Szilasi Katalin: Évszakok: Hetedik történet: Négy évszak (2019. április)
Van, amikor lassan érkezik a tavasz. Tesz néhány óvatos tánclépést felénk. Megcsiklandozza kicsit a mélyalvó fákat, megcirógatja a földet, a medrükbe dermedt vizeket. Aztán visszaül a nagy bálterem sarkába, mint valami petrezselymet áruló leányzó. Vár még.
Van olyan is, mikor hirtelen berobban, felforgat mindent, a növények azt sem tudják, hogy virágozzanak vagy leveleddzenek először. A folyók megnőnek, kihízzák eddigi gúnyájukat, és nagyot nyújtózva terülnek szét a földeken. Az emberek meg csak szédelegnek a gyorsan jött melegben, hunyorognak az éles napsütéstől. Ilyenkor a régi öregek is elcsodálkoznak: Még ilyet…
A lányt is így érte a szerelem, nem volt felvértezve ellene, nem tehetett semmit. Ment hazafelé a Nagyerdőn át a szokatlanul meleg tavaszi alkonyatban. Még nem volt sötét, de világos se már. Az eldugottabb padokon párok ücsörögtek. A lány érezte, hogy valaki jön utána. Még nem hallotta, nem látta, hogy ki az, de a gyomra tájékán megjelent az a kellemesen bizsergető érzés, ami nagy találkozások előtt fogja el az emberfiát.
- Nem félsz egyedül?
- Nem vagyok egyedül. Te is itt vagy.
- Hát vártál?
- Vártalak - mondta a lány, és a fiú felé fordult.
A leányzó inkább szép volt, a fiatalember inkább nem. De csúnya se. Olyan, mint a legtöbben az ő korában. De okos volt, kellemes hangon, választékosan beszélt, többnyire magáról. A lány hallgatta, kicsit mosolygott, arra gondolt, hogy erre szokták mondani: mindenkit könnyen levesz a lábáról. Aztán ő is megnyílt. Mire hazaértek, szinte mindent tudtak már egymásról.
Mikor először szeretkeztek, igazi nyári meleg volt. A testük összeizzadt a keskeny, másfél személyes heverőn. A lány most először nem figyelte, hogy mi történik vele, nem gondolt semmire, csak hagyta, hogy elöntse a jóleső forróság.
Ebben a kábulatban tette aztán a dolgát, vizsgázott, segített az öreganyjának a kertben. Úgy érezte, áll az idő, és minden örökké így marad. De nem maradt így. A nyári hőségben gyakran jártak a strandra. A fiú kezdetben büszkélkedett csinos barátnőjével a barátai előtt. Aztán, amikor észrevette, hogy néhányan a kelleténél is jobban szemügyre veszik azt, aki csak az övé, úgy döntött, a biztonság kedvéért jobban magához láncolja.
Augusztus végén volt az esküvő. Épp csak a két kis vékony karikagyűrűre volt pénzük, albérletre nem. A lány nagyanyjánál laktak egy falatnyi szobában.
- Ej…ej! Nem kellett volna még – csóválta fejét szomorúan az öregasszony – Nem lesz jó vége ennek a nagy sietségnek.
A lány szeme csak nevetett, mint a nyári nap a felhőtlen égen.
Az ősz nem váratott sokáig magára. Erős széllel jött, esett az eső, hideg lett. A lekopaszodott fák alatt üresek voltak a padok a Nagyerdőben. Mindenki villamossal igyekezett haza. A köd, a nyirkosság, a tülekedés morcossá tette az embereket. Kezdtek bezárkózni az arcok, a mosolyok a virágokkal együtt hervadtak el.
A fiú egy nap úgy döntött, hogy visszaköltözik a kollégiumba. Ott jó meleg van, meg kényelmesebb is, mint a lány másfél személyes heverője.
-Néha eljövök majd – mondta - Te is jobban elférsz. Aztán úgyis mégy ki a nagy orosz hómezőbe. Ne kerülgessen itt engem a nagyanyád. Látom, hogy egyébként sem vagyok a szíve csücske.
A lány szeme borús lett, akár a felhős, őszi ég. Szerelem vagy diploma? Miért is kell a kettő közül választania?!
- Majd írok sokszor.
- Hát persze – mondta a fiú, és megcsókolta a lány arcát.
- Ja, a vonathoz nem tudlak kikísérni, van még egy utóvizsgám aznapra.
Itt nálunk még tartotta magát az esős ősz, de mikor a lány leszállt Moszkvában a Kijevi Pályaudvaron, úgy érezte, hogy torkon ragadta a szokatlan hideg. Ez a szorítás aztán kisebb-nagyobb mértékben végig megmaradt, míg odavolt. Az utcák havasak voltak, csak a nagy sugár- és körutakat tisztították. A többiben az emberek tapostak maguknak járást. A fagyos levegő mindenhova befészkelte magát, de szép is tudott lenni a táj, főleg a hóbundás erdő, ahova a kollégium ablakai nyíltak. A lány, ha tehette, kiment a hatalmasra nőtt fák közé, még akkor is, ha azok nem olyanok voltak, mint az otthoniak. Írta és várta a leveleket. Csak az öreg nagyanyja válaszolt, nagy, szálkás betűivel.
Aztán egyszer az egyetemről jövet a kollégium portása a kezébe adta a fiú levelét.
„Bocs. Van valakim. Én nem tudok félévet várni rád. Sajnálom.”
A lány fel sem ment a szobába. Indult ki a hóba, fagyba, az erdőbe. Ott jobb lesz. Most először érezte, hogy ezek a behavazott fák sokkal több érzéssel bírnak, mint az emberek.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.