Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Steve Kuklis: Tűzkeresztség (2019. április)
EDGAR JAMES WANDERLY, a Végtelen Dimenzió főszerkesztője töpörödött, gnómszerű kis emberke volt. Rövidlábú íróasztala mögött gubbasztott, papírlapokkal szöszmötölt, és úgy okádta a füstöt, mint hajdanán a Siltburybe tartó vonatok hegymenetben. Egy fekete reklámtoll hosszú csiptetője kandikált ki szürke mellénye zsebéből, a zseb alsó részén selymesen fénylő friss tintapaca.
Amikor titkárnője, a dekoratív, s kihívóan hosszú combú Miss Jenkins bekísért fényűző irodájába, szivarját belefojtotta egy mély hamutálba és imbolygó matrózjárásával előzékenyen elém sietett. Kezet nyújtott és barátságosan könyökön veregetett.
- Üdv, Axel! De jó hogy látlak - ragyogott fel a szeme. - Azért hívattalak, mert volna itt egy testhezálló munka a számodra - mondta minden mellébeszélés nélkül, jobb kezemet továbbra is szorongatta, s úgy tűnt el sem akarja engedni.
- Számíthatsz rám főnök.
Bólintott.
- Nos, cikksorozatot akarok indítani kísértetjárta, legendás öreg kastélyokról, elhíresült kúriákról. Látványosan kiemelve a bennük zajló parajelenségeket, és a hozzájuk tartozó hiedelmeket. Neked Skóciába kéne utaznod, Dorsetbe, a Medscottok ősi földjére. Úgy hírlik, patinás kastélyukban lépten-nyomon szellemekbe botlik az ember. Kezelheted a témát kedved szerint, csak ütős legyen, hogy az olvasónak elakadjon a lélegzete, s félve zárja magára az ajtót - hadarta el egy szuszra, és végre elengedte a kezem. Az íróasztalához lépett, kényelmesen szivarra gyújtott, pöfékelt egyet, majd kihúzta a felső fiókot és kiemelt belőle egy piros mappát. Meglóbálta. - Már össze is szedettem a hátteresekkel némi információt a helyszínről, hogy ezzel ne keljen vacakolnod. Tegyél félre mindent, legyen ez most a legfontosabb. Egy hét - közölte, és kezembe nyomta a mappát. - Egy hetet kapsz, szimatolhatsz, kutakodhatsz kedvedre, aztán várlak vissza az anyaggal. Természetesen minden költségedet állja a magazin.
Ez zene volt füleimnek.
- Úgy tudom, érdeklődsz a misztikus dolgok iránt.
Biccentettem.
- Nos, akkor mindent bele Axel, és ne fogd vissza magad - szólt utánam, miközben kitessékelt az ajtón.

Még aznap béreltem egy szemrevaló autót a McQveen testvéreknél. Átvergődtem Londonon, majd ráhajtottam a 303-ra és Somerset megye felé vettem az irányt. Úgy jó két óra múlva már Dorsetben voltam. Északnak tartottam. A motor duruzsolt, a kerekek surrogtak az aszfalton. Fülem egészen hozzászokott már, és ez az elkerülhetetlen háttérzaj most maga volt a csend. Nem siettem. Felvettem egy kényelmesen tempót, fél kézzel rágyújtottam, s füstkarikákat fújtam. A sebességmérő mutatója stabilan 75 mérföldet mutatott óránként, ami szinte már merénylet volt a bíborszínű, kétajtós, nyitott tetejű Chevrolet Caprice esetében.
A térkép szerinti utolsó benzinkútnál csordultig töltöttem a tartályt és a benzines kannákat. A közeli falatozóban megvendégeltem magam egy észvesztően finom, aranybarnára sütött, papírzacskós Arbroath-i füstölt tőkehallal és egy enyhén whisky illatú, lórúgásos forró feketekávéval, amit a helyiek csak „fekete víznek” neveztek.
