Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.20. 13:08
Kedves Szerkeszto Ur! Az utolso foltett versemnel a cimnel a kekkel szobol egy "k" eltunt. Nem tudom hogyan javithato? Udvozlettel: Maria

2019.05.20. 07:23
Szép napot és hetet kívánok, mindenkinek, szzeretettel, Magdi

2019.05.19. 23:33
Szia Józsi! Levél ment, Smile

2019.05.19. 22:23
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.19. 21:10
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.19. 20:18
Magdolna 43 Szép estét kívánok Rose!

2019.05.19. 02:06
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.18. 18:13
Szép délutánt mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.18. 17:01
S Heartzép napot kívánok szeretettel!

2019.05.18. 11:41
Szép napot, Jó hétvégét mindenkinek! Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Freyvirag
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Drgács Gabriella: Múlt és jövő között - második rész
február 16. - kedd
Julianna, Lilla

A szmog és a hófelhők vastag paplanként borultak a városra. A félhomályt se a közvilágítás, se az éppen felkelő nap nem tudta eloszlatni. A meteorológia mára is egész napra hóesést jósolt. Az embereknek nyomott volt a hangulata, az autósok rosszkedvűen tülekedtek az utakon, a gyalogosok mogorván meredtek egymásra.
A négyszintes, Bem-rakparti ház előtt Varga úr, a házmester is bosszankodva nézett fel az égre. Még a tegnap este leesett hóval sem végzett - ráérős ember volt - és máris újra esni akar.
Nagyot sóhajtott, rosszallón csóválva a fejét. Már-már újra nekifogott volna a lapátolásnak, amikor a Duna felől hajóduda hallatszott. Egy szlovák zászló alatt hajózó uszály közeledett a Margit hídhoz.
- Szlovákia...! - mormolta félhangosan Varga úr, s eszébe jutott ifjúkora, amikor a haverokkal képesek voltak átruccanni Párkányba, egy kis sligovicára. Akkor persze még vonattal, nyoma sem volt még az új hídnak Esztergom és Párkány között. Illetve, csak a nyoma - a romjai voltak. Legtöbbször persze nem jutottak túl a vasútállomáson... de ez érthető. A restiben is kitűnő volt a kiszolgálás...
Az emléktől megnyalta a száját. Jóleső érzéssel gondolt a kredencen álló pálinkás üvegre. Nem volt ő alkoholista! Á, dehogy! Ki is kérte volna magának, ha bárki annak nevezi. Ha az lenne, kihozta volna magával az üveget... Egyszerűen kell az a kis melegség a férfiembernek, főleg ilyen hidegben... ilyen nehéz munka után.
"Az ám, a munka! - nézett végig a havas járdán. - Na, essünk neki!" - mert, ha ráérős is volt, azért tudta, hogy mi a dolga.
A nyitott kapuban megjelenő, nyurga kamasz fiú csak egy futó pillantásra méltatta apját. Fázósan összefonta karjait, és alaposan szemügyre vette a ház előtt parkoló autókat. Amikor észrevette azt, amelyiket kereste, bólintott és visszaszaladt a házba.

A földszinti, belső udvari, kétszobás házmesteri lakásban a leghátsó szoba volt az övé. Nem volt túl nagy, épp elfért benne az ágy, egy szekrény, egy íróasztal meg egy fotel, ahol olvasni szokott.
Ideges, kapkodó mozdulatokkal kezdte ide-oda pakolni az íróasztalon levő könyveket és füzeteket, majd leguggolt és benézett a fiókokba is. Aztán kiegyenesedett, és beletúrt barna hajába. Pár percig homlok ráncolva gondolkodott, majd az ágy mellett heverő táskához ment. Belekotort, és győztes mosollyal kiemelte a keresett könyvet. Ez az! Még van elég ideje a suli előtt, hogy visszavigye.


