Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Drgács Gabriella: Múlt és jövő között - hetedik rész
Próbálta kitalálni, hogy mi baj lehet, de csak abban volt biztos, hogy a lánnyal függ össze. Úgy vélte, abból nem lehet gond, ha rákérdez:
- Megcsalta magát?
Vendéglátója döbbenten és értetlenül nézett rá:
- Nem, de... Honnan veszed?
A fiú megvonta a vállát; hiszen olyan nyilvánvaló:
- Azelőtt egy héten többször is jött, most meg... - elharapta a többit, mert látta a férfin, hogy csúnyán mellé talált.
Krisz sóhajtva ingatta a fejét. Nem akart Tamással a magánéletéről beszélni, de nem igazán tudta, hogy mit feleljen. Aztán eszébe jutott más is:
‘Ha a kórházban pletykálnak, akkor itt a házban mit gondolhatnak Róla? Tényleg azt hiszik, amit Tamás...? Nem, ezt nem hagyhatom ennyiben... ‘
- Egész másról van szó - válaszolta lassan, apránként. - Kórházban van. Autóbaleset. Hétfőn reggel - szinte koppantak a szavak, - és az óta sem tért magához...
Most Tamás döbbent meg, erre nem számított.
- Kómában van... - mondta és megborzongott, ahogy jobban belegondolt. A szeme sarkából látta, hogy a férfi bólint és önkéntelenül is hozzátette:
- Akkor nem sok es... bocsánat... - hallgatott el zavartan.
‘Ha lány lennék, minden sokkal, de sokkal könnyebb volna...’
- Semmi baj - pillantott rá a doktor, - én is tudom... de azért... reménykedem... - a fiú háta mögé, valahova a távolba meredt. - Amikor csak lehet, Vele vagyok, beszélek Hozzá, bár azt sem tudom, hallja-e, amit mondok... vagy érzi-e, hogy megfogom a kezét...
Tamás látta, hogy a fekete szemek könnyel telnek meg. Meghatottan nézett a férfira, szerette volna, ha valahogy meg tudja vigasztalni...
- Tudod - folytatta Krisztián egy kis szünet után, - az egészben a tehetetlenség a legrosszabb, nézni, ahogy ott fekszik. Mégis megyek, újra és újra, mert látni akarom, amíg lehet, mert... mert nem tehetek mást...
‘Nem akarok úgy járni, mint Szinuhe Mineával, vagy éppen Merittel - gondolta kétségbeesetten. - Nem akarom, nem tudom végignézni... sem végigélni’ - és behunyta a szemét. A fiú hangja hozta vissza a valóságba:
- Ha ennyire fájhat - jegyezte meg csendben, - akkor inkább ne legyek soha szerelmes...
A pszichiáter szomorúan elmosolyodott:
- Ez, amit most nálam látsz, csak egy része az egésznek. Ez is hozzá tartozik, igen, de az egész ennél sokkal több... és sokkal szebb...
- És megéri? - kérdezte Tamás csodálkozva.
- Igen... - felelte szinte suttogva Krisz. - Mindig megéri... Az a legszebb, amikor rádöbbensz, hogy bármennyit is adsz a másiknak, mindig egyre többet kapsz vissza.
- De ahhoz, hogy adhassak, előbb fel kell adnom önmagam - vitatkozott vele a fiú.
- Egy kicsit - értett egyet a férfi. - Nem is önmagad, inkább csak a saját vágyaidat, ahogy azt az elején mondtam. Egyébként ez minden igazi, érzelmeken alapuló kapcsolatban így van. A szerelemben pedig különösen - tette hozzá, - akár ellenkező, akár azonos neműekről van szó.
Ahogy kimondta, már meg is bánta ezt az utolsó kijelentését. Tamás elsötétülő szeméből látta, hogy ennek nem kellett volna elhangoznia.
‘De, végül is előbb-utóbb mindenképp beszélnünk kell róla - állapította meg magában, - hisz ez az egyik forrása a beilleszkedési zavarainak.’ - ezért hát csendben várt, hogy a másik hogyan reagál.
A fiú megbántottan nézett rá; ezt nem várta tőle...
- Miért mondja ezt nekem? - kérdezte kissé éles hangon.
- Mert tudom, amit tudok - felelt Krisz.
- Nem tud semmit - hangzott a válasz most már kifejezetten dühösen, és elhúzódott a férfitól.
- Eltitkolhatod a barátaid, a szüleid elől, de előlem...
- Nem! - kiáltott fel Tamás és olyan hirtelen ugrott fel, hogy hosszú lábaival felborította a kis asztalt és elhátrált az ajtó felé. Ellenségesen nézett a pszichiáterre.
A doktor óvatosan állt fel, örült, hogy a fiú nem rohant el, nem akarta elijeszteni. Nem igazán így akarta szóba hozni a dolgot, de, ha már így esett:
- Tamás, tudom, hogy nem könnyű erről beszélni...
- Nem! Nem tudja...!
- ...de pszichiáter vagyok, nekem elmondhatod...
- Nem tudhatja... Senki sem tudhatja... - Tamás hangján érződött, hogy közel áll a síráshoz.