Mikor a biztonság kedvéért rákérdeztem a helyes útra, a kicsiny helyiségben többen felkapták a fejüket. Keresztet vetettek, és olyan csend lett, mint egy régi, elhagyott kriptában. Még a legyek is abbahagyták a döngicsélést az ablakpárkányon, s valósággal hallani lehetett, ahogy a föld fordul a tengelye körül.
A vörösképű pultos felvonta a szemöldökét, s vakargatni kezdte a bajuszát.
- A várkastéé? Há, oan mérfődnyit innet csak eggenesen - szólt. - Oszt a táblánáá meg baara.
S valóban, hamarosan megpillantottam egy masszív útjelző táblát, rajta a „SANFORD ORCAS” feliratot. Balra mutatott. Ráfordultam egy kavicsos bekötőútra. Repedezett - valaha szebb napokat látott -, művészien faragott, esőmarta fatábla mellett haladtam el. „MEDSCOTT-VÁRKASTÉLY” hirdették mélyen vésett betűi. A véset alá valaki reszketeg sárga betűkkel ráfújta, hogy „KÍSÉRTETEK HÁZA”. A nyíl északra invitált, a sötét fákkal borított, távolba vesző dombok felé.
A hátteresek szerint a Medscott-várkastély híres a kísérteteiről, amiből itt több is van a kelleténél. Van köztük: zöldbe öltözött hölgy, piros ruhás hölgy, egy csontváz szerű vén katona, egy fiatal barát, aki alvó emberekre akar fekete csuhát húzni, egy nagyon magas lakáj, aki híre szerint szűz szolgálólányok után tanúsít különös érdeklődést, időnként egy sátáni kinézetű kutya fantomja is megjelenik, valamint egy torzszülött fiúcska sírdogáló szelleme is bolyong éjjelente a kihalt folyosókon. És itt van még az elhanyagolt ősz szakálláról elhíresült Sir William Medscott, no meg népes családja, akiknek hazajáró lelkei máig birtokolják a kastélyt. A helyi legenda szerint Állítólag összesen 16 kísértet van a falakon belül és kívül, ezért hihetetlenül vonzó terep energikus kísértetkutatók, és önjelölt, fanatikus szellemvadászok számára.
Elsuhantam egy aprócska tanya mellett. Pettyes tollú csirke csapat rebbent szét a kerekek alól. A tükörből láttam, ahogy az utánam bámuló gazda dühösen rázza az öklét, majd lemondóan legyint és sűrűn hányja magára a kereszteket.
Mosolyogva zötyögtem tovább a szeszélyes lejtőkkel, emelkedőkkel tarkított úton.
A tájat északon magas hegyek, keletről és délről kietlen mezők, vad erdőségek, nyugatról fortyogó, bűzös zöld mocsarak határolták. Az út két oldalán húzódó széles, mély árok mögött göcsörtös, tekeredett formájú, ágas-bogas óriás fák nőttek. Itt-ott embernél is nagyobb, kerek, magányos gránittömbök hevertek szerte. Fent az égen súlyos, hamuszínű márványfelhők vonultak lassan, méltóságteljesen. Hűvösödni kezdett a korai őszi levegő. Egy gombnyomással helyére borítottam a sötét színű vastag ponyvatetőt. Néhány perc múlva sűrű köd ereszkedett alá, s úgy gomolygott a föld felett, mint valami éhes szörnyeteg.
A köddel együtt érkezett az eső is. Először csak néhány tétova kövér esőcsepp toccsant szét a szélvédőn, aztán rákezdett. Hamarosan úgy buhogott felettem a ponyva, mintha ezernyi kalapáccsal püfölték volna. Mindössze néhány métert láttam magam előtt az útból. Feketén csillogó fák tűntek elő a semmiből, majd tűntek el a hátam mögött ismét a semmibe. Egy gyors sodrású patak keresztezte az utat. Rajta ócska rönkfákból ácsolt, korlát nélküli keskeny híd, melyet szemmel láthatóan csak a szentlélek tartott a helyén. Ahogy ráhajtottam, a labilis, hitvány tákolmány hangos nyöszörgésbe kezdett, s olyan vészjósló ropogásba, hogy kész csoda volt baj nélkül átgördülni rajta.

