkerülte az épületet és a kórház másik szárnyában felment a második emeletre megkeresni a pótmamáját. Érezte, hogy fáj a térde, mégis a lépcsőt választotta a lifttel szemben, miközben arra gondolt, hogy most Cam valószínűleg kitekeri a nyakát bármennyire imádja is őt. Hatalmasat sóhajtott és visszatérő vendégként üdvözölt mindenkit az osztályon, a kissé idős, mindig szigorú főnővért széles mosollyal és két puszival üdvözölte, majd bement vele a nővérpult mögé, hogy ott várja Marilynt. Mindenki félt a főnővértől, de ha Katie megjelent, akkor kenyérre lehetett kenni az idősödő hölgyet, amin az ott dolgozok nem is csodálkoztak, mert őket is elbűvölte a fiatal lány lelki ereje, küzdeni akarása és nyílt szíve. Zelda nem szerette, ha tiszteletlenek az orvosokkal, de mindig nevetve hallgatta a lány történeteit, hogy mivel akasztotta ki az éppen aktuális pszichológusát. Éppen befejezte a mai élménybeszámolót, amikor kissé elcsigázottan átlépett a küszöbön Marilyn, de rögtön mosolyogni kezdett, mikor Katie megölelte és két hatalmas puszit nyomott az arcára.
- Csak ideértél rosszaság – nevetett fel a barna hajú lány. – Gyorsan átöltözöm és mehetünk.
- Jó, de ha hazaértünk, nyiss ki nekem a földszinten egy ablakot. – nézett rá komolyan Katie.
- Persze, ez természetes – válaszolt automatikusan Marilyn, majd megdermedt a mozdulata közben és megfordult. – Miért?
- Cam azt mondta, ha kikészítek még egy pszichológust, át ne merjem lépni a küszöböt – rezzenéstelen arccal, komoly hangon közölte, mire a főnővér úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem leesett a székről. Marilyn is mosolyra húzta a száját, tudta, hogy Katie még mindig nem lépett tovább, de értékelte, hogy már a sajátos, néha kissé fura, morbid humorát már elkezdte visszanyerni és a szemtelenség határai egyensúlyozott nap, mint nap. Mindegy, hogy mit mondtak neki, kiforgatta a szavaikat, mindig megtalálta a szükséges kiskapukat, hogy kiborítsa őket. Nem mintha túlzottan sokáig tudtak volna haragudni rá, mert olyan angyali mosollyal nézett rájuk, olyan ártatlannak tűnt, hogy senki nem gondolta volna, hogy bármi rossz történt volna vele és ötöt kiborított a város legjobb pszichológusai közül.
- Katie, te nagyon bolond vagy.
- Még nem bizonyosodott be… a jó doktornő nem akarta megírni a sárga kis cetlimet, pedig mondtam neki, hogy megvárom. – nem kerülte el Marilyn figyelmét, hogy a lány most nem a bal lábán támaszkodott, mint általában, hanem a jobb lábára helyezte a súlyát.
- Megint fáj a térded, igaz? – Katie csak sóhajtott egyet, de nem próbálta letagadni, csak biccentett a kérdésre, és engedett a terrornak, mikor a barna hajú lenyomta a székre, majd megnyomkodta a térde környékét és felszisszent, amikor a fogadott anyja megtalálta az érzékeny pontot oldalt a csont közvetlen közelében. – Megint földhöz csaptad a lábad jó erősen, ugye? – egy szégyenlős mosolyt és egy bólintást kapott válaszul. – Maradj ülve, amíg összeszedem magam. Majd otthon kapsz rá tapaszt. - Nem volt lelkiereje ahhoz, hogy neki is ellentmondjon, így végig ülte azt a pár percet, amire Marilynnek szüksége volt, majd óvatosan felállt, elköszönt Zeldától, és követte az idősebbet a lifthez. Nem sokat beszéltek, amíg leértek a parkolóba, és most is megcsodálta Mar autóját, pedig már hozzászokhatott volna látványhoz, mégis minden alkalommal lenyűgözte a kocsiból áradó elegancia. Az idősebb nem sietett kinyitni az autót, sokszor észrevette már, hogy Katie ilyenkor mindig megbámulja a kocsit. A lánynak még jó ideig nem lesz jogsija, nem fog idegenek közelébe menni, főleg ha nem is szimpatikusak neki első ránézésre, de hiába kérdezte meg, mit néz a kocsin, annyit kapott válaszul, hogy lenyűgözik a formai kialakítások, az ívek, amik alkotják az autót, és ahogy a fény megtörik, visszaverődik a karosszériáról.
- Na, kicsi, te nem jössz? – lengette meg a kulcsokat Katie előtt Marilyn. A lány egész úton csak bámult kifelé az ablakon, az egyik füléből kilógott a füles egyik fele, a másikkal nem foglalkozott, hallani akarta, ha Marilyn szól neki. Közben egy a számára merőben újnak mondható dalt dúdolt, néha halkan énekelve a szöveget. Nem tehetett róla, teljesen beleszeretett a koreai fiúk hangjába. Soha nem volt annyira maximalista, de az együttes miatt mindig 100%-on pörgött. Marilyn vezetés közben is fél szemmel az anyósülésen ülő lányt figyelte, és bár majd megőrült a zenétől, amit dúdolt, mégsem szólt, mert végre nem azok a francia hangulatgyilkos dalok voltak, hanem pörgősebb, de kissé nyugtalan dalok voltak énekkel és rap részekkel, amitől még ő is megnyugodott. A leaderüket szívesen beengedné az ágyába, Katie már sokszor kinevette emiatt, mondván, hogy ha rájuk néz is szexuális zaklatásnak számít. Mosolyogva állt be a kocsival a garázsba, megvárta, amíg a lány is kiszáll, és elindult befelé.
- A szobád ablaka 2 percen belül nyitva lesz. - nevette el magát és bement. Az ajtó mellett levette a cipőjét, a fiú kérdő tekintetétől követve bement a hálóba és kinyitotta az ablakot. Rámosolygott Katie-re, majd szembenézett a barátnőjükkel. - Kérsz kávét? – a konyhába támolygott és odarakott egy jó adag erős feketét.
- Hol van Katie?
- Már itthon – nézett félre, nem akarta elnevetni magát, pedig tudta, hogy úgysem fog sikerülni.
- Hol… van… Katie? – nem sokszor látták kiborulni a Cameront, de most nagyon közel állt hozzá. Aggódott a húga miatt, nem akarta, hogy megtörténjen az, amit egyszer már átélt. Két ütemes koppanás hallatszódott ki halkan a szobából és Marilyn elmosolyodott.
- Úgy hallom, a szobájában.
- De hogyan?
- Tudod, meg kell, mondjam, simán lehetne ügyvéd is a kicsike – kuncogás szűrődött ki a szobából, majd hallani lehetett, hogy a bakancsba bújtatott lábak elindulnak kifelé.
- Bemászott az ablakon – Cam elnevette magát és nem haragudott a testvérére, pedig úgy érezte a lány már megérdemelne egy alapos fejmosást a viselkedése miatt, de megint olyan aranyosan nézett ki, hogy nem volt szíve megbüntetni sem. Persze erről nem a lány tehetett és nem is használta ki, hogy ilyen elnézőek vele, nem mintha bárhová is menne nélkülük a történtek után.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.