Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 6
» Online tagok: 1
Magdolna43
Drgács Gabriella: Múlt és jövő között - ötödik rész
február 18. - csütörtök
Bernadett

„Micsoda utálatos egy szín!” - húzta el a száját Edit a kétszárnyas üvegajtóban megjelenő tükörképe láttán.
Szó, ami szó, a halványsárga, agyonmosott vászon tunika és nadrág nem tartozott a legmenőbb viseletek közé. De hát ez volt a KÖSZ-ösök (Kórházi Önkéntes Szolgálat) egyenruhája, így ő sem hordhatott mást. Csak az vigasztalta, hogy nem üti a haja színét. Még mindig csodálkozott magán, hogy tegnap délután visszajött és jelentkezett.
„Úgy látszik - töprengett magában, a fogyóeszköz raktár felé haladva, - a doki pofonja valamit átállíthatott bennem. Esetleg még a gimit is befejezem.”
Belökte a ’Raktárak’ feliratú ajtót és belépett az újabb folyosóra. Balról a második fémajtó volt az, ahova küldték.
„Fogyóeszköz Raktár - olvasta - ez az. Vajon kell kopogni? Na, mindegy, jó kislány leszek...” - s bekopogott, de nem kapott választ.
A kilincs engedett, hát bátran benyitott. Rögtön meg is értette miért nem feleltek neki: a fém polcok előterében levő hosszú asztalnál álló ötven év körüli nő éppen valami csomagokat számolt egyik műanyagdobozból a másikba. Feje tetején szoros kontyba csavart őszülő haja mókásan billegett jobbra-balra. Edit alig tudta visszafogni a nevethetnékjét. Az egész nő egy madárra emlékeztetett, ahogy szedegeti a morzsákat. Barna köpenyén jól olvashatón látszott a neve: Gyuriczáné, Eta.
- ....28; 29; 30. - a doboz mellett egy listán kipipált valamit, aztán a szemüvege felett az előtte álló lányra nézett. - Jó reggelt - olvasta le a kitűzőjét kissé neheztelően, - Edit!
- Jó reggelt, Eta... néni!
Az asszony félig komolyan, félig vidáman mosolyogva megfenyegette az ujjával:
- Ha még egyszer nénizel és, ha magázni mersz, kiporolom a kis rottyantódat! Próbáld újra!
Edit elvigyorodott, úgy érezte, ez nem is lesz olyan szörnyű.
- Jó reggelt, Eta!
- Na, így mindjárt más. Nem vagyok még olyan öreg... - ezzel kezet nyújtott.
A lány meglepetten elfogadta. Aztán érdeklődve körül nézett. A polcokon különböző dobozok sorakoztak, mindenféle színben és méretben és anyagban. Mindegyiken felirat, némelyiken szöveg, másokon csak betű- és számkód.
- M... te vagy a raktáros? - kérdezte és a nő bólintott. - Ezek micsodák? - tette fel az újabb kérdést az asztalon levő dobozokra mutatva.
- Vizeletgyűjtők - jött a válasz. Eta kivett egy tízes csomagot és felmutatta:
- Tudod, ha nem lehet felkelni pisilni...
- Phű... - fújt egyet Edit, - emlékszem, nagyapámnak is volt... Meg a másik... az az izé...
Eta bólogatott és hátra intett:
- A stomazsák. Abból is van. Na, akkor beavatlak a rendszer rejtelmeibe - ezzel újdonsült segítője felé fordította a papírlapot, ami a különböző kórházi osztályok igényléseit tartalmazta osztályonként lebontva.
- Minden osztálynak más a színe - kezdte magyarázni az asszony, - a sárga az urológia, a piros a sebészet, a rózsaszín az újszülöttek, a szürke a prosectúra... Kell lennie valahol egy listának, majd előkerítem... Szóval...
- És melyik a pszichiátria? - kérdezett közbe Edit.
- Világos szürkéskék. Skizofrén kéknek is hívják - Eta megvonta a vállát. - Állítólag a skizofrének kedvenc színe... Na, amint látod a dobozokon, amibe válogatni kell, rajta van a színjelölés, tehát...
A lány csak fél füllel figyelt, hitte is meg nem is, amit a nő mondott.
„Ezt a skizo dolgot majd megkérdem a dokitól.”
- Érted?
- Persze - felelte gyorsan, nehogy rajtakapják,
- minden dobozba a megfelelő rendelés - aztán eszébe jutott valami: - Aki ezt kitalálta, nem tudott olvasni?
- Olvasni? - billentette meg okuláréját a raktárosnő. - Édes kisszívem, aki előttem itt dolgozott, még számolni sem tudott. Merő egy káosz volt az egész! Úgy, hogy - kacsintott Editre, - kénytelen voltam átkérni magam, hogy rend legyen végre. Na és te? Téged mi szél hozott ide?
- Egy pofon - felelte amaz az igazságnak megfelelően.
- Atyai?
- Orvosi.
- Hmm. Nem is tudtam, hogy azt is adnak receptre...
- Hát... - húzta el a száját Edit, - csak úgy nem is... Ki kellett érdemelnem...
- Azt hiszem - mondta elgondolkozva Eta, most először véve alaposabban szemügyre a kolleginát, - mi ketten jó kis páros leszünk. Tudod, lány koromban én is ilyen kis makrancos voltam...
Társa kíváncsian nézett vissza. Nehéz volt elképzelni erről a konzervatív megjelenésű nőről, hogy valaha is „balhéi” lettek volna.