A negyediken a folyosó legutolsó lakása egy kis garzon volt. Előző lakója egy apró hálószoba leválasztásával, az amerikai konyhás - inkább főzőfülkés - szobából, még praktikusabbá tette; és ezzel a változással mostani lakója is meg volt elégedve.
A lakásban most mégis sötét volt és hideg. Az előbbi az időjárásnak és az alacsonyan járó napnak volt köszönhető, az utóbbi pedig annak, hogy a konvektor péntek délután óta nem lett feljebb kapcsolva. Úgy volt, ahogy hagyták, 2-es állásban.
Így nem csoda, hogy Krisztián arra ébredt, hogy fázik. Félálomban, tapogatózva kereste a takarót és az ismerős test meleg közelségét, de egyiket sem találta. Ez annyira szokatlan volt, hogy teljesen felébredt tőle. Felkönyökölt az ágyon s értetlenül nézett körül. A bevetett ágyon feküdt, és a tegnapi ruhája volt rajta. Aztán... minden eszébe jutott. Átfordult a hátára és percekig csak bámulta a plafont.
"Tényleg megtörtént... Pedig olyan jó volt azt hinni, hogy csak álmodtam... Fura, nem is emlékszem, hogy kerültem haza." - gondolta. Rémlett, mintha találkozott volna a lépcsőházban a másodikon lakó Takácsnéval, az elvált tanárnővel - aki akkora szemeket meresztett rá, mintha most látná először - de ez igazából halvány emlék volt a többihez képest.
Nem akaródzott felkelnie, de muszáj volt. Vannak szükségszerűségek, amelyek nem tűrnek halasztást. Átvágott a másik szobán, észre sem véve a tegnap este lerúgott és szanaszét heverő cipőit, és csak úgy, zokniban, bement a fürdőszobába.
Amíg a dolgát végezte a WC tartályt fixírozta, de mikor kezét és arcát megmosva belenézett a mosdó feletti tükörbe óhatatlanul meglátta a női dolgokat. A hajkefét, hosszú, fekete hajszálakkal, egy csatot, és balra a kád peremén a samponja flakonját.
"És a kocsiban ott van a többi holmija... - gondolta keserűn, - sőt, tulajdonképpen az enyém is..."
Nem ehhez most igazán nincs ereje. Előbb össze kell magát szednie... Próbálta kitalálni, hogy mihez is fogjon, amikor valaki becsengetett.
Tamás, a házmester fia állt odakint. Pulóvert, és tiszta bár kissé kopott farmert és edzőcipőt viselt, kezében pedig egy könyvet szorongatott. Barna haja most is kócosan meredezett.
- Jó reggelt, doktor! - köszönt. - Visszahoztam a könyvét - s már nyújtotta is feléje Waltari "Szinuhe"-jét.
- Jó reggelt... - felelt színtelenül a férfi és gépiesen elvette a könyvet.
- Igaza volt, tényleg klassz - lelkesedett a fiú, - nagyon tetszett... - tétován elhallgatott. Valami nem volt rendben. Furcsálkodva méregette a doktort - ahogy az egész ház emlegette. Öt éve, mióta ide költözött, még sosem látta ilyen... ilyen gyűröttnek... Zokniban álldogált az ajtóban, úgy nézett ki, mint aki ruhában aludt, és mintha nem lett volna egészen jelen.
- Jól van? - kérdezte tapogatózva.
- Jól... persze, hogy jól - válaszolt gyorsan Krisz, és magára erőltetett egy mosolyt. - Remélem tetszett a könyv... majd megbeszéljük... Szia! - s ezzel becsukta az ajtót.
Tamás eltöprengett:
"Máskor telefonon udvariasabb. Nem is figyelt rám..."
Merengését szokatlan zaj szakította meg: mintha odabenn ököllel vágtak volna az ajtóra.
"Érdekes, én is pont így csináltam, amikor nem vettek be a kosaras csapatba..." - jutott eszébe, és mivel a doktor az elmúlt öt évben olyan sokszor segített neki, úgy érezte most talán viszonozni tudja.
Újra megnyomta a csengőt.
Krisztián ajtót nyitott, de csak résnyire.
- Mit akarsz, Tamás? - szólt ki fáradtan és halkan. - Nem kéne iskolába menned?
- De igen, de... Doktor, maga mindig azt mondja, hogy az embereknek többet kéne törődniük egymással, és... - A fiú eddig szinte hadart, de most elakadt. - Én pedig... szóval... izé...
Krisztián csendben figyelt. Ez a srác mindig meg tudja lepni!
- És te most törődni akarsz velem? - segítette ki.
- Igen - felelte zavartan Tamás, bár maga sem tudta, hogyan tehetné. Hiszen ő még jóformán gyerek a másik viszont felnőtt... Már nem érezte olyan jó ötletnek, de ha már ajánlkozott - ha valamiben segíthetek...
- Rendes tőled, - mondta a férfi őszintén is gondolva - tényleg, de kösz nem... Viszlát! - köszönt el másodszor is.
Visszaindult a szoba felé és, majdhogynem fizikai rosszullétként tört rá a kétségbeesés. Viki is ezt kérdezte tőle tegnap reggel, évődve, huncut mosollyal az arcán:
"Törődni akarsz velem?"
"Te jó ég, csak tegnap...!" - s szinte hallani vélte kedves hangját. A szíve őrült módon vert. Előrehajolva megtámaszkodott a térdén és vett néhány mély levegőt, hogy rendbe jöjjön.