Miközben beszélt, Krisz egyre közeledett hozzá. Meg akarta fogni a karját, hogy biztosabban itt tartsa, ám a másik elrántotta magát és még hátrébb lépett, de háta már a könyvespolchoz ért, ahonnan nem volt tovább.
- Senkinek nem szabad tudnia - suttogta a kamasz s tényleg sírva fakadt. - Senkinek... ez titok, nagyon nagy titok... - Valóban az volt, élete legnagyobb titka, mióta rájött, hogy ő másképp érez, mint a többi srác; a titok, amiről senkinek sem beszélt. Eddig...
- Megértem, hidd el - mondta szelíden a férfi. Neki is voltak titkai, még, ha másmilyenek is.
A fiú reménykedve pillantott rá:
- Maga orvos... gyógyítson meg...
Krisztián szomorúan csóválta a fejét:
- Ez nem betegség, ez genetika. Te ilyen vagy...
- De nem akarok ilyen lenni! - csattant fel kétségbeesetten Tamás. - Érti?!? Nem akarok! - és meglepő erővel el akarta lökni magától a férfit, de nem sikerült. - Gyűlölöm magam! Gyűlölöm ezt a testet! - és ököllel csapott saját magára. Kárt azonban nem tudott tenni, a doktor elkapta mindkét csuklóját.
- Gyűlölöm! - Most már zokogott, lábai elernyedtek, de még mindig tartották, így a két térde nem koppant olyan keményen a padlón.
Krisz is letérdelt vele s hátulról átölelve lefogta a szabadulni próbáló, hadonászó kezeket. Egy szót sem szólt, hagyta, hogy a fiú kisírja magát.
Percek teltek el, mire a kamasz valamelyest megnyugodott. Lassan, ahogy tudatosult benne a másik testének közelsége, ellazult és a férfi mellkasának támaszkodott. Jól esett éreznie a két erős kart, a másik testének melegét. Mióta elkezdett serdülni először érezte igazán biztonságban magát.
A pszichiáter csak akkor kapcsolt, hogy mi is történik, amikor a fiú nekidőlt. Lazított a karjain és kissé eltolta őt magától, csak, hogy jelezze: ő másképp gondolja.
- Tamás, ugye nem...?
Most már Tamás is elhúzódott, szégyenlősen hajtotta le a fejét.
- Csak egy kicsit... - vallotta be, és nem mert, sőt, nem is akart a férfira nézni. Aztán, szinte a válla felett mégis hátrapillantott. Ám legnagyobb meglepetésére a fekete szemekben nem látott semmi rosszallást, vagy utálkozást csak enyhe csodálkozást. Ebből erőt merítve folytatta:
- Doktor... én tudom, hogy maga nem ilyen - mentegetőzött zavartan, - meg ott a barátnője, meg minden... én... - nagyot sóhajtott. - Most biztos gyűlöl ezért...
- Egyáltalán nem - felelte halkan Krisz, - nincsenek előítéleteim. Ettől te még ugyanaz a fiú vagy... - fűzte hozzá.
- Mióta tudja?
- Mióta ideköltöztem. Tudod, vannak bizonyos jelek, amiből... - kicsit ő is zavarban volt.
A fiú elcsodálkozott:
‘Tudta és mégsem mondta el senkinek...! Még nekem sem hozta szóba...’ A meghökkenésen túl meg is könnyebbült; végre valakivel őszinte lehet.
- Hát - szólt tétován, - az tény, hogy szeretem Streisandot...
A doktor barátságosan elmosolyodott.
- Én is - intett fejével a CD-k és DVD-k felé. - Úgyhogy ez semmit sem jelent. A dolog nem ezen múlik. Ezt csak azok találták ki, akiknek könnyebb felcímkézni az embereket, mint venni a fáradságot és megismerni őket - mondta némi nehezteléssel a hangjában, majd kis szünet után hozzá fűzte: - El kéne mondani a szüleidnek...
Tamás összerázkódott, mintha arcul csapták volna. Megütközve nézett fel:
- Ezt, ugye, nem mondja komolyan? Apám agyonütne és anyám is belehalna a szégyenbe... A barátaim pedig... - a hangjában minden benne volt. - Esetleg nem segítene? - kérdezte reményteljesen. - Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá...
Krisztián elgondolkodott:
- Édesanyáddal beszélhetek, a nők általában megértőbbek - mondta végül.
A fiú bólintott:
- Köszönöm... még így is nehéz lesz... - és sóhajtott egy nagyot.
- Ezt nem vitatom, de talán... - a férfi elhallgatott, valami az eszébe jutott. - Említetted, hogy van valaki, aki tetszik... Ha nem rám gondoltál... - és hogy a kamasz hevesen csóválta a fejét megnyugodva folytatta: - akkor azt hiszem, tudom ki az...
Tamás meglepetten pillantott rá.
- Az a srác, a sarki pékségből, igaz? - kérdezte a doktor, s a zavartan elpiruló arc minden szónál ékesebben beszélt. - Szerintem nyugodtan próbálkozhatsz nála.