„De hát bármi lehetséges...! Úgy tűnik, érdekes napoknak nézek elébe...”




Krisztián olyan halkan nyitotta a 12-es ajtaját, ahogy csak tudta. Óvatosan benézett, de a nővér fel sem nézett a pletykalapból, amit olvasott. Ennek ellenére Krisz végig szemmel tartotta, amíg átvágott a helyiségen és megkönnyebbülten csukta be maga mögött a „C” szoba ajtaját.
A nővért furcsa érzés fogta el, felkapta a fejét: talán bejött valaki? Mintha mozgást érzékelt volna... Gyorsan körbepillantott, de senkit se látott. A szoba üres volt. Aztán az osztott képernyős monitorra tekintett. Ott is mindent rendben talált. Értetlenül megvonta a vállát és nem foglalkozván tovább a dologgal, visszatemetkezett az ügyeletes botrányhősnő életébe.

A férfi megállt Viki ágya mellet és egy végtelennek tűnő percig csak nézte őt. Aztán még közelebb lépett, kezébe fogta a lány kezét, megsimogatta hosszú, vékony ujjait.
- Már nem elég az, hogy csak lássalak... - mondta csendesen. - Tudnom, éreznem kell, hogy még itt vagy, hogy még létezel... - s hogy még biztosabb lehessen ebben, önkéntelenül is fél térdre ereszkedett és megcsókolta kedvese kézfejét.
- Nagyon hiányzol - suttogta, - úgy, ahogy vagy... A hangod, a mosolyod... ahogy hozzám bújsz... a csókjaid... az érintésed... minden... minden, ami Te vagy...
Elöntötte a fájdalom és a bánat, lehajtotta a fejét, arca Viki karjához simult. Bármennyire is fájt, jó volt így, felidézett valamennyit az együtt töltött idő emlékéből. Eszébe jutott első találkozásuk, az a júniusi este, abban a görög táncházban:

Csak egy páciense kérésére ment el; a férfi elhagyta a feleségét, és azt mondta, megmutatja neki azt a nőt, aki miatt ezt tette, és ha látja őt táncolni, meg fogja érteni azt is, hogy miért.
De az illető végül nem jött el. Másfél órán át várt rá az egyik asztalnál üldögélve, és már épp menni készült, amikor egy fiatal női hang azt kérdezte:
- Bocsánat, szabad ez a hely?
Meglepetten fordult a hang irányába. Egy nem túl magas, karcsú, fekete hajú, copfos, húsz év körüli lány állt mellette. Sötétkék kékfestő szoknyát és fehér blúzt viselt. Nem igazán divatos, de nagyon csinos.
- Persze, üljön csak le - invitálta, és a lány, szoknyáját maga alá igazítva, helyet foglalt.
- Köszönöm. Csak ki szeretném fújni magam egy kicsit - magyarázta, - és máshol nincs hely.
Valóban nem volt, majd minden asztalnál többen ültek, mint ahány személyes volt, sokan pedig állni kényszerültek. Tetszett neki a lány bátorsága, amivel megszólította.
- Ígérem, amint megjön az, akire vár, átadom a helyet - mondta éppen.
- Erre nem lesz szükség - mosolyodott el Krisz, - ha eddig nem jött, most már nem is fog.
- Ha mégis, remélem, lesz időm kimagyarázni magam... - viszonozta a mosolyt a fiatal nő.
Krisztián egyre jobban élvezte a beszélgetést, rég évődött így valakivel.
„Ez az óvatos puhatolódzás... Nem csak helyes és kedves, hanem okos is...”
- Nem nőről van szó. Egy páciensemet vártam.
- Páciens? Akkor maga orvos...
- Egész pontosan pszichiáter... - bólintott a férfi.
A lány meglepődött:
- Pszichiáter? Azok ritkán járnak ilyen helyekre... Bár... az biztos, hogy itt sok az érdekes ember... - felelte tűnődve.
- És maga? Mivel foglalkozik? - kérdezett vissza Krisz, aztán, ahogy meghallotta a választ, ő lepődött meg és ennek hangot is adott.
- Nem éppen nőies foglalkozás... - mondta csodálkozva, de elismerően.
Beszélgetőpartnere bájos mozdulattal megvonta a vállát:
- A női szakmák nem igazán érdekeltek...
- Pedig külsőre nagyon is nőies...
A lány elmosolyodott és most először nézett egyenesen a szemébe:
- Így kompenzálom a szakmám keltette meglepetést...
- Ez úgy hangzott, mintha én mondtam volna... Egyébként - jutott eszébe, - bocsásson meg, de... Reinhalt Krisztián... - nyújtotta felé a kezét, és a lány elfogadta:
- Dorogi Viktória...
Puha, meleg keze volt, a szorítása pedig erős és határozott. A terem fülledt, meleg levegője ellenére sem izzadt. Krisz tisztában volt azzal, hogy az illendőnél tovább tartja kezében a kezét, de valahogy olyan jó érzés volt.
- Szép hosszú ujjai vannak - mondta, és nem mert felnézni. Aztán mégis megtette, és szinte megbabonázta az a zöld szempár.
Viki közben lassú mozdulattal visszahúzta a kezét:
- És mire következtet ebből? - kérdezte félig évődve, félig komolyan.
A férfi érezte, hogy valami fontos történt kettejük között.