Tamás még mindig odakint állt. Azon morfondírozott, hagyja-e így lerázni magát, vagy tegyen még egy kísérletet. Észrevette, hogy az ajtó csak be van hajtva, de nincs becsukva. Óvatosan meg akarta fogni kilincset, de a keze lecsúszott róla és az ajtó kinyílt. A férfi háttal állt neki, mintha keresne valamit. Az ajtó mozgására azonban kiegyenesedett.
- Miért nem hagysz békén...?!? - fakadt ki mogorván.
A fiúnak az egész helyzetben volt valami ismerős. Úgy hitte, tudja, miről van szó:
- A lány miatt van, igaz?
A doktor erőtlenül bólintott.
- Hogyha elhagyta... - folytatta volna Tamás, de...
- Nem hagyott el...! - vágott a szavába fojtott indulattal Krisztián, miközben balkezét szétterpesztett ujjakkal, elutasítóan nyújtotta a háta mögé. - És most menj! Tűnés! - Most már tényleg haragudott.
A fiú érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, mennie kell, és szó nélkül becsukta az ajtót. Kattant a zár.
- Hál' istennek! - suttogta a doktor megkönnyebbülten. Nem akarta megbántani a fiút, de félt, hogyha tovább marad, előbb-utóbb rosszat mond neki...

A nappaliba érve első dolga volt, hogy megkeresse és felhúzza a cipőit. Éppen végzett, amikor harmadszor is megszólalt a csengő.
Most már nem az ajtót nyitotta ki csak az ajtón levő, katedrál üveges ablakot. Arra készült, hogy végleg elküldi Tamást, de ezúttal nem ő volt az, hanem Aradi úr, a szomszéd.
- Jó reggelt, doktor úr! - köszönt a maga katonás hanghordozásával a nyugdíjas őrnagy. Fess volt és friss, mint akit skatulyából húztak ki, a hatást csak egészen kicsit rontotta le az enyhén előre domborodó pocak. - Remélem nem zavarom, de meg kell kérdeznem, hogy ismer-e egy bizonyos Tölgyessy Ákost?
Krisztiánnak kellett néhány másodperc, amíg értelmezte a kérdést. Akkor azonban alaposan meglepődött.
- Ákost? Ő a főnököm... de maga...
- Akkor legyen szíves átfáradni hozzám, mert beszélni akar Önnel - és ahogy mondta az inkább parancsnak hangzott, nem kérésnek. Aradi látta, hogy a fiatalember még mindig nem érti egészen a dolgot, ezért magyarázólag hozzá tette: - A vonalason keresi, nálam. Azt mondja, Ön valószínűleg elhagyta a mobilját.
Krisz végre felfogta, miről is van szó, de igazából még most sem értette. Az öregre nézett, de a jégkék szemek semmilyen érzelmet, vagy gondolatot sem árultak el. Úgy tűnik, csak Ákostól kaphat választ...
A volt katonatiszt betessékelte az előszobában levő telefonhoz, míg ő maga kint maradt a folyosón. A feljebbvalóval folytatott beszélgetés nem tartozik idegenekre, még akkor sem, ha az ő készülékén bonyolódik.
- Szia! - szólt bele Krisz a kagylóba - Miért nem a mobilon hívsz?
- Helló! - hallotta a pszichiátria főorvosának karcos hangját - Tegnap bent hagytad a rendelőben...
- Az lehet... - jegyezte meg magának. Ákos nem is törődött vele, folytatta:
- ...Mariann megtalálta, de nem ez a lényeg... Beszéltem Péter barátoddal, elmondta, mi történt... Ha gondolod, otthon maradhatsz pár napot...
Krisztián csendben mérlegelte a felkínált lehetőséget:
"Itthon lenni egyedül, az üres lakásban - beleborzongott a gondolatba - Nem, ennél bármi jobb lehet..."
- Kösz, de nem - mondta hangosan, - inkább bemegyek...
- Biztos vagy benne?
- Igen. Jobb, ha csinálok valamit. Legalább lefoglalom magam...
- Te tudod - felelt Ákos, és pillanatnyi szünet után hozzáfűzte, - de szemmel foglak tartani!
- Te vagy a főnök - válaszolt rezignáltan Krisz, - azt teszel, ami jólesik...
- Jól van! - egyezett bele a főorvos - Kettőkor találkozunk! - s ezzel bontotta a vonalat.
Aradi lakásában Krisztián is lerakta a kagylót és kiment az őrnagyhoz.
- Köszönöm - mondta, - remélem nem zavartuk meg?
- Semmi gond, kérem! Szívesen segítek.
- Csak azt nem értem - töprengett a doktor, - hogy, hogy talált rá Önre. Még én sem tudom ezt a telefonszámot...
- Ó! - somolygott sokat sejtetőn Aradi. - Nekem elmesélte. És csak azt mondhatom Önnek - tette kezét a doktor vállára, - hogyha annak idején csak fele ilyen talpraesett emberek dolgoztak volna a kezem alatt, akkor sokkal hatékonyabb lett volna a hírszerzésünk... - s ezzel magára hagyta a még mindig csodálkozó Krisztiánt a folyosón.

