Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.06.19. 20:29
KedvesyAdmin, , tisztelt főszerkesztő úr, foogadjátok hálámat az óriási segítségért! Tisztelettell: János

2019.06.19. 17:04
Józsi köszönöm a javítást.

2019.06.19. 11:12
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.06.19. 10:57
Kellemes napot kívánok szeretettel! Heart

2019.06.19. 09:53
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.06.19. 06:05
Szép napot kívánok mindenkinek! Smile Rose https://www.youtu.
..gphiFVVtUI

2019.06.18. 23:38
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.06.18. 22:02
Szép jó éjszakát mindenkinek! Rose

2019.06.18. 19:41
Részletek a PÁLYÁZATOK rovatrészben!

2019.06.18. 19:41
ÍGY ÍRUNK MI könyvpályázatunkra
már érkeznek a szerzők írásai. Még van lehetőség a kötetben megjelenni, de hamarosan lezárjuk a készülő 5. kötet sz... Bővebben

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: bbetti93
» Online vendégek: 7
» Online tagok: 0
Szántó László: Ajándék: Hatodik történet (2019. május)
Aluljáró. Micsoda kettősség, mekkora kontraszt!
Kikerülhetetlen annak, aki egy nagyvárosban mozog. Holott nem éppen szívderítő a látvány, az ember legszívesebben csukott szemmel evickélne a lenn élők és az ideiglenesen ott tartózkodók népes tábora előtt, ahol semmi sem marad láthatatlan.
Rutinszerűen lépkedek a vérszegény paradicsomok, a harmatos tulipánok, a kínai ceruzaelemek árusainak sorfala között. Most is széles a konkurencia, pezseg az élet: egymás mellett támasztják az oszlopot a vallási felekezetek tagjai és a politikai pártok lojális toborzói. Toprongyos, „kortalan” asszony gubbaszt a fal melletti kartonlepedőn. Kitartó pajtása egy sovány, mosdatlan, foltos kutya, ki néhány hete szegődött hozzá, jóllehet nem táplálhatja őt semmivel, amaz mégis megmentőként tiszteli. Szeme rajta csüng, simogatásért esd, miközben az asszony ujjaival minduntalan az őszbeforduló, összeragadt haját fésülgeti. Szomszédja egy ápolatlan, apostoli kinézetű, kócszakállú férfi gyűrött nejlonszatyrából műanyagflakonos, sötét színű italt varázsol elő; a többiek a begyűjtött üres üvegeken, a kukákból származó lomokon és a csikkeken osztozkodnak, a metrókijárat mellől hamis hegedűszó hallik.
A sajátságos felszín alatti panzió lakói: a koldusok, a hajléktalanok, a kofák mindennap keményen megküzdenek itt a megélhetésért, csak az arra sietők lelkiismeretében bízhatnak. A matt-sárga, foltos-fülű eb a nő térdére hajtja jámbor fejét, bánatosan pislog a gyaloglókra, csak akkor riad fel, amikor egy jobb sorsú, pórázvégen lépkedő társa vonul el előtte.
Az átlagos járókelőknek roppant fullasztó a fedél nélküli embertársaik szemébe nézni, a szívekig hatol a kép. Akaratlanul is elkapják róluk a tekintetüket, nehogy ellopják tőlük, mintha nem is közülük valók lennének, a közömbösség legtöbbjük menekvése. Hirtelen a foltos-fülű kóbor korcs, állapotát meghazudtoló gyorsasággal pattan fel, egyenesen felém oson, nem menekülhetek, a falhoz szorít a metróból kirohanó áradat. Az állat fénytelen szemeiben inkább könyörgés lapul, mintsem vadászszenvedély, mögötte gazdája somfordál, remegő tenyerét valósággal az orrom alá dugja. Restelkedve vadászok zsebeimben némi érme után. Én igen, ő korántsem szégyelli magát, szégyelljék azok, akik idejuttatták – szajkózza folyton az újaknak: „szemérmes koldusnak üres marad a tarisznyája”.
Friss felirat a falon: „Tilos dohányozni, inni, lefeküdni… aki megszegi az előírást”… valaki már felül is írta: „az megfagy”
Egy belvárosi irodaházba sietek. Kínos, de alamizsnáért. Az előszobában a titkárnő egy süppedős fotelbe ültet, sokat kell várni, most mások kuncsorognak az oroszlánbarlangban...