- Arra, hogy biztos nagyon ügyes a munkájában... - sután hangzott, de nem jutott eszébe jobb.
A lány félre billentett fejjel pillantott rá, ajka körül huncut félmosoly:
- Maga pedig biztos nagyon jó pszichiáter...
Krisz már épp válaszolni akart, amikor egy erősen kifestett, inkább harminchoz, mint huszonöthöz közeli, szőke nő jött oda hozzájuk:
- Viki! Már mindenütt kerestelek... - s megragadta a lány kezét. - Gyere, menjünk táncolni...!
- Megyek... - felelte nevetve amaz, s hagyta, hogy felhúzzák, majd a férfihoz fordult. - Maga nem jön?
- Nem, köszönöm - hárította el a hívást, - de a helyet fenn tartom önnek... ha esetleg vissza akarna jönni... - kimondatlanul reménykedve abban, hogy így lesz.
- Ez kedves, köszönöm... - válaszolt Viki, és felragyogott a szeme, látszott rajta, hogy érti a célzást. Aztán társnője unszolásának engedve beállt a táncolók közé.
Attól kezdve Krisz őt figyelte. Remek ritmusérzéke volt, látszott rajta, hogy a zenét és a mozgást egyaránt élvezi. Boldogan ropta a szirtakit, időnként még a szemét is behunyta, és olyankor sem vétette el a lépést. Jó volt nézni őt. És aztán... visszajött...
Háromnegyed óra múltán megint ott ült mellette és folytatták az ismerkedést. Mire véget ért az este, már tegeződtek és megbeszélték, hogy mikor és hol találkoznak újra.

Két hónapba telt, mire rájött, hogy mit érez Viki iránt és újabb két hét, mire bemerte neki vallani. Félt, hogy a lány visszautasítja, hisz mégiscsak kilencévnyi korkülönbség van közöttük. De Viki nem utasította el, sőt! Viszonozta az érzéseit... és félévvel ezelőtt...
Lágyan megcirógatta a kedves arcot.
- Most már hiszek abban, hogy meg fogsz gyógyulni... hogy magadhoz fogsz térni...
Igen, most már igen, mert a baleset után, ahogy múltak az órák és nem volt semmi változás, minden perccel egyre kevésbé hitt benne. Hétfő reggelig, mint a legtöbb férfi, ő is abban bízott, hogy szeretete erejével meg tudja védeni kedvesét minden rossztól, és amikor mégis megtörtént a baj magát okolta érte. Úgy érezte, nem volt elég erős a szerelme, ezért nem érdemli meg Őt.
„Tegnap este azonban hívtál engem, és én meghallottalak - merült fel benne az emlék, - és ez csak egyet jelenthet: szorosabb kötelék van közöttünk, mint azt valaha is gondoltam. - Minden bánata ellenére elmosolyodott. - Vagyis itt tarthatlak és... talán... vissza is tudlak hozni, kicsim.” Ezzel az új hittel és reménnyel a szívében nézett a lányra.
- ...és amikor majd felnyitod a szemed... és rám nézel... - mondta csendesen, - én leszek a legboldogabb...
Tudta, hogy nem lesz könnyű, hosszú út vár mindkettőjükre, de egyben biztos volt:
„Mindent meg fogok tenni, hogy sikerüljön.”
- Itt leszek Melletted, vigyázok Rád... - ígérte és egy szomorú, halk sóhajjal megint fejet hajtott.
Gondolataiban s emlékeiben elmerülve észre sem vette, hogy nyílik mögötte a szoba ajtaja.

A belépő Editnek a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. Az első pillanatban felismerte a férfit és nem is az lepte meg, hogy itt találja, hanem... Nos, jól ismerte magát. Tudta, hogyha egy filmen látna hasonló jelenetet, jót röhögne rajta. Csakhogy... ebben most nem volt semmi nevetséges... nem volt semmi túljátszottság, semmi felesleges dráma. A férfi egyszerűen csak jelen volt és egész lényéből szinte tapinthatóan sugárzott a tehetetlenség szülte kétségbeesés. Edit jól ismerte ezt, ő is így érzett, amikor eltiltották a bandától. És, ahogy akkor sajnálta önmagát, úgy sajnálta most a dokit.
„Ő sem lehet azzal, akivel szeretne, csak így...” - gondolta, és érezte, hogy zavarában szép lassan elvörösödik.
Gyorsan kinézett a központi helyiségbe, a nővér akkor tűnt el a „B”-ben. Halkan, szinte lábujjhegyen osonva a kezében tartott dobozzal a szobában levő polchoz ment, kitette az ide szánt dolgokat, és sietve elhagyta a szobát.
A folyosón, a kétszintes kiskocsi mellett Eta már várta.
- Mi van veled, te lány? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott - nézett az arcába fürkészve az asszony.
- Valami olyasmi... - motyogta Edit. - Van odabenn egy lány...
- Hja... igen - sóhajtott a nő, - az a fiatalka... Veled lehet egyidős. Azt pletykálják, hogy a kórház egyik orvosa beleszeretett. Szegény...- ingatta a fejét beszéd közben, s nem lehetett tudni, hogy a lányra érti-e vagy a doktorra.
- Nem hiszel ebben a... sztoriban... - állapította meg a lány.
- Szép „Csipkerózsika” mese - felelt Eta, s tolni kezdte a kocsit, - de nem nekem való.
- És, ha igaz? - kérdezte a másik kissé kötekedőn. - Hogyha már régebbről ismeri...?
