Tóth Györgyné: Április elseje
Élt a faluban egy vadász, hogy mi volt a neve? Lehet, hogy senki sem tudta, mindenki csak Vadász Pistának hívta. Vállán a puskával látták gyakran, az erdő felé menni, vagy haza felé ballagni. Feltűnt az embereknek, hogy hazafelé jövet is üres a hátizsák, nem volt benn zsákmány. Szóvá is tették páran, főleg a kocsmában nevettek rajt, mondogatták neki,
- Mi van Pista! Ma is bakot lőttél? Mekkora volt? Nem fért bele a hátizsákba?
Azt nem tudták, mert nem árulta el, hogy ő valójában állatbarát, miért lője le az állatokat, hiszen olyan ártatlanok, nem bántanak senkit.
A vadászat számára sport, ami nem céllövészet, hanem az erdő szeretete, járni az erdőt, ismerni minden fát bokrot, madarakat. Miért kellett ehhez puska, ami többnyire mégsem volt töltve? Hogy valami lógjon a vállán, olyan tiszteletet parancsoló eszköz volt számára.
Mikor a kocsmában ugratták nem szólt semmit csak legyintett a kezével, arcán egy furcsa mosoly kíséretében.
Ahogy belépett egy komájával a kocsmába, elkezdtek halkan susmusolni, valami nagyon érdekes szófoszlányokat hallottak a jelenlevők, valami éjszakai kalandról.
Elkezdték faggatni,
- Mi történt? Mondd már! - noszogatták.
- Nem! Nem érdekes!
Addig követelőztek, hogy nekik is mondja el mi az ami olyan érdekes, nekik meg nem akarja elárulni, hát elkezdte.
- Az éjjel nem tudtam aludni, ezért már éjfélben kimentem a tó melletti erdőbe ahol a tisztás szélén van a magasles, csendben ott töltöttem az éjszakát, vártam a pirkadatot, amikor a nap első bágyadt sugarai a tisztásra vetődnek, a hűvös hajnalban jól beburkolózva egy könnyű sötét takaróba, hogy még az a pár meglévő fogam se világítson, a légzésemet is takarékra állítva, hogy kiváló hallásukkal a vadak még azt se hallják, az ember szagát sem szeretik azt már messziről megérzik, ezért megyek éjfélkor, mert a korai harmattal a szagok is leülepednek nem érzik meg. Nem volt más dolgom, hogy várjak.
Hajnal felé mikor még sötét volt kísérteties mozgó árnyak jelentek meg, nem sokára elő pislákolt a nap már látható volt a tisztás, ahova a vadak lassan imbolyogva jöttek. Először a szarvasok, egy egész csorda, a vezérbika agancsa közt üldögélt egy fácánkakas, billegett a hosszú farka. Sorakoztak az őzek rókákkal komázva, róka hátán egy nyúl üldögélt, vagy inkább rókagolt, együtt ugrabugráltak az őzek rókák nyulak, a vad malacokkal. Szálltak a madarak a közeli fákra, legvégül a nagy vaddisznók röfögve vonultak, a tisztás szélén mindjárt túrni kezdtek. A sok apró vadmalac viháncolva szaladgált. Lementem közéjük, odajöttek hozzám, simogattam a hátuk, hasukat vakartam. Mikor megtelt a tisztás, vígan szaladgáltak, legeltek friss füvet, lementek a tópartra szomjukat oltani. Annyi volt a vadmalac ha zsákot vittem volna, párat hazahozok, itthon nevelgetném.
Mivel zsákom nem volt ők elmentek a tópartra, én meg haza jöttem.
- Hányat lőttél le közülük? - kérdezték.
- Egyet sem lőhettem, mert egy igazi vadász csak futó vadra lő, de nekik eszükben sem volt, hogy elinaljanak!
Ezzel gyorsan felhajtották komával a sörüket, kuncogva nevetve hazafele mentek.
Vártak az éjszakát, kiosontak az erdőbe vezető úthoz, elbújtak a sötétben egy fa mögé, jönnek ám az emberek kisebb csoportokban, kezükben zsákkal, suttogva tervezgetve mit eszik a vadmalac, volt aki kettőt, hármat akart hazavinni, nem kell malacot venni, nevelnek szelídített vadmalacot, abból is jó lesz a kolbász.
Utánuk lopakodtak látták, hogy mikor megtelt a magasles többen a fákra másztak, akiknek ez nem ment a fák mögé bújtak.
Pistának ez elég volt. Gyorsan a komával hazafelé mentek, aludtak par órát, irány a kocsma! Itták a sörüket, mikor a malac lopók dühösen berontottak.
- Mi volt ez? Milyen hazugság egyetlen állat sem jött, majdnem összefagytunk!
Csodálkozva nézett Pista.
- Tényleg nem mentek? Hányadika van ma tudja valaki? - kérdezte.
Majdnem kórusban mondtak.
- Április másodika!
Döbbenten mondta Pista,
- Itt a hiba! Ez csak április elsején működik!
Óvatosságból gyorsan kiürítettek poharukat, hogy mire észbe kapnak, már eltűnjenek.
A rászedettek dühösen utánunk szóltak,
- Most te nyertél, de jól jegyezd meg , "Jön még a kutyára dér!"

Régen elmúlt az április, ősz lett érett a kukorica, Pista vadász esténként elvonult a kukoricásba vaddisznó lesre, ha rájuk nem is lőtt, de néha a levegőbe igen, mégis halljak az emberek, hogy nem díszletnek hordja a puskát, meg a disznók is pár napig kerüljék a kukoricást.
Vitte a kemping széket leült rá és várt, néha el is bóbiskolt, ahogy szunyókál a széken, felriadt, nem volt a kezében a puska, nagyon ideges lett döbbenten nézett körül, mikor véletlen éppen arra ment két "cimbora" a kocsmából, hangjukból áradó részvéttel kérdezték,
- Mi történt Pista? Nincs meg a puskád?
Nagyon segítő készek voltak, keresték mindenütt, míg pár méterrel odébb egy kukorica csőre felakasztva megtalálták, persze azt is tudták hogyan kerülhetett oda a fegyver, a faluban futótűzként terjedt a hír, hogy,
- Elaludt Pista a lesen és a vadkan megtréfálta, agancsával kivette kezéből a töltött fegyvert, még szerencse, hogy nem lőtte le, elvitte és felakasztotta egy kukoricaszárra.
Volt téma a kocsmában, kezdhettek elölről az ugratást!

Szálló ige lett a faluban, "Elaludt, mint Pista a vaddisznó lesen!"
2678
Emperor - 2019. április 04. 14:41:45

Kedves Magdi!

Megmosolyogtam áprilisi tréfáidat. Azonban becsúszott egy baki a végén. Ugyanis, a vadkannak nincs agancsa, bizonyára agyart akartál írni, de hát ilyenek ezek az áprilisok. Smile

Szeretettel,
Ida

5548
babumargareta - 2019. április 03. 18:40:27

Kedves Magda !
Szeretettel olvastam "bolondos áprilisi "történetedet !
Kissé tanulságos is egyeseknek ,akik csak ölni tudnak !
Gratulálok szeretettel....BabuHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.