- Úgy gondolja, hogy ő is...? - a fiú már semmit sem értett. Egy felnőtt, aki nemcsak tudomásul veszi az ő másságát, de még bátorítja is...?
‘Tényleg nincsenek előítéletei! Ez hihetetlen... és ha igaza van, akkor... talán...’
Legszívesebben most rögtön rohant volna, hogy megbizonyosodjon róla.
Krisz észrevette a türelmetlenségét és értette az okát. Az órájára nézett:
- Mindjárt 11... - emelte vendégére tekintetét, - szombaton délig vannak nyitva - fűzte hozzá jelentőségteljesen.
A kamasz még mindig csak pislogott:
- Úgy érti, hogy...? De biztos benne?
- Ahogy nálad. Menj csak! - biztatta.
Nem kellett még egyszer mondania. Tamás felugrott, mintha csak rugó lenne a lábában.
- Akkor... akkor, viszlát! - köszönt el boldogan és már ott sem volt.
A férfi hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.
‘Holnap, de legkésőbb hétfőn beszélek az anyjával - határozta el. - Vele legalább biztos sikerül, nem úgy, mint Vikiével...’
Hétfő óta nem látta az asszonyt, csak azt tudta, hogy időnként bemegy látogatni a lányát, felváltva a másik lányával. Csütörtökön és pénteken is próbálta hívni őt, de folyton azt a választ kapta, hogy ‚a hívott fél átmenetileg nem kapcsolható‛. Tisztában volt azzal, hogy Doroginé nem örül annak, hogy Viki s ő szeretik egymást, de azt nem nagyon értette, hogy a nő miért kerüli őt. Azt pedig végképp nem, hogy miért nem érdekli igazán a lánya sorsa.
‘Ma talán tudok vele találkozni... Csak előbb rendet csinálok’ - nézett végig a szobán.
Sóhajtva felállt, lábra állította az asztalt is, aztán felvette a Waltari regényt.
‘Szinuhe - nézett a könyvre mialatt a könyvespolchoz ment, - te is olyan vagy, mint én... Másokon tudok segíteni, csak azon nem, akit szeretek. Ez nem igazság... Kell, hogy legyen valami megoldás...’
Vissza akarta rakni a helyére a művet, de nem sikerült, valami akadályozta. Benyúlt a résbe és egy vékonyka kötetet húzott elő. Galouye: A szimulátor’*- olvasta a címet. Emlékezett rá, néhány éve egy antikváriumban vette. Viki, amikor megtalálta nála, egy délután kiolvasta.
‘Hmm...- merengett, mialatt mindkét könyvet visszatette, - szinte az egyetlen regény, amit úgy filmesítettek meg, ahogy megírták.’
Emlékezett rá, a főhős egy számítógép segítségével átlépett egy, a gép programja által generált másik világba.
‘Egy másik, tökéletes világba, ahol minden szabályt az alkotók hoztak létre... ahol bármi lehetséges, ahol meg nem történtté lehet tenni dolgokat...’


* ( Eredeti cím: Daniel F. Galouye: Simulacron-3 - a Bantam Book adta ki, 1964-ben. Nálunk 1994-ben a Móra Könyvkiadó jelentette meg, ‚A szimulátor’-címen, a GBK Könyvklub tagjainak, Szilágyi N. Erzsébet fordításában.
A filmet ‚A 13. emelet’-címmel Josef Rusnak rendezte, nálunk az RTL Klub mutatta be.)

- Milyen jó is lenne, ha ez a világ is így működne... - sóhajtott fel hangosan.
Ahogy visszagondolt az is az eszébe jutott, amikor a történet végére kiderül, hogy a mi valóságunk sem egyéb egy szimulációnál, és a főszereplő az igazi életében egy ágyon fekszik a géphez kötve:
- És a szimulált világban meghal, de a saját valóságában nem, csak... felébred... - Visszaindult az íróasztalhoz, de most hirtelen megtorpant. Őrült ötlet villant fel benne, egy eszement lehetőség.
‘Átlépni, aztán visszajönni - töprengett el. - Ha át tudnék lépni, talán vissza tudnám őt hozni. Igen, sikerülhet... - gondolt bele jobban, - de ehhez le kell hogy álljon a szívem.’
Komoran elmosolyodott; egy másik film jutott az eszébe, az ‚Egyenesen át’, ahol az egyetemisták ilyesmivel kísérleteztek.
‘Péter biztos azt mondaná, hogy megőrültem, amiért filmekből veszem az ötleteket’ - de ahogy végiggondolta a dolgot, egyre kevésbé tűnt őrültségnek.
Olyannyira, hogy végül biztos lett benne, hogy nincs más lehetősége, ezt kell tennie. De a sok töprengés még egy dologról meggyőzte: hogy egyedül nem fogja tudni véghezvinni. És csak egy valaki van, akire számíthat ebben, ami sajnos, felvet még egy kérdést:
‘Hogyan veszem rá Pétert, hogy segítsen...?’