- Nocsak - állt meg a raktárosnő, szembefordulva mögötte baktató társnőjével, - úgy hiszem, hogy te többet tudsz erről, mint én...
Edit megvonta a vállát.
- Most is nála van... - válaszolt csendesen, és zavartan bámulta a padlólapokat.
Az asszony érdeklődve figyelte: egzaltált külseje ellenére volt ebben a lányban valami megkapó, valami furcsa, gyermeki védtelenség.
- Tudod, hogy ki az, igaz? - és barátian a vállára tette a kezét.
Edit most már nem húzódott el, mint a doktor-nőnél, csak szótlanul bólintott.
- No, kis szívem - mondta Eta, kedvesen megpaskolva a karját, - azt hiszem, ezzel be fogsz vágódni jó néhány nővérnél... Na, gyere - s modern Kurázsi mamaként újra nekilendült a kocsinak, - van még dolgunk...
„Katrinja” inkább szótlanul, mint némán, és kissé szorongva indult utána. Tudta nagyon jól, hogy miről beszélt a másik. A bandában is mindig így ment ez, egy-egy jó információ aranyat ért a „helyosztókon”, de most valahogy... a fene tudja, hogy miért, de nem nagyon akaródzott kiadni a dokit... Még, ha ezzel, esetleg, el is nyerhetné a személyzet jóindulatát...




Még nem volt dél, de a személyzeti ebédlőben már jó páran álltak sorba a kiadópult előtt. Nővérek, ápolók, műtős személyzet, gyakorlatukat töltő egyetemisták, irodisták és orvosok. A főnökségnek - a gazdasági vezetés és a főorvosok - külön étkezője volt egy emelettel feljebb, ahol pincérek szolgáltak fel.
„Mint egy óceánjárón.”- gondolta Kamilla, és miközben beállt a sor végére, ösztönös pillantást vetett az elválasztó üveglapon megjelenő tükörképére.
„Egész jó - állapította meg, kezével kicsit igazítva őszülő tincsein, - minden tökéletes.”
Tulajdonképpen neki is ott fenn lett volna a helye, mint a gazdasági vezető titkárnőjének, de jelen anyagi helyzetében, ha tehette, inkább spórolt. Már nem haragudott a lányára, amiért elhagyta a bankkártyáját, és nem tiltatta le időben. Csak magában szomorkodott, mert így a nyaralásra félretett pénzből kellett befizetnie a főiskola következő félévét. És most itt van, élve az alkalommal, hogy a főnöke szponzori ebédre ment.
Az előtte álló két, hozzá hasonló korú ápolónő élénk beszélgetésére akaratlanul is felfigyelt:
- ...és lement a betegfelvételre, ott várta a mentőt - mondta éppen a dundi, fekete hajú és vigyázva a tálcájára emelt egy tányér húslevest.
Társnője beleszimatolt ugyan a levegőbe, de aztán nem vett el semmit, magasabb lévén már a hús-ételekkel szemezett.
- Igaz, hogy rendelési ideje volt, mégis kivárta a műtét végét? - kérdezte.
- Igaz, bizony. A lány anyja félidőben elment, azzal, hogy majd értesítsék, ő azonban maradt. És ez még semmi - hajolt közelebb a másik nőhöz, - de a műtétet, állítólag, a barátja végezte.
- A lányé?
- Nem, dehogy... rakjon még rá nyugodtan - szólt oda az éppen a köretet adagoló férfinak, és egy futó mosolyt felvillantva nyugtázta, hogy a kedvence van a tányéron, - ...a doktoré.
- Káposztát? - kérdezett közbe a konyhás.
- Igen, jöhet - bólintott, hogy mikor elég, majd elvette a tálat. Egy pillanatra szemét is lehunyva, mélyen beszívta a sült kacsacomb illatát, aztán letette a másik mellé.
Vékony, barna hajú kolléganője szakértően gusztálta a kínálatot:
- Töltött csirkét kérek, sült krumplival - aztán folytatta a beszélgetést. - És utána?
- Utána? Minden nap ott van az intenzíven, szinte minden szabad percét ott tölti.
Kamilla úgy érezte, eleget hallott.
„Biztos a legújabb kórházi sorozat...” - vélte, és választott magának egy borsófőzeléket, natúrszelettel. „Dundika” következő mondata azonban újra felkeltette az érdeklődését:
- Tudod, mi az érdekes? A Klári azt mondta, hogy ma reggel nem is vette észre, mikor ment be, csak azt, hogy mikor ment el.
„Nocsak! - gondolta a titkárnő - Lehet, hogy mégse...?” - s most már direkt odafigyelt.
- Vajon melyik doki az? - töprengett a soványabb.
- A Klári tudja, de nem mondja. Egyébként... - nézett körbe az ebédlőben a másik - igen, itt van az, aki operált...
- Melyik? - kérdezte izgatottan a barna, és a tálcával a kezében megfordult, majdnem felborítva Kamillát. - Jaj, bocsánat...
Kamilla csak intett, hogy nincs baj, nem ha-ragszik, ám közben ő is kíváncsian várt a válaszra.
- Ott - intett fejével a fekete a helyiség közepe felé, - az a göndör, szőke, azzal a rövid szakállal.
