Auerbachné Tóth Katalin: A szél virágai
- A szél! A szél!
- Nézzétek, elállt a szél!
- Figyeljetek, emberek! elállt a szél!

A kiáltás felverte a szürke tetős, világos kövekből épült falu nyugalmát. Az emberek kitódultak a házakból a kora reggeli gyenge napfénybe. És valóban: a szárítókötélre teregetett ruhák a házak mögött ernyedten lógtak, megadással várva, hogy leszedjék őket, s nem integettek. De az emberek nem a száradó ruhákat nézték, hanem a hagyományos, természet-közeli település látképéből annyira kirívó tárgyakat: a hatalmas szélkerekeket a falu mögötti domboldalon. 15 szélkerék állt ott, amely a napszél erejét volt hivatott energiává alakítani e távoli ki településen. És valóban, ezek a szélkerekek nem forogtak. Egyáltalán nem forogtak, álltak. Az emberek elhallgattak és csendben füleltek, és így már hallani is lehetett a generátorok gyenge zümmögését, amellyel a korábban eltárolt energiát adta vissza.

Miután mind meggyőződhettek róla, hogy valóban megállt a napszél, mindenki szinte egyöntetűleg fordult a falu közepén álló ház felé, amely előtt egy hosszú fehér tunikás öregember állt, kezében bottal. Senki nem tudta, hogy a bot fából való-e, vagy rendkívül ügyes megmunkálású anyag lehetett, de senki sem mert annyira tiszteletlen lenni, hogy megkérdezze az Öregtől. A bot végén pedig egy türkizkék kő kapott helyet, amely most gyengén fénylett, ez még a pirkadat fényében is jól látszódott.

A gyerekek anyjuk szoknyájába kapaszkodtak, ijedten az Öregtől, akit csak nagyon ritkán lehetett a faluban látni.

- Falubélijeim! - szólalt meg az Öreg, korához és rozoga kinézetéhez képest erős, szinte energikus hangon. - Elállt a szél! Mind tudjuk, mit jelent ez! Minden házból egynek itthon kell maradnia a tűzre vigyáznia, valamint a generátor őrzője is marad, de mindenki más hozza a kosarait. Indulunk! Asszonyok, csomagoljatok ennivalót! Aki járni tud, az jöjjön! A köves láncot senki ne hagyja otthon! Sietnünk kell, ki tudja, meddig tart a napszél csendje!

Az emberek visszasiettek a házaikba, de egy holdórával később már szinte mindenki a település szélénél állt. Családok, barátok, gyerekek kisebb csoportokba rendeződve, de mindenkinél kisebb-nagyobb kosarak, szütyők, zsákok voltak kézben, vállra vetve, vagy egyelőre csak maguk mellé helyezve. Utolsónak az Öreg lépett ki a kunyhójából. Bár egyedül lakott, tudta, hogy az ő házában is ügyelni fognak a tűzre. Vissza sem nézve húzta be maga mögött az ajtót. Elsétált az emberek mellett és elindult a szélkerekek irányába, fel a dombon. Öreges alkatát ruganyos léptei cáfolták, a többiek pedig követték.

A szélkerekeket elhagyva egyre feljebb jutottak a dombon. Mindenki nyakában lógott egy láncon egy-egy apró, színes kő. A szélkerekek utáni részen mindenki láncán felvillant a kő egy-egy pillanatra, amikor egy láthatatlan vonalat kereszteztek: kiléptek az erőtérből,a mely a falujukat védte. Onnan visszanézve már kívül voltak, és hiába néztek vissza, már nem látták a falu házait. De inkább csak a gyerekek néztek vissza, csodálkozva, hogy az előbb még látott házak hová lettek? A szülők türelmesen magyarázták nekik az erőtár működését, amely már talán évszázadok óta óvta a falu lakosait az esetleges ellenségektől.

A domb tetejéhez közeledve beértek az erdőbe. De nem mentek beljebb. Letelepedtek és nekiálltak enni a magukkal hozott elemózsiából, miközben az Öreg rendre beljebb sétált majd visszajött. Közben egyre a botján fénylő követ figyelte. Már nappal volt, a kő fényét alig lehetett látni, de az Öreg tudta olvasni a Kő jeleit. Amikor már mindenki befejezte az evést, a maradékokat is elpakolták már és csak beszélgettek az emberek, akkor szólalt meg megint az Öreg.

