Auerbachné Tóth Katalin: Egy áruló (?) gondolatai
- Uram Jézus! Milyen nehéz feladatot adtál te nekem!

A férfi magába roskadva ült egy kisebb, csenevész bokor tövében, és az elmúlt napok eseményei jártak a gondolataiban. Fejét kissé hátrabillentette, és az eget nézte, a tekintete valahol a végtelenben fúródott az ég kékjébe. Annyira kék volt, olyan valószerűtlenül kék, és mégis olyan valóságos... Tudta, hogy a mával és a holnappal kellene törődnie, még ha se barátja, se rokona nincs már. Ugyan kit érdekelt, hogy ő él-e vagy hal-e? Keserűséggel töltötte el a lelkét, hogy most annyian utálattal fordulnak felé... Csak ült, és észre sem vette, hogy a gondolatait fennhangon is kimondja. De ugyan ki figyelt ott rá? Senki, hiszen egyedül volt. De tényleg egyedül volt-e? Tényleg nem figyelt rá senki...?

- Megbíztál bennem? Vagy engem tartottál a legerősebbnek? Miért pont én? Feltettem neked is a kérdést, de Te csak egy gyenge kis fél mosollyal válaszoltál. Miért, kérdeztem újra. Ekkor annyit mondtál: "Megérted, ha itt az idő." Még útmutatást is adtál, szinte Te küldtél, hogy menjek már hozzájuk... A hatósághoz. Tudtad? Ó Uram, Te biztos tudtad, mi következik, csak az embert kellett megtalálnod hozzá! Tudom mi történt veled, és hogy megjósoltad, hogy így lesz. De velem mi lesz? Egyesek azt mondják rám: pénzéhes, semmi sem volt neki elég! Nem... Az a pénz már nincs meg, nem is tudtam volna megtartani....! Mások szemében sicario vagyok, talán a nevem miatt? Persze, hogy szeretném, ha önállóak lehetnék, és nem Rómától függenénk, de ezt ki ne szeretné? Ugyan ki szereti az elnyomást? Ölni nem öltem, Uram, Te tudod nagyon jól! Amit tettem, Te kérted... Erős vagyok, ki fogom bírni a következményeit, hiszen mi az én szenvedésem a Tiedhez képest? A többiek kiközösítettek, mindenki ujjal mutogat rám: "Ő volt az". És igazuk is van, mert tényleg én voltam. Nekik a >miért< mindegy, ők csak a tényt látják, amit nem tagadhatok, de nem is tagadom, hogy én voltam, aki megtette... A >miért<-re én magam sem tudom a választ, csak feltenni tudom Neked: miért? Engem láttál a legerősebbnek? A legalkalmasabbnak erre a feladatra? Arra, hogy az emberek szemében az örök gonosz legyek?

Már könnyek peregtek a férfi arcán, hangtalanul. De nem hajtotta le a fejét. Az eget nézte, mintha onnan várna választ. A könnyek csak peregtek lefelé, és két kis tiszta utat hagytak maguk után a férfi porral lepett arcán. Időnként felindultságában nagyot nyelt, de nem hajtotta le a fejét, mint akinek nincs oka rá...

- Akiket testvéreimnek hittem, akikkel nap nap után együtt osztoztunk a jóban és rosszban, még ők is elfordultak tőlem. Pedig beláthatnák, hogy anélkül nincs felemelkedés, hogy előbb a halált le ne győzzed, ehhez viszont kellett, hogy valaki eláruljon Téged. Te tudod, Uram, miért kaptam ezt a próbatételt, mert én annak tekintem!

Elhallgatott, és megint csak az eget nézte. Aztán a vonásai lassan kisimultak, a lélek viharai elültek, vagy legalábbis csillapodtak. Kis idő múlva szólalt meg újra.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek... Te akartad, hogy így legyen, és ki vagyok én, hogy ellenkezzem az akaratoddal? Te látod lelkemet, a sorsomat a Te kezedbe adom...

A férfi felállt, és lassan elindult...

Az idő elszállt, mintha csak egy pillanat lett volna, ellenben a viták Iskarióti Júdás személyét illetően maradtak, sőt, fokozódtak. De ő már tudja rég a választ, hiszen már rég megjelent az égi törvényszék előtt...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.