A nővér az óta figyelte a fekete hajú fiatalembert, mióta az bejött a szobába. Nem kellett volna csak úgy beengednie, ezt tudta jól - hiszen ide csak orvosok, ápolók és a hozzátartozók jöhetnek be (vagyis majdnem mindenki) - de... egyrészt ismerős volt az arca, másrészt, látta rajta, tudja, kihez megy. Figyelemre sem méltatta a másik három plexi ablak mögötti szobát, rögtön a jobb hátsóhoz sietett. Most is ott állt előtte és csak nézte a bent fekvőt. Viselkedése azt sugallta, hogy ismeri a lányt. Épp ezért nem is küldte el.

Krisztián egy darabig valóban csak figyelte Viktóriát, reménykedve abban, hogy magához tér, de aztán, ahogy elnézte a kötés alól kilátszó fekete haját, a takaró alatt kirajzolódó testét, a testét, amelynek oly jól ismeri már minden apró hajlatát, minden titkát... eszébe jutott a tegnap reggel...
Amikor a lány kijött a zuhany alól... a haja feltűzve, a vízcseppek csillogtak a bőrén... és ő gyengéden lecsókolta őket... a gömbölyű vállakról, a büszkén domborodó keblekről, a...
- Nem... - suttogta és szinte karmolta a plexit kínjában - nem lesz ez így jó... - és kinyitotta a szemét, - ilyennek kell, lássalak... amilyen most vagy... - de hiába győzködte magát.
"Csak egy nap telt el és máris hiányzol... - gondolta bánatosan. - Nagyon nehéz nélküled..."- Valóban az volt, hiányzott neki Viki; fizikailag is, hisz vágyott kedvese kezének, ajkának, teste minden porcikájának borzongatóan gyönyörű, simogató érintésére; és lelkileg, mert nem volt kihez szólnia, nem volt senki, akivel beszélgethetne, aki várná otthon... olyan üres és szürke lett minden. És a lány nem csupán néhány napig lesz távol, hanem hetekig, talán hónapokig. Többre, másra nem akart, nem mert gondolni...
Nézte őt és eszébe jutottak az együtt töltött órák, éjszakák.
"Most is úgy alszol, mint mindig, azzal az apró mosollyal az arcodon..." - és az emléktől ő maga is elmosolyodott.
- Remélem, szépeket álmodsz... - mondta halkan.
Szeretett volna itt maradni mellette, de nem lehetett. Mindjárt két óra, kezdődik a rendelése. Nem akaródzott elmennie, ám muszáj volt...
- Visszajövök... itt leszek Veled, amikor csak lehet... - ígérte a mozdulatlan lánynak, és nehéz szívvel bár, de távozott.
Az idősödő nővér együttérzőn nézett utána. Eddig csak a hospice-osztályon látott ilyen szomorú embereket. Átélhető érzések után sóvárgó szívében felébredt a kíváncsiság. Azt a kórlapról már tudta, hogy kicsoda a lány. Most azt is tudni szerette volna, hogy ki volt ez a férfi, túl azon a nyilvánvaló tényen, hogy a kislány barátja... Érdekes és izgalmas feladatnak ígérkezett kideríteni.
- ...és milyen romantikus...! - sóhajtott fel hangosan.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.