- Mehetünk. Már várnak minket!

Erre mindenki felkerekedett. Az élelmüket rejtő iszákokat mélyre rejtették kosaraikban, zsákjaikban, és megindultak befelé az erdőbe. Most a férfiak és a nők különváltak. A férfiak vitték a nagyobb zsákokat, és 2-3 fő csoportokban az erdő mélyebb része felé indultak. A nők kintebb maradtak a gyerekekkel és a kisebb kosarakkal, iszákokkal.

Az Öreg csak állt egy helyben, a botját magasra tartva, mozdulatlanul. Azaz mégsem egészen mozdulatlanul: vértelen ajkai mozogtak, bár hogy mit mond, azt csak közvetlenül mellette lehetett inkább csak sejteni, mint hallani. De amúgy sem értette volna senki, hiszen egy ősi, rég elfeledett nyelven beszélt, vagy inkább kántált.

Az erdő pedig életre kelt: a fák alatt szinte csodaként dugták elő a fejüket egyre másra a különböző növények: itt az alig kéttenyérnyi magasságú, halványzöld, fogazott levelű madármenta, ott a térdig érő, sárgás-barnás színekben játszó, hossz és vékony levelű sárkánybajusz, emitt a szinte kék, lustán széthajló, szív alakú levelű felhőkönnye, amott meg a piros száron méregzöld, apró, pöndörödő levelű bölcsővirág... Rengeteg növény! Látható módon növekedtek, amelyeket a gyerekek elragadtatással figyeltek.

A nők és a férfiak már tudták, melyik növény melyik részét kell leszedni, és mikor lehet mindezt megkezdeni. A férfiak siettek a betakarítással, míg a nők a gyermekeket tanították, hogy melyik növényt mikor és hogy lehet leszedni. Hiszen erre a szüretre különösen jó évben is talán csak 4 alkalommal volt lehetőség. Az utóbbi 5 évük pedig egyáltalán nem számított jónak...

Siettek a szürettel, mert nem tudhatták, mikor támad fel a napszél, amely ezen különleges gyógynövények gyilkosa volt. A gyógynövényekre viszont a falunak nagy szüksége volt, hiszen kereskedők voltak, és az ezekből a füvekből készült termékekkel kereskedtek.

Egész nap folyt a szüret, míg estefelé az Öreg öblös hangján szólította vissza őket. Akkor köré gyűltek, aki visszavezette őket a faluba. A Vörös Nap még nem nyugodott le, de a Kék Nap már kezdett felkelni a déli horizonton. Ahogy beléptek a falu erőterébe, a Kő felvillant egy utolsót, és lassan kihunyt a fénye. A napszél hajtotta szélkerekek lassan mozgásba lendültek.

Bár már nem láthatták, de az erdőben hagyott növények, amelyeket már nem tudtak leszedni, lassan elfeküdtek a földön, és lassan beleolvadtak a talajba...

A falubeliek összességében a "Napszél virágainak" hívták ezeket a gyógynövényeket, amelyek csak a szélmentes időben nőttek, és hatalmas gyógyerejüknél fogva az egész bolygó lakosságának szolgáltak gyógyító főzetek és orvosságok alapanyagaként. A növényeket az Öreg háza mögötti szikla barlangszerű üregébe hordták, hogy másnap megkezdjék a feldolgozást.

Mire a Vörös Nap lenyugodott és a Kék Nap derengő fénye világított már csak, a szélkerekek újból teljes erővel dolgoztak, és a generátorok újra energiatárolásra álltak át...
4204
pathfinder - 2019. április 12. 15:42:26

Kedves Babu!
Köszönöm szépen a kedves szavaidat! Igen, néha kell a mese is, mert anélkül sivár lenne a világ, ahogy a versek nélkül is. Kinek melyik megy jobban. Nekem a mesélés.
Köszönöm szépen, hogy itt jártál és olvastad a szél ihlette mesémet!
Szeretettel:
Kata Heart

5548
babumargareta - 2019. április 04. 17:31:30

Kedves Kata !
Szeretettel olvastam meseszerű fantasztikus irásodat !
Nagy fantáziád kell legyen ,hogy ílyen különleges
történetet irtál ! Béke ,nyugalom egy varázsló keze alatt.
Grratulálok szeretettel....BabuHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.