A kulissza lenyűgöző. A vezér tespedten ül mahagóni íróasztala mögött, szétvetett lábbal fogad, mögötte a háttér egy hatalmas festmény: „Caesar bevonulása”. A pöffeszkedő ember hatalmas fellegeket ereget az illatos, valószerűtlenül hosszú szivarjából. Szótlanul figyelem a kocsonyaként rezgő két szemöldökét, a szélesen vigyorgó száját. Feszengek, akár az aluljáró koldusai, legszívesebben az üvegfalba préselném magam, rejtsen el, ne is vegyen észre, úgyis tudom a végét a kurta tárgyalásnak, a kultúra támogatása nem tartozik a szponzorok látókörébe, csak hát próba szerencse.
Durván természetes, hogy hidegen hagyják épeszű érveim, hatástalannak bizonyul minden ráhatás. Még megüti fülemet: – Mit akar, adományt? Az lenne az ajtómra írva, hogy Mikulás? Legszívesebben a képébe vágnám véleményem, hogy mennyire önző, egoista fráter, akinek kétes értékű döntéseitől emberek ezreinek sorsa függ. De mégsem mondok semmit, én is belépek a „hipnotizáltak” népes táborába, majd hajbókolva, köszönetnyilvánítások, elnézéskérések közepette távozom...
Metsző szél örvénylik a föld alatt. Felhajtott gallérral suhannék keresztül. Kéregetők ülnek a lépcsők szélein, ölükben szennyes kalap. Mégis megállít egy láthatatlan energia: ismerős asszony ül előttem szomorú, foltos-fülű kutyájával. Kétségbeesés szülte a lábaihoz támasztott papírtáblán olvasható társadalomkritikát: „Megízleltem a szabadságot, most már enni is szeretnék”. Pillantása szinte kiégeti lelkemet. Szemtől szembe fordul – akár egy lelki párbaj – a két „koldus”, egy pillanatra megfagy a vibráló levegő, alig tudom kikerülni szemrehányó tekintetét, lehajtott fejjel, érzelmeimet palástolva kotorászok a táskámban, kezem megdermed, zizegős bankóra akadok, remegve nyújtom felé, ráncos tenyérrel tapogatja végig; mire eltünteti, én már kettesével ugratom a lépcsőfokokat, hátamon érzem hálás derűjét, fent elnyel a szürke tömeg.
Irigykedem. Az asszony – ellentétben velem és sok honfitársammal – ma nagykanállal ehet, ráadásul van egy négylábú, ragaszkodó cimborája is, mi kell még a békességhez? Ha két ilyen teremtménynek, akik ennyire különböznek egymástól, sikerült előítélet nélküli jó viszonyt kialakítaniuk egymással, akkor mi többiek milyen kifogást hozhatunk fel mentségünkre, nekünk miért is nincs igaz barátunk? Hacsak azt nem, hogy egy kutya sohasem balhézik öt sör után a bárban, nem kér kölcsön, nem kártyázza el a fizetését, nem cigizik az ágyban, megbecsüli, sőt önzetlen gesztusként kezeli az elé rakott ételt. Legfeljebb érzelmileg „zsarolja” gazdáját, akinek persze nincs ellenére, ő maga is egy karácsony nélküli ajándékot lát négylábú társában, így könnyen kialakul köztük az elmúlásig tartó hű barátság.
Ahogy a következő utcasaroknál várom a zöld jelzést, váratlanul egy ismerős matt-sárga, foltos-fülű kutyus dörgölődzik a nadrágomhoz, lehajolok hozzá, miközben akaratlanul is visszanézek: az őszes asszony kibújt szerény csigaházából; az aluljáró legfelső lépcsőjén, mintha egy finom, őszinte mosollyal búcsúzna, mint aki nem tudja, mit is kezdjen egy másik élettel: tartsa maga mellett, avagy engedje át egy idegennek, aki valószínűleg mégiscsak ideálisabb körülményeket biztosíthat neki. Lemaradva a lámpa szabad jelzéséről, azon morfondírozom, egy állat gazdájának lenni nem kötelezettség, sokkal inkább ajándék!
6191
Magdolna43 - 2019. május 08. 22:27:56

Kedves Tollforgató!
Szomorú, hogy embereknek ilyen körülmények között kell nyomorogni.
Szeretettel gratulálok,
Magdi

4204
pathfinder - 2019. május 08. 15:31:11

Kedves Tollforgató!

Egyszerre mindennapi és nem mindennapi a történeted... Mert valóban, az minden nap megesik, hogy akinek amúgy is sok van, az nem akar adni. Indokuk rengeteg van, a mozdulat, az őszinte átadás, a szívek kinyitása hiányzik. És nem mindennapi, mert tapasztalatom szerint az emberek valóban inkább elkerülik az utcán élőket, vagy leereszkedve dobnak (dobnak és nem adnak) oda nekik némi aprót, ezzel hallgattatva el a saját lelkiismeretüket. Nem könnyed olvasmány amit írtál, de a lélekig hatol.

Köszönöm, hogy olvashattam! Szeretettel gratulálok:
Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.