Tóth Györgyné: Ajándék: Tizenharmadik történet (2019. május)
Az idős Kálmán bácsi a hegyek közt éldegélt magában, már régen volt mikor a felesége nagyon hosszas betegség után itt hagyta. Azóta magányosan teltek napjai, de ő jól el volt, hiszen vele voltak az emlékei, ha jobbra fordult az idő kiült a ház előtti kispadra, kalapját a szemére húzta, kicsit szunyókált, közben elmerült az emlékek tengerében,
Családja hívta, hogy költözzön hozzájuk a nagyvárosba, de erről hallani sem akart, kicsit dörmögött, majd közhelyekkel válaszolt: " Öregfát nehéz átültetni."
- Olyan régen élek e világon, hogy az én gyökereim, már nagyon mélyre hatoltak, nem élném túl a helyváltozást, már csak itt tudok élni! Ha kinézek az ablakon, látom a hegyeket, hallgatom a madarak énekét, látom tavasszal hogyan zöldül a határ, nyílnak a virágok! Mi lenne velem nélkülük? Mit is csinálnék ott a nagyvárosban? Nekem ott minden idegen!
Kénytelenek voltak elfogadni döntését.
- Papa! Kap tőlünk egy mobiltelefont, hogy legalább beszélni tudjunk egymással!
- Szó sem lehet róla! Nekem aztán nem kell, látom mit tesz az emberekkel, folyton nyomkodják! Csak azt tudnám mi a fenéért nyomogatják?
Nem vették figyelembe Kálmán papa morgolódását, a következő látogatáskor kapott egy okostelefont.
Háborgott is kicsit miatta,
- Mit csináljak ezzel? Én aztán nem fogom nyomogatni!
Elmondtak neki hogyan működik, hogy bármikor elérhetik, ő is hívhatja őket. Gyorsan megtanulta kezelni, mi több, még meg is szerette, magánál hordta, hogy bármikor hívják fel tudja venni. Ezután úgy érezte része lett a családnak. Boldog volt mikor Ibolya a dédunoka hívta elmesélte mi történt az iskolában, miből kapott ötöst, mi nyomja a lelkét, ha kellett vigasztalta, vagy vele örült.
Hálás volt a családnak élete nagy ajándékáért, a telefonnal közel került szeretteihez.
Fia felhívta, hogy a Húsvétot a hegyekben töltik a papával. Kálmán bácsi ahogy az ereje engedte. még a tél is alig múlt el, de ő már készült, bár fia mondta,
- Papa semmivel ne törődjön, mert mi viszünk mindent, inkább pihenjen sokat,
- Mi az hogy pihenjek! Majd eljön annak is az ideje! - dörmögte.
A nagy készülődés abból állt, hogy szólt a szomszéd Julisnak, hogy az ünnepre a legfrissebb legszebb tojást neki adja.
- Minek az magának Kálmán bácsi? - kérdezte Julis
- Majd meg látod! Tojást fogok festeni az én KISVIRÁGOMNAK! - mert Ibolyát igy hívta.
Szomszédasszony jót nevetett,
- Méghogy tojást festeni! Honnan is tudná maga azt, hogy hogyan kell? Kinek kell már a hímes tojás, ajándék kell a gyerekeknek!
Kálmán bácsi nem szólt semmit, csak sokat mondón megpödörte bajuszát, amit a hajával és szakállával együtt hófehérre festett a természet. Borbélyhoz már régóta nem járt, a fején növekvő szőrzetek nőttek tetszésük szerint, néha ollóval kicsit megrendszabályozta őket.
Reggelente ha jobb volt az idő egy kisbaltával elsétált az erdőbe ebédre, amit reggel már odakészített haza ment.
Nem tudta senki hova megy, mit keres az erdőben, ha kérdezték tőle sejtelmesen motyogott a bajusz alatt
- Csak nem medve vadászatra megy Kálman bácsi? - ő nem válaszolt, csak ballagott.
Egy-egy fadarabbal a kezében tért haza, arra már nem emlékezett senki, hogy az idős ember valamikor fafaragással foglalkozott. Nagyon szép munkák kerültek ki a keze alól.
Ismerte a fákat, tudta melyikből mit lehet kifaragni. Időbe telt mire megtalálta a legmegfelelőbbet.