Nem sokkal ezután szedtem fel az utast. Az út közepén állt a zuhogó esőben, és szélesen hadonászott. Mintha csak engem várt volna. Kis híján áthajtottam rajta, olyan váratlanul bukkant föl. A Chevy megriszálta a farát párszor, majd „bebólintott” a blokkoló fékezéstől. Csak a szerencsémen múlott, hogy a fejemmel nem vertem ki a szélvédőt.
- A kurva életbe ember! - bődültem fel. - Meg akar dögleni, a szentségit magának!
Már azon voltam, hogy kiszállok, és jól bepancsolok neki párat, de nem láttam értelmét.
- Bocsánat! Ne haragudjon, hogy megijesztettem - mondta udvariasan.
Öblös hangja átszűrődött az üresbe járó motor hangján, és olyan bűntudatos képet vágott, mintha az imént gáncsolta volna el a nagymamáját. Az esőn át is láttam, hogy milyen elnyűtt, törődött és fáradt. Fakó, és rettentően borostás arcára ráfért volna egy alapos borotválkozás. Vaskos nyakát vörösre horzsolta a viseltes kockás flaneling kemény gallérja. Közelebb hajolt az ablakhoz. Hosszú lapos orra, és meglepően keskeny szája volt. Szemei viszont nagyok és kerekek, akár a század előtti télikabátok gombjai, és körülbelül olyan kifejezőek is. Az állította, hogy elkeveredett a csoportjától majd hozzátette, hogy nem szeretne bőrig ázni. Ahogy elnéztem, arról már lekésett - akárcsak én az első millióm megszerzéséről. Ruhájából úgy csorgott a víz, mintha csak most lépett volna ki a fürdőkádból, s ahogy beszélt orrából és szájából gőzölgő pára szállt föl. Alacsony, kissé pocakos, a maga módján jóképű figura volt. Hátán egy hatalmas degeszre tömött barna hátizsák, ami szinte benyomta a földbe. Merő lucsok volt, és elcsodálkoztam a makacsul megtapadt apró, nyálkás kis sárgubacsokon, amik a hajába ragadtak. Kérte, hogy legalább az elágazásig vigyem el, onnan már egyedül is eltalál a Kastélyhoz.
- Még hogy egyedül? - csóváltam meg a fejem. - Szálljon csak be pajtás! Szerencséje van, én is épp oda igyekszem.
Könnyed, légies mozdulatokkal préselte be magát a fülkébe. Különös, enyhén borsmenta illatot árasztott.
- Köszönöm, nagyon rendes magától - hálálkodott, miközben szeme tompán megcsillant.
Feszengett az ülésen, végül elhelyezkedett, szétterpesztett lábai közé csúsztatva a zsákját. Úgy vélte, a szívességért cserébe szóval kell tartania engem. Művelt, okos ember benyomását tette rám. Dr.Tom Dempsternek mondta magát, kiderült róla, hogy tudós, és a paranormális jelenségek legkülönösebb ágával foglalkozik.
- Szóval ön afféle kísértetvadász - zártam rövidre mondókáját, és elgondolkoztam egy picit, mert neve ismerősen csengett. - Ezek szerint Ön is egyike azoknak a hóbortos fickóknak, akik fura szerkentyűkkel kutakodnak lepelbe burkolódzó, áttetsző alakok után.
