Szilasi Katalin: Egy régi történet 6.
A háború véget ért. Ki így, ki úgy fogadta a visszatérő békét. Egy dologban mindenki egyetértett. Az ország romokban, újjá kell építeni. Se azelőtt, se azután nem akartak ennyire egyet az emberek.
Gábor hamarosan kapott munkát. A debreceni gyógyszergyárban lett főgépész. Eleinte biciklivel járt be Nyulasról, aztán egyik este így szólt Zsuzskához:
-Költözzünk be a városba. A Kishegyesi úton van egy nagy, üres ház, régi, úri lakások voltak benne. A tulajdonos meghalt a háborúban. Ha több család összefog, lakhatóvá lehet tenni. A gyerekeknek is közelebb lesz az iskola. Neked sem kell ebben a nyomorult földben robotolnod. Eladjuk a tanyát.
Zsuzska a vacsorához terített. Gábort hallva, leült a konyhaszékre.
- Én szerettem itt. Megvoltunk magunkban - mondta csendesen.
És a földet is szerette. Ahogy az kívánkozóan nyújtózott el a kora tavaszi napsütésben, mintegy felkínálva magát a magoknak, palántáknak! Szinte csak meg nem szólalt, hogy teremni akar. Aztán ahogy duzzadt benne az élet, törődni kellett vele, akár egy viselős asszony szeszélyeivel.
A férfi látta Zsuzskán, hogy nem örül a költözködésnek, de hajthatatlan volt. Szokatlan ingerültséggel folytatta:
- Én nem bírom itt ezt a süket csöndet! Az ember semmit sem tud a világról, hogy mi történik benne.
Az asszony nem szólt, csak nagyot sóhajtva arra gondolt, addig jó, míg kívül maradnak a nagyvilág gondjai. De ahogy elnézte az ide-oda mászkáló férfit, megértette. Ez a magas, szikár, világot járt ember nem való ide, ebbe az alacsony mennyezetű kis házba. Ennek mennie kell mindenáron ki, a városi forgatagba. Gábor abbahagyta a járkálást, megállt Zsuzska előtt.
- Úgy teszel, mintha idegenbe mennénk. Hát te is debreceni lány voltál. ott születtél, ott nőttél fel, minden utcáját ismered...
Zsuzska szomorúan nézett fel az emberére.
- Ismerem. Szenvedtem is benne eleget. Ez a főd meg itt olyan biztonságot adott, amit csak a szülőanyámtól kaphattam volna meg, ha nem dob el magától mindjárt, ahogy a világra jöttem.
Gábor vigasztalni próbálta:
- Na, Zsuzsika! Hát most már itt vagyok én nektek. Nem mered rám bízni magad?
- Próbálom, Gábor.
A gyerekek örültek a költözés hírének. Zsuzsó már kész nagylány volt, a fiúk kamaszodtak, hiányzott nekik az egyívásúak társasága. Csak Zsuzska kezdett pakolászni szó nélkül. Megint menni! mintha megmozdult volna a lába alatt a föld, ami a nehéz időkben is táplálta őket. Ami Gábornak, ha esett, csak istenverte sár volt, ha szárazság, akkor meg átkozott por.
6542
ritatothne - 2019. október 08. 14:15:48

Kedves Kati!

Nagyon tetszett a novellád. Mindenben egyetértek veled. Valóban úgy van, hogy az ínségben összefognak az emberek, békesség van és szeretet, csak a nagy jólét tudja elrontani őket. Ezért is van ez a körforgás, a hol fenn, hol lenn. Tetszett Zsuzsó ragaszkodása is a földhöz, a csendhez, a békességhez.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.