A titkárnő is odanézett. Az a bizonyos szőke épp most ült egy asztalhoz, amelynél már ült egy másik, őnála egy kissé idősebb férfi. Mindkettőt ismerte, bár az előbbit csak látásból. Csupán annyit tudott róla, hogy ő lett a vezető idegsebész, miután Hoff-mann doktor tavaly nyugdíjba ment.
„Milyen gálánsan tudott udvarolni...”- engedett meg magának egy apró, nosztalgikus sóhajt, ahogy eszébe jutott a jó svádájú, régi vágású öregúr.
- A Juhász doktor - bólintott közben a nővér, - őt ismerem. De ki lehet a másik?
- Nem tudom - vonta meg a vállát társnője, - nem ismerem...
- De én igen - szólt közbe, önmagát is meglepve ezzel, Kamilla. Megvárta, míg mind a ketten ránéznek, ~ hagyva nekik lehetőséget és időt, hogy észrevegyék és megcsodálják szolidan elegáns sminkjét és kosztümjét, ~ s csak ezután folytatta: - Tölgyessy doktor, a pszichiátria főorvosa...

- Persze, ülj csak le - invitálta a sebészt Tölgyes-sy, - én úgyis mindjárt végzek - miközben az utolsó rizsszemeket szedegette össze a tányérról villája hátával.
Nem kedvelte a főnökségi ebédlőt, nyomasztotta az ottani légkör. A többség evés helyett inkább egymást figyelte, ebből pedig, ha nem volt muszáj, szívesen kimaradt. Itt lenn normális emberek közt lehetett, mint amilyen ez a fiatal sebész... Bár, ahogy elnézte a gazdasági igazgató titkárnőjét bájcsevegni a két másik nővel... kicsit úgy érezte, hogy ez a hely is kezd lecsúszni...
Péter helyet foglalt vele szemben és kicsit csodálkozva meredt a tálcáján levő tányérra. Zöld püré illatozott rajta. Szerette ugyan a spenótot, de a héten már másodszor járt így: Zolikán járt az esze, és automatikusan a neki való ételt vette el. Megvonta a vállát s nekilátott; vissza már nem viszi...
A főorvos figyelmét nem kerülte el eme belső vívódás, hosszasan nézte a másik férfit, mielőtt megszólalt:
- Látom, gondjaid vannak. Édesanyád?
- Nem, ő jól van - felelt Péter, - mióta Zolika megszületett van mivel elfoglalnia magát... Már alig emlegeti a Malévot - majd elgondolkozva hozzátette: - Persze, az is sokat segít, hogy a kisebbik öcsém végre elköltözött otthonról. Nem kell hallgatnia az „üvöltős” zenét... Apám is sokkal nyugodtabb...
- Akkor? Mitől vagy ilyen szórakozott? - töltött magának egy pohár vizet Ákos.
„Pszichológusok...! - sóhajtott magában a sebész. - Mindig beléd látnak...”
- Tudod, hogy mi történt tegnap este? - kérdezte egy újabb kanál spenót után. Látva, hogy a másik bólint, folytatta: - Megkaptam az első vizsgálati eredményeket...
- És ennyire rossz a helyzet? - a pohár halkan koppant az asztalon.
Most Péter bólogatott.
- Az történik, amire számítottam... Egyre rosszabbodik az állapota... - elhallgatott, még a kanalat is letette. Felkönyökölt az asztalra, állát összekulcsolt kezeire támasztotta. - Tudod, most először fordul elő, hogy egy hozzátartozóval nyugodtabban beszélek, mint... Eh! A fenébe is...- legyintett és folytatta az evést.
Tölgyessy csendben figyelte. Tartozik Péternek annyival, hogy meghallgatja, hiszen végül is ő hozta ide Krisztiánt, és a férfinak jól érezhetően volt még mondanivalója, csak időt kell neki hagyni... és esetleg, eléje vághat...:
- Krisztiánnak elmondtad már?
A fiatalember felnézett:
- Ugye, csak viccelsz? Nem merek a szeme elé kerülni... - tekintete elrévedt valahová. - Még a végén azt hiszi, hogy én szúrtam el valamit... - aztán, látva társa helytelenítő pillantását gyorsan hozzátette: - Bocs, rossz vicc volt... Tudom, hogy engem hibáztatna utoljára...
A pszichiáter újabb poharat töltött meg vízzel és a sebész elé tolta:
- Már pedig mindenkinek jobb, ha tőled tudja meg... - elnézett a pénztár felé, ahol a három nő éppen fizetett. - Azok ott, nem tőletek vannak...? - intett a fejével feléjük.
Péter is odafordult:
- Csak a barna... de - döbbent meg, - a Löfflinger titkárnőjével...?!?
- Épp erről beszélek. Az előbb, mikor leültél, minket figyeltek... - és Ákos, kezébe fogva a tálcát, felállt az asztaltól.
Péter segélykérőn pillantott fel rá:
- Ákos, nem... - kezdte, de a másik nem hagyta, hogy végig mondja:
- Nem. A te beteged és a te barátod - alaposan megnyomva a „te” szócskát. - Sok sikert...
- Rám fér... - felelte a sebész halkan.
Elgondolkodva nézte az idősebb férfit; direkt a három nő felé ment, akik gyanús gyorsasággal hallgattak el, amint a közelükbe ért, majd műmosollyal fogadták és viszonozták a köszönését.
Péter elhúzta a száját; a maga részéről utálta a pletykát. Aztán egészen más jutott az eszébe:
„Talán érdemes lenne körülnézni a hálón, hátha van néhány újdonság - bár tudta jól, ez is inkább csak időhúzás. - Ha találok valamit, legalább mondhatok valami érdemlegeset Krisznek...” - és mélyről jövő sóhajjal folytatta az ebédjét.
