Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.20. 13:08
Kedves Szerkeszto Ur! Az utolso foltett versemnel a cimnel a kekkel szobol egy "k" eltunt. Nem tudom hogyan javithato? Udvozlettel: Maria

2019.05.20. 07:23
Szép napot és hetet kívánok, mindenkinek, szzeretettel, Magdi

2019.05.19. 23:33
Szia Józsi! Levél ment, Smile

2019.05.19. 22:23
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.19. 21:10
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.19. 20:18
Magdolna 43 Szép estét kívánok Rose!

2019.05.19. 02:06
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.18. 18:13
Szép délutánt mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.18. 17:01
S Heartzép napot kívánok szeretettel!

2019.05.18. 11:41
Szép napot, Jó hétvégét mindenkinek! Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Freyvirag
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Kántor Márk: Asztrál
Azt hiszem minden további nélkül kijelenthetem, hogy őrült vagyok. Na de nem azon az elviselhető, leányarcokat pirongató módon. Nem. Sokkal villonibb formában testesül meg bennem ez a cseppet sem kellemes állapot.
Most biztosan azt gondolják: ugyan, a kijelentés alapjaiban hibás. Egy őrült ugyanis nincs tisztában őrült mivoltával!
Na már most, kedves Kétkedők, itt leledzik tudatom ferdülésének egyik legfőbb eszcenciája: az a fajta elmebeteg vagyok, aki megtanulta kiolvasni az arra utaló jeleket! Példának okáért, embertársai arcáról.
Miért is vagyok meggyőződve erről ennyire biztosan? Ez egy bonyolult kérdés, melyre a válasz meglehetősen sokrétű és elvont pszichológiai okfejtések egész sorozata, de mindezt most mellőzve, röviden csokorba szedem gondolataimat. Előre szólok, ennek a virágkompozíciónak az illata cseppet sem lesz kellemes!
A kedélyállapotom, mint a szinuszhullám. Van egy rendkívül kitörő állapot, amit aztán egy hirtelen mélyülő mocsárszerű fázis követ. Engedjék meg, hogy ezt részletesebben kifejtsem!
Elsőként is képzeljék el, ahogy ott állok egy forgalmas téren, valahol a belváros állandóan korgó gyomrában.
Lehunyom a szememet. Úgy érzem, magam vagyok a város záródó pilláin beszökő fénysugár. Botladozva, ügyetlenül bukfencezek a tolongó sokaság fején, hét részre szakadva hatolok át a pályaudvarok poros üvegein. Szinte hallom Pest sóhaját, ahogy a föld hullámzó kebellel leheli becéző szavait az ég felé. Egységes egészként látok és érzek mindent, az utolsó dombormű is mesél valamit. Könnyed léptekkel haladok előre, lazán tartva életem fonalát. Most nem akarom feszíteni, rángatni, hogy megtudjam mi rejtőzik előttem. Nem telepszik köd az utcákra, vagy ha mégis, akkor magam sem vagyok több enyésző gondolatnál.
A következő pillanatban meg...szégyen, de az igazságot akarom leírni.
Szemeim vörösen izzanak, s szinte habzik a szám a kitörni készülő indulattól. A pokol legmélyebb bugyraiból hoznám felszínre a kórságokat. Hadd legyek a kétségeket ébresztő gondolat, a szemek éles villanása, az indulat, a vulgarizmus és minden amit úgy hívnak : terminális. Aztán...
Tessék? Van -e cigim? Minek neveztél? Haver? Nem , nincs cigim. És nem vagyunk haverok. Mi van a pólódra írva? Antisocial vagy Keep Calm? Na melyik? Tudod mit, nem is érdekel. Kotródj. Szárnyalj, csak ne lebegj egy helyben. A kettő nem ugyanaz. Menj, varras inkább valami eredetit és jól vagyunk.
Eh... borzalmas, ugye? Ehhez hasonló fázisváltások tűrik istentudja hány részre elmémet. Persze mióta elfogadtam áldatlan állapotomat, azóta ez sem zavar annyira.
A tetoválással kapcsolatban azért illik elnézést kérnem. Igazán nem zavar, csak a trendek mennek az agyamra.
Ha már trend. Sokszor éreztem úgy, hogy na most aztán belevetem magamat a mentális betegségek fertőjébe. Tudják, amolyan fiatalos hévvel. Ha már a csapból is az folyik, ideje poharat ragadni és felhajtani az egész zavaros löttyöt. Az életem ekkor sötét volt és nyirkos, mint egy késő őszi délután.