A lakótelepi játékterem hátsó ajtaja egy alig 10x10m-es, minden oldalról zárt udvarra nyílt. Ez volt a non-stop abc göngyölegraktára, a fodrászat szemétlerakója és a játékterem könnyítő helye, akár alsó, akár felső testnyílásról légyen is szó, ill. egyéb fizikai szükségletekről. A látvány és a szag tökéletesen passzolt a felsorolt funkciókhoz. A törött sörös rekeszek mellett hamvába holt papírdoboz kupac; egy jókedvű játékos gyújtotta fel a múlt héten, errefelé szokatlan szerencséje feletti örömében. A három kóceráj tulajdonosa együttes erővel lohasztotta le a lángokat - és a nyertes kedélyét. A puszta földet borító lucskos havat használt és nem használt óvszerek ~ Na, hát istenem! Nem mindenki ügyes kezű... ~ kaotikusan szétszórt színes foltjai tarkították. A törzsvendégeket semmi sem tudta zavarba hozni... A tízemeletes panelek között délután kettő és három között beeső napfény különböző üvegcserepekről és gyanús tócsákról verődött vissza.
Az egyetlen, itt árválkodó ecetfa törzsének támaszkodva vékony, középmagas, 20-25 év körüli fiú cigarettázott. Szűkszárú, kopott bőrnadrágot, magasított sarkú csizmát és szegecsekkel kivert bőrdzsekit viselt. Szőke haja majdnem teljesen le volt nyírva, amit meghagytak, az jó 10 centis tüskékbe zselézve meredezett a feje tetején, egyenes vonalban a homlokától a tarkójáig. Borostás arca balfelén, a szája sarkától kiindulva egy régi, orvost sosem látott, kb. 30 mm-es sebhely húzódott. Innen kapta a gúnynevét is: Joker; mert ezzel a ‚dísszel’ úgy nézett ki, mint a Batman történetek öncélúan gonosz figurája. Legalábbis mindenkinek ezt mondta. Az senkire sem tartozik, hogy az első bandájában ő volt a bandavezér ügyeletes lóti-futija, a jolly-joker, aki bárhol, bármikor bevethető, ha valaki kidől a sorból. A vágást akkor szerezte, amikor sikeresen kitört ebből a szerepkörből. A másik fél sokkal rosszabbul járt... mintha csak a Macska-nő karmolta volna össze...
Akkoriban azt hitte, meg tudja valósítani az álmát és összehozhat egy jó kis együttest, de hiába lopta össze a legmenőbb cuccot... Azóta is csipetnyi nosztalgiával gondolt a dögös, szőke művésznőtől elemelt fuvolára... Az akkori csajának az volt a fixa ideája, hogy azon fog majd játszani... aztán persze egész másra használta. Ha zeneileg nem is, de egyéb téren volt ám fantáziája és kézügyessége...! Aztán jött Funky és mindenkit lesöpört a színről... Funky! Azóta sem volt ilyen klassz csaja, bár ezt neki sosem mondta... Három hónapja a színét sem látta, mégsem keresett senkit helyette... Hááát! Legfeljebb alkalmilag. Még mindig azt remélte, hogy visszajön...
Az ajtónyikordulásra felkapta a fejét, óvatosan kilesett a fa mögül. Nagyot dobbant a szíve, pont azt látta, akire gondolt. Egy gyors pillantással végigmérte, aztán újra egykedvűen előre nézett. Semmi pénzért sem mutatta volna, hogy azon drukkol: a lány észrevegye őt; hisz férfiúi büszkeség is van a világon...!

A miniszoknyás, bakancsos Edit fintorogva ráncolta az orrát, elszokott már ettől a szagtól, de azért még egyet lépett előre. A haverok odabent azt mondták, hogy itt van, akit keres. Idegesen rágcsálta a szája szélét, ha nem találja meg, nem tudja, kihez fordulhatna... Attila ugyan jófejnek bizonyult, de ilyen feladatra nem alkalmas...
- Cső, Funky! - köszöntek rá, amitől összerezzent, de megfordult. A srác ott támasztotta a fát, ahogy mindig is.
- Helló, Jo! - viszonozta némileg megkönnyebbülve. Hajlandó szóba állni vele, ez biztató!
- Mi a gáz, hogy erre lófrálsz? - vált el a fától egykori fiúja.
- A segítséged kéne - kezdett bele Edit óvatosan.
Joker felmutatta a kezében levő, majdnem tövig szívott csikket:
- Sajna minden füvem elfogyott, már csak normál cigi van.
- Dugulj el, én másra gondoltam...
- Na, mi van, ráuntál a jószagú fiúkákra? - provokálta őt a srác.
- Mondtam, hogy dugulj el - mordult rá a lány, - és hallgass végig!
- A rohadt életbe - fakadt ki megjátszott rémülettel a másik, - csak nem anyucit vagy öcsikét kéne eltenni az útból? Tudod jól, hogy...
- A fene esne beléd, Joker! Végighallgatnál egyszer? - kiáltott az arcába egész közelről Edit.
- Jól van, jól van - visszakozott a fiú, - csihadjál... - megrázta a fejét, hogy kiduguljon a füle és kissé eltolta magától a lányt. - Mondjad, mit akarsz?