Mikor haza ért bement a házba, egyre kevesebbet latták kinn, nem tudták mit csinálhat odabenn. Rábeszéltek Julist, hogy menjen be hozzá.
- Nézd már meg mit csinál? Lehet, hogy begolyózott az öreg,
Átment hozza Julis, meglepődve látta, hogy Kálmán bácsi fáradhatatlanul dolgozik
Artrózistól deformálódott bütykösödött ujjaival, farag.
- Mit csinál Kálmán bácsi? - kérdezte Julis.
- Már éppen elkészültem vele ajándék az unokáimnak.
- Hiszen csak egy unokája van! - közölte a szomszédasszony.
- Valóban egy volt, de hívott a fiam telefonon elmondta, hogy megszületett a másik unoka, kisfiú, Botondnak hívják és neki is kellett faragnom, most még kicsi, de majd ha nagyobb lesz a szülei nekiadjak
Megmutatta Julisnak, a kettő nyuszit amit faragott, egyik kislány, másik fiú. Még szemét bajuszt is égetett nekik izzó vassal.
Julis kétkedve nézegette, magában motyogta szép munka, de a mai gyerekeknek ez nem érték!
Kálmán bácsit felhívta a fia, közölte, mivel korábban jött a baba, mint várták nem mehetnek, mert segíteni kell a kibővült fiatal családnak
Az idős ember nagyon szomorúan, de belenyugvással fogadta volna a hírt, gondolta az a fontos, hogy egészséges a kisfiú, mikor fia ismét hívta
- Mi nem mehetünk, Papa jön hozzánk, az ünnepet nálunk tölti! - közölte ellentmondást nem tűrve.
- Nem tudok én már utazni fiam. - mondta belenyugvással a hangjában.
- Semmi gond papa, majd mi megyünk érted!
Közeledett az ünnep, izgatottan várta, a napot. hogy jönnek, hogy megérkezik a fia, csomag elkészítve két egyszerű papírdoboz madzaggal átkötve, mikor csörgött a telefon,
-- Papa, nem tudok menni, mert baleset ért megsérült a bokám, nem tudok vezetni, de megbeszéltem egy gyerekkori barátommal, hogy elvisz a vasútállomásra, felsegít a vonatra, itt meg majd várunk..
Kálmán bácsi nem tudta örüljön, vagy sírjon, fő hogy a fia jól van, vonattal talán még szívesebben utazik, nézegetheti a tájat, tova suhanó fákat, fel lehet kelni járkálni, megmozgatni elgémberedett tagjait, lesznek más utasok is, beszélgethetek ismeretlen emberekkel. Az autó nekem már nagyon gyors, csak át suhan az autópályán, nem sokat látok és még, meg sem lehet akárhol állni. Jobb lesz így!
Eljött az idő menni kellett, megérkezett a barát a megbeszéltek szerint, felsegítette a vonatra Kálmán bácsit. Elfoglalta helyét voltak utasok, de mintha nem is lettek volna. Ültek csendben hosszú órákon át, közben cserélődnek. Mindenki némán ült fülében dugó, kezében a kütyü és nyomkódták. Kálmán bácsi csak ingatta a fejét, hova kerültem én? Itt mindenki néma? Talán süketek, hogy be van dugva a fülük. Az idegenek nem beszeltek egymással azt még értette, de ha együtt jöttek, fiatal családok ők sem. Kezükbe vették a telefon, csak nyomják és ülnek szótlanul.
Elfelejtettek beszélni, vagy némaságot fogadtak? Mig ezen morfondírozott, megállapította, hogy megváltozott a világ, de ennyire? Közben megérkezett a vonat a nagyvárosba.
Csörgött a telefon, a menye várta a pályaudvaron, mondta, hogy nyugodtan készülődjön a
leszálláshoz mert várják! Már távolról megismerték hófehér hajáról, odasiettek és lesegítettek.
A menye és az unoka az újdonsült apuka ment érte.
Hazaérve a kölcsönös üdvözlések után előkerült az ajándék. Ibolya aki nyolc éves volt, már alig várta, hogy meg tudja mit kap.
Dédpapa egyik dobozt neki adta, a kis Botondét a szülőknek. Ahogy bontotta a kislány meglepődve nézte, a faragott nyuszi lányt és a hímes tolást.