- Nem egészen fiatalember - vigyorodott el. - Bár az emberek többsége ezt így gondolja… Valójában mi komoly munkát végzünk, komoly műszerekkel. Gondolok itt a digitális fényképezőgépekre, hő érzékelőkre, a kamerákra, az elektromágnesesség mérőkre. Nem is beszélve az infralámpákról, termométerekről… és még számos kütyüről, de nem untatnám a részletekkel. Sajnos az úgynevezett hivatalos tudomány lenéz minket, annak ellenére, hogy mi tudományos szellemben, tudományos módszerekkel dolgozunk - mondta, s vágott egy csúfondáros grimaszt. - A pokolba velük! - emelte fel hangját, majd kirévedt az ablakon, de olyan nézéssel hogy nekem úgy tűnt komolyan azt fontolgatja, vajon átköpjön-e rajta, vagy sem. Szerencsére letett róla. Felém fordult, és mikor tekintetünk találkozott, olyan érzésem támadt, mintha feneketlen kútba néztem volna.
- Ebben itt, ni - mutatott zsákjára -, közel egy év feljegyzései vannak… Ömlött belőle a szó, és én csak hümmögni tudtam.
Közben odakint hirtelen alábbhagyott az eső. A Chevy biztosan szedte a kanyarokat, és azon a néhány egyenes szakaszon, amik megszakították az enyhe szerpentint, alaposan kihúzattam a motort. Hamarosan elhagytuk a kereszteződést, és innen már csak egy széles, ösvényszerű homokos út vezetett tovább, amit eléggé hosszan - talán túlságosan is hosszan -, elhanyagolt régi sírok szegélyeztek. A ferdére süllyedt, jeltelen kőkeresztek már időtlen idők óta dacolhattak az anyatermészettel, tekintélyes vastagságú moha réteg nyomta őket a talajba. Ahogy elmaradtak a keresztek a vidék kisimult, és a távolban feltűnt egy pici kápolna. Már el is suhantunk volna mellette, amikor Dr. Dempster megragadta a karomat. A frászt hozta rám, szerencsére erősen tartottam a kormányt, de még így is lesodródtunk az útról.
Megálltam.
- Mi ütött magába?
- Látta? Ugye maga is látta?
- Mi a csudát kellett volna látnom?
- Ne mondja, hogy nem vette észre ott azt a barna csuhás barátot - mutatott az épület irányába. - még most is ott áll - mondta szokatlanul élénken, és készült kikászálódni a kocsiból.
A kápolna irányába néztem, ami meglehetősen jó állapotban volt. Apró, világosszürke kövekből épült falain pattogott a szemerkélő eső. Az ajtaja éppen akkor csukódott be. Talán csak a szél, vagy huzat. Vagy tényleg egy csuhás? morfondíroztam magamban.
Dr. Dempster kivergődött a kocsiból és rám vágta az ajtót.
- Látta! Ugye látta… a hóna alatt volt a feje… a hóna alatt! Menjen csak tovább, én pedig megnézem közelebbről - ordított be az ablakon és olyan izgatott volt, mintha legalábbis Nobel-díjra jelölték volna.
- A zsákja! A zsákja! Itt maradt a hátizsákja doki! - Üvöltöttem utána, mert ő már meglódult a kápolna felé.
- Adja oda Dr. Jacksonnak - jött vissza az ablakhoz. - Mondja meg neki… tudja mit… ne is mondjon neki semmit, csak adja oda a zsákot és kész.
Eliramodott. Én meg ültem a kocsiban, mint a tök, és értetlenül bámultan utána. Valahogy megérezhette, hogy nézem, mert megtorpant, hátrafordult és magasba emelt kézzel búcsút intett. Aztán elviharzott, feltépte a kápolna ajtaját s eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.
Visszatereltem a Chevyt az útra és gázt adtam. Hamarosan égbe nyúló Douglas fenyők közt haladtam. Egy meglehetősen éles kanyar után a fenyők elfogytak és mellbevágóan csodás látvány tárult elém: a Medscott-várkastély.