Nemsokára elkezdtem unni magam. Szó szerint. Úgy éreztem, hogy minden egyedül töltött perc olyan, mint amikor egy unalmas, felszínes beszélgetőtárs akaszkodik az ember nyakába. Borzalmas.
Nincs mit tenni, kiutat kell találni!
Az értelmes, felvilágosult nyugati ember önerőből is képes megoldani mindent. Ez tény. Csákánnyal kezemben, elkezdtem bontogatni az internet jéghegy szerű szerkezetét. Kattintásokra felugró ablakok (na nem azok... ), milliónyi lehetőség másodperceken belül (megint csak ne tessék rosszra gondolni). Jean, szóljon a többieknek is, terítve az asztal! Ejnye, mi ez a csattanás? Hasad a hajnal, uram! És valóban. Pár órányi pötyögés és rájövünk, hogy csupán vitaminok szedésével elkerülhető a depresszió, illetve a disznóhús több ember halálát okozta, mit a dohányzás. Így legalább értem ,miért nem látok cigarettázó sertéseket minden sarkon...
Aztán szép lassan elérjük annak a bizonyos lónak a túloldalát. Ekkor már olyan elképesztően logikus és a nyugati orvosok által titkolt megállapítások is felvillannak képernyőnkön, mint például a cékla remek potencianövelő hatása. Mert ettől a kis zöldségtől még a farka is jobban áll az embernek. Természetesen korra és nemre való tekintet nélkül!
Az online orvosi karrierem akkor fuccsolt be véglegesen, amikor véletlenül ráakadtam egy listára. Ezen lista pontokba gyűjtött pár pszichikai és szomatikus tünetegyüttest, melyek egyértelműen utalnak az egyén idő előtti elhalálozására. Na most ezek alapján én már hat éve halott vagyok. Nincs ezzel semmi baj, de hát mégiscsak hibádzik valahol a dolog, mint látjuk. Mit mondjak, kezdtem kételkedni az interneten található információk megbízhatóságát illetően...
Aztán kaptam tanácsokat ezrével. Az egyik valami ilyesmi volt : keressek egy társat, az feledteti a problémákat. Ez biztos igaz, de apám mindig azt mondta, hogy nő és busz után sose fussak. Engedetlen mivoltom persze megkövetelte, hogy ezt a tanácsot semmibe vegyem. Mégis idő előtt rájöttem, hogy a buszok relatíve gyakran járnak, a nők pedig túl gyorsan futnak manapság. Kérem az utóbbi kijelentést se tessék félreérteni!
Türelem! - mondják az okosak. Szerintük a türelem rózsát terem. Szerintem azonban sokkal inkább láncra ver, majd öreg barátjával, a Reménnyel karöltve megöli az embert. Igaz, legalább lesz mivel díszíteni a sírunkat...
És elérkeztünk vallomásom végéhez. Amit most elmondok, két nappal ezelőtt történt és higgyék el, ezek után kétségük sem lesz az elmeállapotomat illetően!
Az enyhébb időjárás beköszöntével az egyik kőbányai kávézó gyéren világított termében töltöttem kedd reggeleimet. A hely arculata csak annyira egyedi, hogy bármelyik párthű szovjet építész büszkén vállálná fel sajátjaként. Kerek asztalok, koszos, sárga falak, üveglappal fedett pult és egy öreg, foltos tükör az ajtóval szemközti falon. Az egész hely valami olyasmit sugall, hogy itt nem üldögélünk vagy elmélkedünk. Rendelsz, iszol, fizetsz és indulsz a bányádba. Nem hallod a kürtszót? Futás!
Ehhez társul egy cseppet arrogáns pincérnő és az ihatatlan fekete, melyet ideges mozdulatokkal löttyint bele csészémbe.
Miért járok ide? Az egóm miatt. Hiúságom egyszerűen nem enged szorításából és kényszerít, hogy reggeleimet ezzel a negativitással, veséimet pedig azzal az irtózatos kávéval mérgezzem. Észrevettem ugyanis, hogy közönyt csak irántam tanúsít. A többi vendég rendszerint a véráramba került koffein mellett egy hamiskás mosollyal is gazdagodik. Meg kell jegyeznem, nem akarok ott lenni, mikor e kis grimasz a köténykével együtt valamelyik szekrényben landol. Akkor is... kell az a mosoly. Kedvesen szóltam hozzá, borravalót hagytam, sőt egy-egy bátortalan vigyorral is bepróbálkoztam. De semmi. Nem vonzódtam hozzá, mint nőhöz. Semmi nem fogott meg benne. Középtermetű, kissé molett, görnyedt hátú hölgyről van szó. Arca kerek és sápadt, rajta olyan kifejezéssel, mint aki az egész világ súlyát cipeli a hátán. Az én saját kis Atlaszom. Egyszóval nem mozgatott meg bennem semmit, de nem értem, hogy miért ellenszenvez velem ennyire.
