Auerbachné Tóth Katalin: Álarc: Első történet (2019. március)
Állok és nézem a képet a falon. Rásüt a nap, szinte életre kelnek a színei. Ha hunyorogva nézem, akkor szinte életre kelni látszik a nő. Várom, hogy kiszálljon a képből és megjelenjen a szobámban. De nem történik semmi ilyesmi. Állok és nézem. Közben pedig az idő elmosódik, és én újra Velencében vagyok…

17 évesen jutottam el először Velencébe, ami szerelem volt első látásra. Imádtam a gondolákat, a szűk csatornácskákat és a velük éles kontrasztot adó nagy tereket, az olasz ételeket, az olasz mentalitást. 2 évvel később jutottam el oda újra, akkor már barátnőkkel. A város tele volt szuvenír-árusokkal. Portékáik széles skáláján minden szerepelt, a képeslapoktól kezdve a muranói üvegékszereken és apró, faragott gondolákon át az igazi velencei álarcokig. Mindenképpen akartam hozni magammal emléket, de valahogy ezek egyike sem szólított meg. Na jó, egy kis muranói bizsu igen: egy szív formájú medál, ahol sötétkék háttérben 6 halványsárga csillag és egy fehér félhold van. Még megvan. De valami igazi velencei emléket akartam, olyat, ami nincs mindenkinek, aki Velencében járt. Még akkor is, ha drágább, mint a hagyományos néhány lírás lapok vagy csecsebecsék.

Többedik napja jártuk a várost a lányokkal, amikor egy kis utcában egy kapualjban egy idős bácsit vettem észre. Fehér haját a szél játékosan cibálta, ahogy a festőállványa mögött dolgozott, háttal az ajtónak, szemben a lagúnával. Mellette másik állványokon néhány elkészült kép, amelyeket egyesével szalaggal kötött át, azokon lógtak az árcédulaként szolgáló papírdarabok. Elmerengtem a képek előtt. Észrevette, hogy érdeklődöm, és szóba elegyedtünk. már nem is tudom, miről beszéltünk, csak az érzésre. Megnyugtató volt, kikapcsolt és valahogy felemelt a beszélgetés. Nem tudom, miért vagy hogyan csinálta, talán egyszerűen csak az életvidám hozzáállása tette? Egy dologra emlékszem tisztán: azt mondta, már elmúlt 76 éves, de végre a hobbijának élhet, mert egész életében festett, de most már nem kell mást csinálnia. Nem értettem igazán, mire gondol, de valószínűsítettem, hogy így fogalmazta meg, hogy már nyugdíjas. Megmutatta a képet is, amit festett. Azt hittem, hogy a csatornát festi valamelyik kis híddal, de nem. Gondolák, csatornák, hidak csak háttérként jelentek meg a képeim, de sosem a fő helyen. Az a kép sem volt más: egy nőt ábrázolt színes karneváli ruhában egy csatorna partján, álarcban; mögötte egy gondolán egy színes társaság utazott, akik integettek neki, de ő nem nézett feléjük. Elbűvölt a kép, pedig még nem is volt készen. Látta, mennyire tetszik. Megkérdezte, meddig maradok Velencében, és mondta, hogy ha visszanézek hozzá 3 nap múlva, megnézhetem a kész képet is.

Visszamentem hozzá, bár nehéz volt megtalálnom a sok – nekem akkor még egyforma, de legalábbis nagyon hasonló – sikátor között. De megtaláltam, mert látni akartam a képet. Mosolyogva várt a bácsi. Már egy új képen dolgozott. A régebbi képek ugyanúgy ki voltak mellé rakva, szalaggal, árral. De mellette volt még egy kép, a falnak támasztva, letakarva. Mikor meglátott, ezért a képért nyúlt, levette a kendőt róla, és megláttam a képet. A nő ruhája szinte vibrált, a sok szín olyan élénk volt rajta, hogy szinte azt vártam, mozogni is fog. Az arcára tekintve viszont megdöbbentem. Igaz, hogy az álarcát maga elé tartotta, de a képből kifelé nézett, ahelyett, hogy a gondolázó társaság felé fordult volna, és így láttam, hogy mennyire hasonlít rám. A bácsi látta, hogy elcsodálkoztam. Elmondta, hogy látta, mennyire tetszett nekem a kép. Ezt ő megtisztelésnek vette, hogy ennyire hatott a képe, és ezért a nő haját, szemét, arcformáját az enyémhez igazította. Talán csak azért, talán így akart rávenni, hogy megvegyem a képét? Nem tudom. De úgy éreztem, végre megtaláltam azt a velencei szuvenírt, ami kell nekem. Hamar megegyeztünk – valószínűleg nem a festésből élt, mert nem kért olyan nagy összeget a képért. Egy kérése volt: szeretne lefényképezni a képpel együtt engem is. Miért ne? Kifizettem a képet, féltő gonddal becsomagolta, aztán megcsinálta a fotót, aztán lassan elbúcsúztunk. Visszamentem a hotelba, hiszen másnap indultunk vissza a lányokkal Budapestre.