A lőréses oromzattal és csúcsos tornyokkal díszített épület egy dombtetőn terpeszkedett, és úgy festett, mint egy lovagregény díszlete. Két emelet magas volt, ívelt csúcsos ablakokkal, külső falépcsőkkel, fedetlen erkélyekkel és tucatnyi kis kutyaóllal. Hatalmas, központi vörös téglasor töltötte be az öregtorony szerepét, tetején zászlórúd, rajta vérpiros zászló lengedezett. A fakósárga falakat benőtte a vadszőlő, a száraz borostyán és a moha. Szinte árasztotta a középkori hangulatot. Kísértetekhez illő hely volt, keresve sem találhattak volna jobb helyet.
Lapos kövekkel kirakott, kanyargós út vezetett hozzá. Gesztenyefák őrsorfala között felhajtottam egészen a széles főbejáratig, melynek két oldalát lesunnyadt fejű kősárkányok vigyázták. Velük szemben állítottam le a kocsit. A mélyzöldre mázolt, masszív bejárati ajtót vonuló lovas hadsereghez méretezték. Fölé könnyű, modern, tetszetős üvegtetőt építettek, de szinte semmit nem védett az esőtől, ami most apró szemekben, oldalvást vágva esett. Az ajtó közepén kerek, tompára krómozott súlyos kopogtató. Felette fényesre csiszolt réztábla, rajta ez állt: 13 ÉS 14 ÓRA KÖZÖTT AZ AJTÓ ZÁRVA. KÉRETIK KOPOGNI! A karórámra sandítottam, majd Dr. Dempster barna hátizsákját lábamnak támasztva két kézzel megragadtam a kopogtatót és rántottam rajta párat. Úgy kongott, mint egy több helyen elrepedt fazék. Telt-múlt az idő, és egy örökké valóságnak tűnt mire az ajtó végre kinyílt. Az aszott öregember, aki az ajtóban állt úgy festett, mint aki már vagy ötven éve nincs az élők sorába. Gyűrött, festékfoltos tar fején négy-öt hófehér hajszál dacolt az elmúlással. Albínó szeme a semmibe meredt. Mi tagadás illett a helyhez. Az öreg szipogott néhányat, majd szó nélkül sarkon fordult. Követtem. Ahogy beléptünk az előcsarnokba három kép rögvest leszédült a falról, legurult jó néhány sakkfigura az ajtóval szemben felállított asztalról, és egy 14. századi ezüstveretes lovagpáncél - ami a sarkot vigyázta teljes fegyverzetben - éles csörömpöléssel látványosan összerogyott.
- Ó. Semmi, semmi - szólt a recepciós, aki ugyan háttal állt nekem, de a pult mögé épített óriási tükörből jól láthatta meghökkent arckifejezésemet. - Mindig ez van… Tudja a huzat… - mondta és felém fordult.
Alacsony, csont sovány muki volt. Válla csapott, orra hosszú és hegyes, mint a karvalyoké. A járomcsontjára feszülő szürkés bőre akár a cipőtalp. Kifejezéstelen cápa szemekkel bámult rám. Én pislantottam vagy négyszer, mire Ő egyszer megrebbentette a szemhéját.
- Axel Fox vagyok - könyököltem a pultra. - Szobát foglaltam önöknél.
- Már vártuk Uram - nyugtázta.
- Mondja csak, van egy Dr. Jackson nevű vendégük?
- Hát hogyne Uram. Egy langaléta amerikai, amolyan tudós féle… Van már egy éve, hogy bejelentkezett. Egy csoporttal érkezett, a többiek már rég elmentek, de ő maradt… Állandóan odakint kóborol. Azt mondja, elvesztette a legjobb barátját. Ha beszélni óhajt vele, és ha épp nem lófrál odakint, a bárban bizonyára megtalálja.