Igazán bosszantott a dolog, de aznap reggel valami más foglalkoztatott. Hogy is fogalmazzam meg... mély levegő és ... hát jó. Azon a bizonyos kedd délelőttön a tükörbe nézve egy üvegburát láttam a fejem helyén. Benne, mint valami olvadt rágó, bézs színű massza kevergett, de ezt inkább csak éreztem, mint láttam, mivel az bura szinte tökéletes csiszolású, visszaverő felület volt.
A kezdeti megilletődést kíváncsiság váltotta fel. Nézzük csak : látok, érzem a szagokat, a kávét is képes vagyok elszürcsölgetni. Hirtelen megköszörültem a torkomat. Tompábban ugyan, de hangot is tudtam képezni.
Teljes értetlenséggel álltam a dolog előtt, de az őrült ne csodálkozzon minden apróságon. Nincs arcom. Hát aztán. Legalább... igen, lábam, kezem, gerincem még van. Ennek igazán örülök.
Óvatosan megtapogattam az üvegképződményt. Sima és hideg. Mint a tükör. Vajon csak én látom vagy más is? Ha például a pincérnő rám nézne, akkor ha minden igaz a saját tükörképét látná. Érdemes lenne...
Felálltam és odasétáltam a pulthoz. Fizetni akartam. Meg kísérletezni.
Háttal állt nekem. Éppen a kávéfőzővel babrált valamit. Megköszörültem a torkomat. Nem vesz rólam tudomást. Tekintve az előéletünket, ezen nem csodálkozom. Eszembe jut azonban, hogy talán nem hallotta, hisz mégis csak egy nyomorult üvegbúra van a fejem helyén.
-Elnézést.
Hangom földöntúli és bizonytalan. Féltem. Vajon milyen reakciót váltok ki az alanyomból?
-Fizetne? - kérdezte még mindig arccal a fal felé fordulva.
-Igen. Kettőnyolcvan lesz, igaz?
-Úgy van.
Kikotortam az aprót tárcám egyik zsebéből és a pultra tettem őket. Gyerünk, fordulj meg. Ráérősen tisztogatta a masinát. Lehet azt várta, majd csak eltűnök, de ma kitartó vagyok. Fordulj ide!
És végre. Szép lassan tekeredett a csípője, mely aztán magával rántotta a vállakat, a nyakat és végül a fejet is.
Rám néz. Hosszas szünet, majd , kapaszkodjanak meg, elmosolyodik.
-Munka vagy suli?
-Tessék?
Még nem tértem magamhoz. A tény, hogy rám mosolygott jobban megdöbbentett, mint az üveggömb a nyakamon.
-Mi a következő állomás? Munka vagy egyetem?
-Ja hogy úgy... egyetem.
-Akkor jó. Csinálja is. Megéri. Nehogy úgy végezze, mint én.
Hold arcát oldalra fordítva meredt egy távoli pontra. Szemeire sűrű köd ereszkedett.
-Mert ha akkor van annyi eszem... és az anyám... na de utólag már könnyű,igaz... ugye érti?
Megkövülten álltam egy darabig, majd bólintottam. Persze, hogy értem.
-No, rendben. Akkor jövő héten!
Még egy mosoly. Szélesebb és őszintébb mint az előző. Árnyalatnyi fáradtság bujkált a ráncok között, ettől úgy éreztem mélyebbre hatoltam a lelkébe, mint akartam.
Kezem már a kilincsen, mikor hátrafordultam és kiböktem azt, ami a legjobban érdekelt.
-Miért csak most? Eddig rám sem nézett. Ma meg...
Ajkait előrebiggyesztve meredt a burára. Így álltunk egy darabig, majd vállat vonva, álmatagon felelt:
-Nem tudom.Ma valahogy más.Más minden.
-Értem.Köszönöm a kávét.
Az a vicc, hogy tényleg értettem.
Könnyed léptekkel haladtam a főtéren. Zavar-e hogy egy üveggömb van a fejem helyén? Nem. Nem kell mindennek szabályszerűnek lenni. Néha csak jó, hogy minden olyan, amilyen.
Szikrázva csillogott a bura.
Testem párologni kezdett, szublimálok. Belevetem magamat a végtelenbe. Majd visszatérek, ha akarok, de most... most csak úszom a felhőkkel.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.