- Dédi papa, miért ilyen nagy dobozba csomagoltad ezt a kis nyuszit? - kérdezte a kislány.
- Azért Kisvirágom, mert a doboz szeretettel van megtöltve, abból nagyon sok van benn,
Tanuld meg mi a legnagyobb ajándék, pénzért nem adják, aranyban nem merik, mert ami szívből jön az a legdrágább kincs és jól gazdálkodj vele soha ne fogyjon el,
- Ibolya átölelte dédpapát és egy puszit adott fehér szakállal borított arcára.
A tojást is Kálman bácsi hímezte remegő kezével, ahogy régen a fiának pingálta. Méh viasszal cifrázva, vöröshagyma héjának a főzetével festette.
A pici fiút látva az idös dédpapa meghatódott nagyon, nehezen szólalt meg.
- Ilyen az élet! Van aki már a nagy utazásra készül, van, aki most indul el élete útján! – mondta meghatódva.
Jöttek vendégek, rokonok, barátok, Kálmán bácsi egyre, jobban feszengett, vissza is vonult gyorsan a szobába, hogy ne zavarja a fiatalokat, de nem volt szerencséje elő csalogatták, legyen ő is a tarsaság tagja,
Udvariasan beszélgettek, páran a telefont nyomták, Kálmán bácsi hallgatott nem mondott semmit, ne higgyék a városi fiatalok, hogy buta. Felét se értette mit beszélnek. Valaki megkérdezte,
- Honnan jött Kálmán bácsi?
- Messziről, a hegyek között van az én falum,
Mire észbe kapott mindenki rá figyelt, érdeklődve hallgatták történeteit. A telefonok eltűntek a vendégek kezéből. Mindenki Kálmán bácsira figyelt Hosszúra nyúlt a nap.
Mikor este lett mindenki vidáman távozott, megköszönve a szíves vendéglátást.
Mindenkinek szép napja volt, főleg a papának, fontosnak érezte magát, szívét melengette az emberek szeretetét.
Eltelt az ünnep, a szünet is vége felé járt, Kálmán bácsi hazafelé indult volna, kérdés, hogyan?
Vonttal, mint ahogy jött?
Ibolyának nem tetszett, el akarta kísérni a papát. Eldöntötték, hogy hazaviszik, a fia nem tud vezetni, de az unoka igen! A család nőtagjai maradtak a kislegénnyel, a fiúk, apa, fia, unoka
Ibolyával elindultak a hegyekbe.
A kislány boldog volt, hogy tovább lehetett a papával, odaérve sétálhatott az szabadban, ismerkedhetett az erdő rejtett kincseivel, láthatott madarakat, növényeket, köztük ibolyát, a nagyra nőtt öreg fák mohával borított törzsét átölelhette.
Mikor elköszöntek, Ibolya döbbenten mondta,
- Dédipapa! Te nem is kaptál ajándékot!
- Kaptam, Kisvirágom - mondta meghatódva - a legszebb ajándékot! Az a szeretet, amit adtatok nekem, minek emléke hátralévő életemben velem marad, az a legnagyobb ajándék,
Elköszöntek a papától a hazafelé vezető úton csak róla beszéltek.
Kálmán bácsi kiült a ház előtti kispadra, kalapját a szemére húzva bóbiskolt, már nem a múlt emlékeibe merültek gondolatai, hanem friss élmenyek férkőztek a régiek közé!
6191
Magdolna43 - 2019. május 09. 21:59:44

Kedves Kata!
Köszönöm figyelmedet és hozzáfüzőtt véleményedet és
kedves gratulációdat,
Sok szeretettel,
Magdi

4204
pathfinder - 2019. május 09. 15:36:28

Kedves Tollforgató!

Gyönyörű történetet hoztál! Valóban igaz, hogy "ember tervez, Isten végez", de bizony én egy ilyen mondást is ismerik: aki akar valamit, az módszert keres, aki nem, az kifogást. Megoldották, hogy mégiscsak együtt legyen a család, és nemcsak az idős ember kapott megfizethetetlen ajándékot, de valószínűleg a dédunoka is a közösen töltött időben. Mert tényleg a tárgyak mulandóak, de az érzések elkísérnek minket.

Megható történetedhez szeretettel gratulálok:
Kata Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.