Így is lett. Az egyik sarki kisasztalnál ült, s tisztán itta a Whiskyt, amit az előtte álló, igen csak megcsappan üvegből töltögetett magának. Tényleg langaléta volt, csendes mosollyal, kócos göndör hajjal, és úgy nézett ki, mint aki már előre megitta a jövő heti adagját.
- Dr. Jackson? - szólítottam meg.
- Meglehet - felelte nehézkesen. Föl sem nézett, inkább felhajtott még egy pohárkával.
- A nevem Axel Fox. Van egy csomagom az Ön részére Dr. Tom Dempster bízta rám nemrég, és megkért, adjam át ezt - emeltem fel a hátizsákot.
Úgy pattant fel, mint aki forró kályhára ült. Kirántotta kezemből a zsákot. Pillanatok alatt kijózanodott.
- Atyaisten - suttogta, s remegni kezdett kezében a zsák. - Ez valóban Tomé… Ez… ez… fantasztikus.
- Nincs ebben semmi fantasztikus Uram. Ez csak egy dög nehéz hátizsák - szóltam.
Dr. Jackson egy gyors, átható pillantást vetett rám.
- Nem egészen - ingatta meg a fejét. - Csak nem azt akarja mondani fiatal barátom, hogy ön még nem hallotta, hogy Dr.Tom Dempster, hogy Tom már egy éve halott… Tragikus baleset volt - sóhajtotta tompán és szeme kifényesedett. - Tom valahogy elkeveredett a csoportunktól és vélhetően elnyelte az a rohadt mocsár. Semmi nem maradt utána… semmi. A család is csak jelképesen tudta eltemetni… De ez a táska… ez a táska tagadhatatlanul Tom barátomé.
Dr.Tom Dempster… Hát persze… a rejtélyes körülmények között eltűnt tudós. Hát innen volt ismerős a neve, villant át az agyamon.
- Krisztusom - hebegtem bambán. - De hát akkor… ezek szerint… én…
- Igen barátom - nézett rám komoly, jelentőségteljes pillantással Dr. Jackson. - Ön egy rendkívül szerencsés ember. És ezt a későbbiekben soha ne felejtse el. Egyike azon keveseknek, akik találkoztak egy igazi szellemmel. Méghozzá Dr.Tom Dempster szellemével.

Hát így esett meg találkozásom életem első kísértetével. Ez volt az én tűzkeresztségem.
Habár még évekig visszajártam a helyszínre - mindig pontosan ugyanazon a napon, ugyanabban az időben -, de soha többé nem találkoztam Dr. Dempsterrel.
A cikket természetesen megírtam, Mr. Wanderly legnagyobb elégedettségére. De sikere korán sem csak az én érdemem. Mert miután Dr. Jacksonnal áttanulmányoztuk Tom Dempster barna hátizsákjának tartalmát, figyelemre méltó ismeretanyag birtokába jutottunk a szellemek világáról.
Távol álljon tőlem, hogy az okos tojás szerepében tetszelegjek, de higgyék el nekem: sosem vagyunk egyedül.
És ha majd életünk véget ér; bizony lesznek, akik majd megszólítanak minket.


SZERZŐI UTÓSZÓ

Skócia páratlan szépségű megyéiben, régi kastélyaiban, festővászonra kívánkozó szellemjárta vidékein minden megtörténhet. S talán meg is történik.
Néhány pontatlanságot engedtem meg magamnak a történetben. Kevertem a valós és valótlan helyszíneket, mert túl nagy volt a kísértés, hogy ellenálljak. Dorset egyik gyönyörű táján valóban ott fekszik Sanford Orcas. Ám a Medscottok ősi földjét hiába is keresnénk Skócia térképén - nem létezik. Ahogyan maga a Medscott-várkastély sem.
Bízom abban, hogy szórakoztatónak találták fantomutas történetemet, és köszönöm, hogy velem tartottak.
Steve Kuklis
2019. márc. 28.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.