- Megszívatni egy görényt - jelentette ki a volt csaja.
- Aha... És ebben nekem mi az üzlet?
- Hááát... - bizonytalanodott el Edit. Félt, hogy Jo ezt fogja kérdezni. - Jó balhé lesz! - vágta ki végül.
- És röhögünk egy jót. Mint régen...
- Mint régen... persze... Na, figyelj Funky - emelte fel oktatólag az ujját Joker, - már nem vagy a banda tagja, úgyhogy nem kérhetsz szívességeket csak úgy. Mindennek ára van...
- Oké - adta meg magát a lány és fújt egy nagyot, - mi az ár?
Jo elpöckölte a csikket, egyenest egy hófoltra, aztán annak jeléül, hogy töpreng, vakargatni kezdte a fejét. Mit is mondjon, amiből nem derül ki, hogy szeretné visszakapni Funkyt?
Az egykori Funky közben őt nézegette. Még most is tűrhetően jóképűnek találta. A sebhely csak izgalmasabbá tette az arcát.
‘Persze, nincs olyan kék szeme, mint Attilának - gondolta, - de azért megjárja...’
A srác közben döntésre jutott:
- Az öcsikéd azt mondta, hogy valami kórházban lógsz mostanában... Szerezz valami anyagot és tárgyalhatunk...
- Eszednél vagy? - meresztette rá a döbbenettől a szemeit Edit. - Én csak önkéntes vagyok... A közelébe se engednek ilyen cuccoknak...
- Na, na, na, azért csak elgurul, leesik néha egy-két gyógyszer... - próbálta őt rábeszélni a másik. - Te meg szépen felszeded...
- Te meg szépen elmész a fenébe... - rázta a fejét. - Nem tudod, mi van ott, mindennel el kell számolni...
- Ha nem, hát nem - tárta szét a kezeit Joker. - Ismersz, nem vagyok egy erőszakos fajta. Akkor, szevasz picinyem, örülök, hogy láttalak - és menni készült.
- Várj - állt elé Funky. Pillanatok alatt döntött. Szüksége van rá, úgy, hogy kénytelen felajánlani az egyetlen dolgot, amit adhat. - Adhatok mást is... - és megcirógatta a másik arcát.
- Igazán? - villanyozódott fel Jo, hogy rögtön vissza is fogja magát. - Igazán? Hadd lássam - és megmarkolta a lány mellét.
- Hé! - hőkölt hátra sértetten Edit és egy csöppet sem bánta, hogy körmei nyomot hagynak a másikon. - Mi a francot csinálsz?
- Most meg mi van? - értetlenkedett a fiú. - Régebben szeretted az ilyet. Mióta vagy ennyire úrinő?
- Mióta rájöttem, hogy nem muszáj egy rakás szerencsétlenségnek lennem.
- Ugye most nem sértegetsz?
- Sértegessen a halál... Na, áll az alku vagy sem? - szegezte a kérdést és hegyes körmű ujját a másik mellkasának.
Joker úgy vélte, nem kéreti tovább magát, hisz azt ajánlották fel neki, amit a leginkább akart. El kell fogadnia, nehogy a csajszi meggondolja a dolgot...
- Áll, hogy a fene vinne el...
- Majd megmondom, hogy hol és mikor, meg, hogy mit kell csinálni - bólintott Edit s igyekezett nem mutatni, hogy mekkora kő gördült le a szívéről. Aztán eszébe ötlött egy fontos probléma: - Most fizessek, vagy utána...?
- Utána - ölelte át őt a srác, - most csak előleget kérek... mert én is úriember vagyok ám - és ezzel hevesen szájon csókolta a lányt, aki csak egy röpke másodpercre tiltakozott...



- ...és kívánunk minden jót a névnapodra, kedves Zsuzsi néni! - szavalta el kipirult arccal az óvodás kislány másodszor is a köszöntőt. A végén megemelintette a szoknyáját s ügyesen pukedlizett is, fejet hajtva közönsége előtt.
A tágas nappaliban, a modern vonalvezetésű, vászonhuzatú ülőgarnitúrán üldögélő öt felnőtt mosolyogva nézett rá. A húszas évei végén járó, szőke loboncú, tagbaszakadt fiatal férfi apai büszkeséggel pillantott körbe és húzta ki magát ültében. Az ősz hajú, hozzá hasonló termetű nagypapa csendes mosollyal nyugtázta a csöppnyi, rózsaszín ruhás jelenség produkcióját, és újra eszébe jutott, hogy mindig is szeretett volna egy kislányt. János, a háziasszony bátyja, divatosan borostás arcán hamiskás kifejezéssel, már a leendő nőt méregette benne. Zsuzsa elmerengve azon töprengett, hogy vajon mit is csinálnak odafenn a ‘fiúk’, de aztán észbe kapott és felállt a fotelből:
- Nagyon köszönöm - mondta épp oly komolyan, mint első alkalommal s ő is meghajolt a kis ‘művésznő’ felé.
- Árany bogáram! - lelkendezett enyhe orosz akcentussal az erősen kisminkelt nagymama. - Milyén kis tünder! - ezzel korát és méretét meghazudtoló fürgeséggel felpattant a kanapéról, hevesen magához ölelte és össze-visszapuszilta unokáját.