Hazaérve az első volt, hogy a képet kitettem a szobám falára. Azóta is mindig költözik velem. Néha hónapokig csak átsiklik rajta a tekintetem, mintha észre sem venném, de tudom, hogy ha véletlenül eltűnne, egyből feltűnne. Akartam venni a bácsitól még képet. Visszamentünk a lányokkal Velencébe újabb 3 év múlva. De a bácsit nem találtam, pedig az egész várost végigjártam. Utána még évekig visszajártam, és őt kerestem. Valami vonzott hozzá, de hiába, mert többet nem láttam.

Már majdnem 30 voltam, amikor épp egyedül utaztam Velencébe. Az éppen aktuális utolsó férfival szakítottunk, kihűlt a kapcsolat, vagy inkább soha nem is volt olyan, mint amilyennek képzelni akartuk. Akkor 3 hétre mentem Velencébe, szinte az egész februárt ott töltöttem. Farsang volt, és én nem tudtam, örüljek, hogy megszabadultam Lajostól, vagy sírjak miatta. Velencében voltam, a szerelmesek városában, teljesen egyedül. Körülöttem a vidám emberek, karneváli maskarákban, színes ruhákban. Én meg csak jártam a várost, kerestem a festőmet, jártam az ismerős utcákat, és már én igazítottam útba a turistákat, ha kerestek valamit. Egyik nap a Szent Márk térre érve egy középkorú férfi álarcokat osztogatott a turistáknak, pont olyat, mint amit arra a képre a bácsi festett. Nekem is a kezembe nyomott egyet, hiába ellenkeztem. Csak fogtam, nem akartam az arcom elé emelni, de aztán a nagy vigadozásban valami hirtelen megkönnyebbülés öntött el. Hát a farsang közepén vagyok, Velencében, miért ne? Az arcom elé tartottam, és rámosolyogtam a szembe jövőkre, bolondoztam és én is olaszul köszöntem az olasz karneválozóknak. És akkor egy férfi szólt utánam. Először észre sem vettem, hogy nekem kiabál, csak amikor megérintette a vállamat. Bemutatkozott, azt mondta, a neve Vincenzo Vettorazzo. Nem mondott nekem a név semmit. Azt mondta, látott már engem, vagy legalábbis emlékeztetem valakire. Meghívott egy kávéra, és egy félreeső utcába vezetett egy kávézóba. Talán nem is mentem volna vele, ha nem mondja meg az utca nevét, és az nem esik olyan közel ahhoz a helyhez, ahol a festővel találkoztam. De tényleg egy kis cukrászdába ültünk be. Kávét rendelt, és azt mondta megmutatja, kire hasonlítok. Elővett a tárcájából egy fényképet, amin látszott, hogy mindig magával hordja. Kivette a tárcájából a félbehajtott képet, kinyitotta, és sokáig nézte, mintha nehezen szánná rá magát arra, hogy megmutassa nekem. De ahogy felém nyújtotta, valahogy éreztem mit fogok látni a képen. Igen, én voltam a festménnyel, 22 évesen, amikor a festő lefotózott a képemmel. Kiderült, hogy a nagypapája volt a festő, és Vincenzo látta is a képet mikor a nagyapja festette, de mire elkérte volna, már elhoztam a képet.

Megtudtam tőle, hogy a kávézót a nagyszülei üzemeltették. A nagymamája hirtelen halt meg, minden előzmény nélkül, és akkor a nagyapja összeomlott. Akkor kezdett újra festeni, míg Vincenzo átvette tőle a kávézót. Aztán a nagyapja egy évvel azután, hogy megvettem tőle a festményt, elment szeretett Maria-ja után.

Még egy hét volt hátra a velencei tartózkodásomból. Vincenzo minden napra programot talált ki nekünk, nem hagyta, hogy lerázzam. Utolsó nap este szintén a kávézóba vitt, ahol, mint mondta, kérdezni akar valamit. Megkérdezte, hogy vele maradnék-e? Ott, örökre…

Még mindig a képet nézem, a mellétűzött álarccal a falon. Hirtelen hangokat hallok, amit visszarántanak a valóságba a merengésemből. Kinézek az ablakon. Először elvakít a napsütés, ami a képet is megvilágítja, de aztán már látom is: az ikrek szállnak ki az apjukkal a gondolából, aki ma kivételesen a kávézónk gondolájával hozta haza őket az iskolából. Elmosolyodom és szaladok le eléjük a lépcsőn.

A falon a napsugár továbbra is simogatja a képet és az álarcot.
6481
Betty - 2019. május 17. 02:00:23

Csodás sorok köszönöm,hogy olvashattam.Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.