Kamilla idegesen dobolt ujjaival a nyomtatón. Löfflinger sürgeti az aláírni valót, neki pedig arra kell várnia, hogy ez a vacak bemelegedjen.
„Új autóra bezzeg van pénze, de új nyomtatóra sajnálja... - dohogott magában - A munka viszont menjen...!”
A szerkezet végre „enni” kezdte a papírt; a titkárnő türelmetlen mozdulattal fogta meg a fent megjelenő végét és húzta kifelé. Ettől ugyan nem jött ki gyorsabban, de legalább úgy érezte, csinál valamit. Aztán, amint kiíródott a „Ready” felirat a kijelzőn, felnyalábolta mind a tizenkét lapot s visszament az asztalához. Le se ült, úgy szortírozta szét őket három kupacba. A legalsókat lebélyegezte, majd stószonként az ujjai közé rakta, és már indult is a főnökéhez.
Nem szerette Löfflingert, arrogáns, stílustalan, pöffeszkedő alaknak tartotta, aki csak a pénzének köszönheti ezt az állást. Tudta, hogy a férfi sem kedveli őt, már rég megszabadult volna tőle, ha nem lenne rá égető szüksége. Hál’ istennek, eddig még nem talált olyan fiatal nőt, aki épp úgy ismerte volna az egészségügyi jogszabályok és rendeletek útvesztőit, mint ő. Kettejük kapcsolatát így a kölcsönös, egymást muszájból való elviselés jellemezte.
Kopogtatására csak a megszokott, foghegyről odavetett „Ja...” volt a válasz. Elfintorította az orrát, majd arcvonásait rendbe szedve benyitott.

A valamilyen egzotikus fával lambériázott, szőnyegpadlós irodában acél-üveg íróasztal terpeszkedett. A mögötte ülő negyven-ötven év körüli, már erősen kopaszodó férfi fel sem nézett a számítógép monitorjáról. Tudta, hogy van még legalább egy fél perce, gyorsan elmentette hát a plasztikai sebészeti oldalt - sajna, kezd pocakosodni, és már nem segít a heti kétszeri edzés; muszáj tenni valamit, hacsak nem akarja felemelni barátnői huszonötös korhatárát - és zárta a honlapot.
„Csak nyugodtan - gondolta Kamilla, - mintha itt se lennék...”
Figyelmét azonban nem kerülte el az apró mozdulat az egérrel. Úgy volt, ahogy számította; mire odaért Löfflingerhez már csak a szokásos, ikonokkal teli képernyőt láthatta.
Szó nélkül letette az iratokat. A férfi tollat ragadott, átalapozta a papírokat, vetett rájuk pár futó pillantást, aztán aláírta, ahol kellett. Az asszony összeszedte mindet, és indult kifelé.
Már az ajtónál volt, keze a kilincsen, amikor főnöke utána szólt:
- Kamilla, kérem, egy pillanatra...
Visszafordult, magára erőltette hivatali mosolyát. Az igazgató, tollával az asztalon kopogtatva, elgondolkodva kérdezte:
- Milyen... öö... pletykákat hallani manapság?
„Magáról? Még túl sokat is...”- vélte Kamilla, de hangosan csak annyit kérdezett:
- Általánosságra gondol, Löfflinger úr, vagy valamilyen konkrét dologra?
- Konkrét... egészen konkrét dolog - s kutatón titkárnőjére nézett, mintha azt latolgatná, milyen válaszra számíthat. - Úgy hallottam, hogy van valami... öö... románc, az egyik orvosunk és egy nőbeteg között... - úgy ejtve a „románc” szót, mintha valami undorító betegség lenne.
A nőt a sok éves rutin mentette meg attól, hogy akár csak egy szemvillanással is, de elárulja magát.
„Majd pont ezzel fogom ezt megbeszélni...”
- Igazán? - fuvolázta. - Én még nem hallottam róla...
- Valóban? Úgy tájékoztattak, hogy időnként lejár ebédelni... öö... a személyzetibe... Ezért arra gondoltam, esetleg tud valamit... - hajolt előre székében, karjával az asztalra támaszkodva a férfi és bevetette ellenállhatatlannak hitt „férfias” pillantását.
- Nem, igazgató úr, semmit sem tudok - állta a kihívást az asszony.
- Jó - mondta kissé affektálón Löfflinger, - mert, mint bizonyára ön is nyilván tudja, alapítványunk vezetői nem kedvelik az efféle dolgokat...
- Persze, igazgató úr - szúrta közbe Kamilla, de a másik meg sem hallotta, zavartalanul folytatta:
- ...nem vetne jó fényt kórházunkra. Ezért arra kérem, hogyha megtud valami konkrétumot, akkor azonnal, ismétlem, azonnal szóljon nekem - és e kis szónoklat után önmagával roppant elégedetten hátra dőlt és úgy nézett a nőre, várva a hatást.
- Úgy lesz, igazgató úr, rögtön szólni fogok - udvariaskodott a titkárnő.
„Talán pukedliznem is kéne... - jutott eszébe, - csakhogy még nagyobb lehessen az egója...”
Az igazgató atyaian rámosolygott, s kezével elbocsátóan intett. Kamilla biccentett, kiment és már odakint – „Majd, ha fagy... igazgató úr!” - gondolta hozzá epésen az előbbiekhez.