A lányka egy darabig türelmesen tűrte a szeretetrohamot, de aztán, kissé kelletlenül fintorogva, kicsit kiszabadította magát, kézfejével letörölgetve arcáról a nagyi felesleges sminkjét, és rögtön rá is cáfolt a tündérségre:
- Akkor most is kapok egy szelet tortát? - Aztán saját merészségétől csöppet megszeppenve, enyhe riadalommal nézett a felnőttekre.
Nagyapja, a még mindig fess fogorvos, nagyot hahotázott, apja ugyan csóválta a fejét, de ő is mosolygott, nagybátyja pedig rákacsintott és megjegyezte:
- Szorult belé üzleti szellem, az kétségtelen. Még sok bajotok lesz vele, Misi.
- Né bántsatok - vette védelmébe Natasa, - csak égy kicsit torkos, mint Mísa volt... Ígaz - pillantott unokájára, - széreted a hásad? - aki lelkesen bólogatott.
Zsuzsa, úgy is, mint ünnepelt, a kezét nyújtotta a kislány felé:
- Persze, hogy kapsz, Réka, de csak egy kicsit, mert mindjárt vacsorázunk. Gyere! - mondta neki, mialatt vetett egy futó pillantást a közelben felállított járókából nézelődő kisfiára, és Réka már ment is vele, nagy boldogan, ki a konyhába.
Natasa, miközben táskájából előkereste a kistükrét, elmerengve nézett utánuk:
- Pétya nágyon jól járt véle, nágyon gondos ánya... - mondta halkan, szinte csak magának.
- Lepipáltad a bátyádat, fiam - jegyezte meg a nagypapa, - ez a kislány kész nő, Zolika meg még járni sem tud...
- De, ha majd megtanul - emelte fel az ujját és a poharát János, - majd jól megkergeti...! - ezzel felhajtotta a pálinkáját és elismerően csettintett.
- Na, na, na! - méltatlankodott a nála jóval nagyobb termetű Misi. - Csak hátrébb a lányomtól! Nem hagyod majd magad - fordult a tányérral és tortával visszatérő gyerek felé, - ugye, szöszi?
- Nem vagyok szöszi! - jelentette ki öntudatosan a kislány, és csak úgy repkedtek göndör, szőke fürtjei, ahogy rázta a fejét. - Réka vagyok, Juhász Réka! - és kissé sértetten bekucorodott az egyik fotelba.
- Persze, hogy az vagy - békítette az apja, és hogy lehetőséget adjon a kiengesztelésre: - Kapok tortát? - kérdéssel letérdelt Réka elé. A kicsi lány egy pillanatig gondolkodott, aztán Misi szájába tömött egy darabot.
- És Émma? - kérdezte éppen ekkor az igazítást befejező Natasa.
- Mmm... - felelt tele szájjal a férfi. - Még Genfben - s lenyelte a falatot. - Lefuttatnak még egy tesztet a ciklotronon, aztán a többi a fizikusok dolga. Holnap délelőtt már itthon lesz.
- És két hétig itthon lesz ám! - bólogatott a lánya, roppant bennfentes arcot vágva.
- Töltsél nekem is - nyújtotta poharát János felé a társaság legidősebb tagja, s az italra várva hozzátette: - Egyszer el fogja nyelni egy feketelyuk... majd meglátjátok...
- Egészségére, Károly bátyám - öntött a nemes nedűből a háziasszony bátyja és közben megjegyezte: - Nem hittem volna, hogy maga is hisz az ilyen sületlenségekben...
- Csak a bulvársajtó találta ki - tódította Misi is.
- Kárelnak igáza ván - szólt közbe a nagymama, férjét védve, de fiának címezve a mondanivalóját, - há ném vészelyes, ákkor miért kérted Émmát, hogy vétessen lé pétesejtet...?
Mielőtt azonban Réka apja válaszolhatott volna, megszólalt a kapucsengő.
- Megyek - hallották a konyha felől Zsuzsa hangját, - biztos a szüleim...!

Zsuzsa már csaknem a bejárati ajtónál járt, amikor meghallotta a tetőtérből férje méltatlankodását:
- Micsoda?!? - és hangján egyszerre érződött düh és hitetlenkedés.
Az asszony a fejét csóválta; ugyan mindig jól kijött Krisztiánnal, de ennek most nem örült.
‘Nem szép tőle, hogy felbosszantja Petit, ráadásul épp a névnapomon...’
Azonban, ahogy bekapcsolta a kaputelefont s meglátta a képernyőn anyját és sógornőjét, már meg is feledkezett az egészről:
- Sziasztok, nyitom a kaput! - szólt bele a készülékbe, megnyomva a gombot. - A többiek?
- Én itt vagyok! - hallatszott egy vidám gyerekhang és egy integető kéz került a látóterébe.
- Szia, Lali! - válaszolt nevetve a nő.
- Andris segít apádnak kivenni a kocsiból az ajándékodat - felelt ez alatt az előbbi kérdésre az anyja.
- Te jó ég! - rémüldözött Zsuzsa. - Apa megint barkácsolt valamit!
- Majd meglátod - mondta vidáman Nóra, - szerintem jó hasznát veszed majd... - és kitárva a kaput elállt az útból.
A ház asszonya a monitoron már látta is a súlyosnak látszó csomagot cipelő két férfit. Nagyot sóhajtott és kinyitotta bejárati ajtót. Unokaöccse, a nyolcéves Lali nyomban rohant is befelé. Mögötte a házból megint Pétert hallotta, az előbbinél is hangosabban és felháborodottabban:
- Te teljesen megőrültél!
‘Még jó, hogy Zolika lent van - gondolta a nő, - de ha ezt sokáig így folytatják, előbb-utóbb mindenképp felmegyek...’


- Ne olyan hangosan - próbálta csitítani barátját Krisztián, - még a végén feljönnek.
- Nem is bánnám - nézett rá haragosan Péter, - közösen talán le tudnánk beszélni erről... - és fújt egy nagyot.
A házaspár hálószobájában voltak, ide jöttek fel beszélgetni, miután Krisz felköszöntötte Zsuzsát. Most a pszichiáter a franciaágy szélén ülve figyelte, ahogyan a másik férfi nyugtalanul fel-alá járkál.
- Nem ülnél le? - szólt rá végül. - Idegesítő.
- Csodálod? - horkant fel Péter, de azért leült a felesége pipereasztalkája előtti székre. Tízéves barátság ide vagy oda, Krisz most nagyon felmérgesítette. - Életemben nem hallottam ekkora őrültséget...! - dohogott és ujjaival dobolt az asztalon. Tudta, hogy barátja bármire képes Vikiért, de erre azért nem számított.
Krisztián együttérzőn pillantott rá; tényleg őrültségnek tűnt, amit kitalált, de úgy vélte, nincs más választása, mint megpróbálni; főként, hogy megint nem sikerült beszélnie Viki anyjával.
‘Hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, azt megértem, azt is, hogy könyvvizsgálóként vidékre kellett mennie, de akkor is... mintha félne találkozni velem... Péter, remélem, segíteni fogsz...’
- Csináltál már ilyet... - próbálta győzködni a sebészt, de az valósággal felcsattant:
- Csináltam, hogyne! De az ég szerelmére, Krisz! Akkor, amikor a betegemnek műtét közben megállt a szíve! De ez! - ugrott fel megint élénken gesztikulálva. - Hogy beadjak egy injekciót, aztán öt perc után újra indítsam a szíved...! Ez agyrém...!!!
- Akkor is, meg tudod csinálni...
- Ja, persze... - bólogatott Péter, - és ha nem tudlak visszahozni, engem vágnak sittre gyilkosságért... kösz, de nem...
- Vállalom a teljes felelősséget, te is tudod - mondta Krisz komoran, - azért is írtam...
- ...azt a nyilatkozatot, tudom - vágott a szavába a másik. - Sokra megyek vele... - fürkészőn nézett a fekete hajú férfira: - Te voltál már bírósági szakértő, te hinnél egy ilyennek?
A pszichiáter néhány másodpercre elgondolkodott a kérdésen, és be kellett, hogy vallja magának: ez nem lenne túl meggyőző bizonyíték. Barátja is észrevette, hogy mire jutott:
- Na, erről van szó... - jegyezte meg kissé lehiggadva.
‘Odalent kéne lennem - gondolta mialatt a szoba ablakához sétált, - játszani a házigazdát, ehelyett itt vitázom olyasmiről, amiről talán már döntöttem is...’
Krisztián is felállt és mellélépett:
- Hová lett belőled a kísérletező kedv...? - kérdezte csendesen.
Péter ránézett, aztán vissza, a ház előtt parkoló autókra és János motorjára:
- Családom van, ha nem tűnt volna fel... - ‘és ez bizonyos felelősséggel jár, majd te is rájössz...’ - gondolta hozzá.
Társa is kipillantott és magában rábólintott az elhangzottakra: ‘Hát, persze, igaza van...’ De azért még valamivel próbálkozhat:
- Pedig, talán... még tudományos cikket is írhatsz róla... - mondta kicsit bizonytalan hangon, hátha fel tudja ébreszteni a szunnyadó ambíciót. Ez volt az egyik utolsó ötlete, hogy hogyan vehetné rá Pétert a segítségre, mert egyedül semmi reménye a sikerre...
- Aha... - felelt a másik, - a jogdíjakból ki is fizethetném az ügyvédeket. Különben meg - és most már teljesen megfordult, - milyen jól mutatna a nekrológodban: ‘a tudomány áldozata’. Nem is - javította ki magát cinikusan, - ‘...a tudományé és a szerelemé...’ - és kissé morbid kíváncsisággal figyelte, mi lesz a reakció.
Barátjának azonban a szeme sem rebbent, csak szomorúan tekintett rá.
- Pít, csak benned bízom, te vagy az egyetlen barátom... segíts, kérlek...
Péter nem felelt, csendben vívódott magában.