Ezen a délutánon nem volt egy műtét sem és egy sem jött közbe, így Péter nyugodtan internetezhetett. A többi orvos, aki ezt a pihenőszobát használta, persze, rossz néven vette, de hát muszáj volt dolgoznia. Az elmúlt órákban végignézte az összes, idegélettannal és agykutatással foglalkozó oldalt. Anyjától kapott csekély nyelvtudását kihasználva még orosz nyelvű honlapokkal is próbálkozott, de hiába.
„Sehol semmi. Még csak kísérleti stádiumban sem.”
- Ákosnak igaza van - sóhajtott fel hangosan és megmasszírozta fáradt szemét. „Meg kell neki mondanom...” - tette hozzá gondolatban.
Kinézett az ablakon, odakinn már sötétedett. Az egér után nyúlt, hogy bezárja az oldalt, amikor furcsa érzés fogta el: mintha valaki nézné.
Tulajdonképpen most döbbent rá, hogy már percek óta érzi. Egész lassan fordult az ajtó felé remélve, csak hallucinál, vagy legalábbis nem azt találja ott, akire számít, de... nem volt szerencséje...
- Krisz... - nyögött fel.
Barátja ott állt, karba font kézzel az ajtófélfának támaszkodva és csak nézte őt. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, és Péter úgy érezte egy örökkévalóság telt el, mire megszólalt:
- Mikor akartad elmondani? - kérdezte csendesen.
- Mit? - kérdezett vissza a sebész, megpróbálván időt nyerni, hogy összeszedhesse a gondolatait, de Krisztián nem adta meg neki a lehetőséget:
- A vizsgálatok eredményeit... - s most már határozottan szomorúnak tűnt.
Péter azonban még nem adta fel:
- Miről beszélsz...?
Krisz megcsóválta a fejét:
Ne játssz velem, Pít - ellökte magát az ajtókerettől s közelebb lépett, - én is ugyanúgy ismerem a „modus operandi”-t, mint bárki más...
A szőke sebész érezte, hogy kiszárad a torka, idegesen nyelt egyet:
- Nézd, nem tudom, hogy mit mondjak...
- Az igazat... - ért oda az asztalhoz barátja és fél kézzel megtámaszkodva felé hajolt, - másra nem vagyok kíváncsi. A szokásos orvosi mellébeszélés nem érdekel... - és egyenesen a másik férfi szemébe nézett.
Legalábbis megpróbált, de Péter zavartan félre kapta a tekintetét:
- Jézusom, ne nézz így rám...! - fakadt ki, inkább önmagára dühösen.
- Miért, hogy kéne néznem...? - felelt Krisz. Egy pillanatig még fürkészve figyelte az arcát, aztán csendes szemrehányással hozzátette: - Azt hittem, a barátom vagy... - majd kiegyenesedett és elfordult, mint aki menni készül.
Talán valóban el is ment volna, de Péter végre összeszedte magát:
- Az is vagyok... - állt fel. „Legalábbis remélem...” - gondolta hozzá.
- Akkor miért nem mondtad el...? - kérdezte a pszichiáter keserűen.
A sebész indulatosan megragadta a karját és maga felé fordította.
- Azt hiszed, nekem olyan könnyű? - támadt rá, önmagát hergelve. - Mégis, mit mondtam volna...? Hogy a lány, akit szeretsz, egyre mélyebb kómába süllyed...?
Krisz megint ránézett, de ez most nem zavarta, az elmúlt napok felszínre törő feszültsége elmosta korábbi aggályait.
- Hogy hamarosan elér arra a pontra - folytatta, - ahonnan nincs visszaút?!? - s komor elégtétellel látta a fekete szemekben fellobbanó fájdalmat. - Hogy... - és végül mégsem volt ereje kimondani. Keze tehetetlenül hullt le barátja karjáról.
A fekete hajú férfi lassan becsukta a szemét.
- ...meg fog halni... - fejezte be alig hallhatón suttogva és hátat fordított Péternek.
Minden erejére szüksége volt, hogy ne veszítse el az önuralmát. A tegnap este történtek után úgy érezte, van remény; hogyha Viki visszajött a klinikai halálból, akkor a kómából is vissza fog térni... Hinni akart benne... Aztán meglátta a jelentést... elsőre fel se fogta igazán, hogy mit lát... Annyiszor olvasta el újra és újra, hogy a betűk végül összefolytak a szeme előtt...
Megpróbálta elképzelni az életét kedvese nélkül, de sehogy sem ment... Mindannyiszor csak a lány sírját látta, ~ aminek a puszta gondolatától kirázta a hideg ~ semmi mást... mintha nem lenne tovább...
„Az nem lehet, hogy csak ennyi volt, csak kilenc hónap... nem lehet...- gondolta elkeseredetten. - Ezt nem fogadom el... tudom, őrület bármiben is reménykedni, de nem érhet így véget... nem lehet... nem engedem...” - döntötte el magában.
A csend megsűrűsödött közöttük, szinte tapintható lett a feszültség.
Péter bénultan állt. Nem egészen így képzelte. Azt tudta, hogy mondandójával fájdalmat fog okozni Krisztiánnak, de megbántani nem akarta. Felemelte a kezét, hogy vigasztalón megveregesse a vállát, de a mozdulat félúton abba maradt; sután a saját hajába túrt.
- Sajnálom... - mondta rekedten és megköszörülte kiszáradt torkát.
- Ne engem sajnálj - felelte Krisz erőltetett nyugalommal, - hanem Őt... Gyönyörű, fiatal nő, tele álmokkal, vágyakkal... - egy pillanatra elcsuklott a hangja, muszáj volt elhallgatnia, hogy visszanyelje a könnyeit, - és akkor jön egy őrült, és mindent elvesz Tőle...
- Tudom, mit érzel... - kezdte együttérzőn barátja, de ő közbeszólt:
- Nem... nem tudod - jegyezte meg csöndesen, - nem tudhatod... és azt sem, hogy mit jelent Ő nekem. Neked mindig is volt családod... nekem több mint húsz éve nincs - és tekintete valahová, idő és tér távolába révedt.
Péter szorongva figyelte őt. Mióta csak ismerte, mindig furcsa kettős érzés fogta el, egyszerre érezte magát hozzá közel és távol. Mintha a testvére lenne, de az, hogy barátja gyerekként elvesztette a családját, mindig közéjük állt. Néha szinte rosszul érezte magát attól, hogy neki élnek a szülei... Amikor Viki feltűnt, remélte, hogy változnak majd a dolgok, hiszen a lány tele volt élettel... és nem is csalódott. Viktória iránt érzett szerelme megváltoztatta Kriszt, már nem volt annyira magának való, komor...
Az eddig oly csendes, szótlan férfi sokkal barátságosabb lett, majd mindenkihez volt egy-egy kedves szava, mosolya. Mások számára is kiderült, hogy remek a humora, s hogy ő is tud szívből nevetni. Asszisztensnője, aki eddig csupán kedvelte, már valósággal rajong érte.
Péternek is jobban tetszett így, örült barátja boldogságának... de most... komolyan kezdett aggódni érte. Hétfő óta volt évfolyamtársa még a korábbinál is zárkózottabbá vált, az érzéseit ugyan nem titkolja el úgy, mint régen, de ki tudja, hogy mi jár a fejében... Most először ötlött fel benne, hogy: „Ha Vikit elveszítjük, lehet, hogy őt is...”
Krisztiánt nem zavarta barátja fürkésző tekintete, pár pillanatra elmerült a múltban. Mintha csak most történne: látta maga előtt a késő esti híradó képsorait, amint kiemelik az öböl vizéből a csontszínű VW Quantum*-ot.
Újra érezte azt a rémületet, amit akkor:

„Ez az autó pont olyan, mint a mienk.” - s hangjára nagynénje feléje fordult. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a holtsápadt, könnyáztatta arcra. Hiába volt csupán nyolcéves, rögtön megértette, hogy nem ugyanolyan... hanem ugyanaz...
A rendőrség és a halottkém jelentését 13 évvel később olvasta el, amikor 2001 szeptemberében a nagybátyjánál járt. Akkor tudta meg, hogy tizenkét éves bátyja kiugrott a zuhanó kocsiból, ezért vetették partra az áramlatok csak néhány nappal később, Long Island-nél.
A balesetet okozó terepjárót, amely lelökte a hídról az autót, később ugyan megtalálták, de a sofőrt soha...

*(1984-ben Mexicóban kezdték gyártani a VW négy ajtós Passat sedánját, Corsar CD márkanéven. Az USA-ban 1985-től forgalmazták, Quantum névvel.)

- Csak Ő van, senki más... - tért vissza a jelenbe. - Nem tudod, hogy mit érzek - csóválta sóhajtva a fejét, - nem is kívánom, hogy megtudd... senkinek se kívánom.
Egy darabig hosszan hallgatott, aztán, amikor újra megszólalt, mintha csak magának beszélt volna:
- Mindig Rá gondolok, mindegy, hogy ébren vagyok, vagy alszom... Róla álmodom... hogy itt van, és együtt vagyunk... hogy hol, mikor az nem érdekes... csak, hogy Vele vagyok... - és elszorult a torka. Nem akart sírni, de közel járt hozzá...
- Krisz...
Barátja hangja kizökkentette a merengő hangulatból. Hálásan fordult felé és tekintett rá, aztán eszébe jutott, hogy a férfi éppen a számítógépen nézett valamit, mikor ő bejött.
„Talán tud valami megoldást...”
- Találtál valamit a neten?
Péter azonban a fejét rázta:
- Sajnos, semmit... egyelőre. Sem gyógyszer, sem gyógymód... - elhallgatott, mert nem tudta, hogyan is folytassa. Nem volt biztos abban, hogy emlékeztesse-e rá egyáltalán a másik férfit. Aztán mégis kibökte:
- De ha lenne is... ebben nem te vagy jogosult dönteni...
- Igen, tudom - bólintott szomorúan Krisz, - az, hogy mit érzek, jogi szempontból nem számít... De, ha lenne valami... valami konkrét, beszélhetnék az anyjával. Talán befolyásolhatnám a döntését...
Most a sebész bólogatott egyetértőn:
- Azért még ne add fel... Mindennap vannak újdonságok...
A pszichiáter elmosolyodott, arcán különös elszántság jelent meg.
- Feladni? Soha... soha amíg élek... - válaszolta elmerengve s nem vette észre, hogy társa milyen riadtan pillant rá.
„Vajon miért nem tudok őszintén örülni, amikor ilyeneket mond...?” - gondolta kissé félve Péter és érezte, hogy összeszorul a gyomra.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.