‘Akárhogy is, ha valami balul üt ki, az a minimum, hogy nem praktizálhatok többé... és, ha Krisz... hülyeség az egész... Viszont, ha sikerül...’ - és egy pillanatra valóban megkísértette az, amit Krisztián mondott: a tudományos elismerés. Az apjának nem sikerült, de talán neki... Ez azonban tényleg csak egy pillanat volt; a valóságban sosem tenne ilyet, főleg nem a barátjával. Már épp válaszolni akart, amikor Krisz halkan beszélni kezdett:
- Viki és köztem, van valamilyen kapcsolat - úgy döntött elmond mindent, még ha Péter nem is hisz neki. - Szerda este én is átéltem azt, amit ő, ott voltam vele...
A sebész hitte is meg nem is. ‘Krisz és az ő képességei...’ - de azt nem tagadhatta, hogy barátjában valóban van valami furcsa, hogy tényleg van valami meghatározhatatlan kisugárzása... ami miatt nem csak ő, hanem más is ódzkodott a szemébe nézni... Vikit kivéve...
- Ezért hiszem, hogy a klinikai halál állapotában meg tudom őt keresni - folytatta Krisz, - és amikor újraélesztesz, vissza tudom hozni magammal...
- Hát - ingatta a fejét Péter, a szakállát húzkodva, - most sem hangzik jobban, mint elsőre. Ezzel az erővel akár agyegyesítéssel is próbálkozhatnál...
- Ha vulcani lennék, meg is próbálnám... - mondta barátja, futó mosollyal az arcán, így jelezve, hogy nem haragszik, és hogy érti a célzást. Hisz annak idején, az egyetemen, gyakran hajnalba nyúlóan vitatkoztak azon, hogy a Star Trek filmekben mi az, ami valóság lehet egyszer és mi az, ami nem. - De amit mondtam, azt meg tudom csinálni...
- Tudom, hogy bízol magadban... de ez akkor is őrültség...
‘Visszajutottunk az elejére. - gondolta keserűen Krisztián. - Nem fog belemenni...’
- Ha Zsuzsa beteg lenne - jutott eszébe, bár nem örült, hogy ilyesmivel kell előhozakodnia - és csak valamilyen forradalmian új, kipróbálatlan sebészeti módszerrel tudnád megmenteni, nem haboznál, igaz?
Péter csöppet megbántottan nézett rá:
- Ez nem fair...
- Az lehet, de attól még igaz... - felelt a pszichiáter csalódottan. Úgy látszik rosszul ítélte meg mindkettejüket.
‘Bár, - merült fel benne a kósza gondolat - lenne még egy módja, hogy rábírjam a segítségre.’ Tudta jól, az akaraterejével kényszeríthetné Pétert, de azt is tudta, hogy nem fogja megtenni. Nem teheti, hiszen a barátja, többé nem tudna a szemébe nézni... és Zsuzsának sem...
- Ez egész más eset... - szúrta közbe a társa, ő azonban megrázta a fejét.
- Nem, nem az - válaszolta halkan és már nem akarta a másikat meggyőzni semmiről. - Muszáj megpróbálnom... Érzem, hogy képes vagyok rá, és, ha most nem teszek semmit és... meghal - akaratlanul is mélyet sóhajtott, - sosem bocsátanám meg magamnak...
Ezt a szőke férfi is értette. Ahogy azt is tudta, hogy barátja nem adja fel, hisz hétfőn összeül az az átkozott bizottság, ezért mindenképpen meg fogja kísérelni; akkor pedig... nos, akkor... jobb, ha vele van... De azért:
- Itt most nem csak Vikiről van szó, hanem rólad is. Én épp úgy nem akarlak elveszíteni, mint te őt... hiszen a barátom vagy.
- Én sem akarok meghalni... - értett egyet Krisz. ‘Legalábbis addig nem, amíg Viki él...’ - de ez is benne van...
- Azt hiszem... - akart belekezdeni Péter, hogy elmondja, hogyan döntött, de elhallgatott, mikor az ajtóban megjelent a felesége.
- Már egy órája idefent vagytok - mondta enyhe szemrehányással a hangjában Zsuzsa. - Miről lehet ennyit beszélgetni? - és válaszra várva kíváncsian nézett rájuk.
A két férfi összenézett, mindketten ugyanarra gondoltak: hogy mióta lehet az ajtóban, vajon mennyit hallhatott?
- Csak szakmai dolgokról... - felelt végül Krisztián, mielőtt gyanúsan hosszúra nyúlt volna a csend.
Az asszony bólintott: ‘Szakmai dolgok, hát persze...’ Ezt már ismerte. Akkor is szakmai kérdésekről vitáztak, amikor először találkozott velük a Széchenyi Könyvtárban.

Olyan asztalhoz akart ülni, ahol van természetes fény és elég hely, hogy körberakhassa magát az 1800-as évek üzleti könyveivel. A két fiú egy ilyen asztalnak a közlekedő folyosó felőli végénél ült. Illetve csak a fekete hajú, a szőke mellette állt vagy járkált, hol felé hajolt, hol kiegyenesedett, közben élénken gesztikulálva beszélt, időnként a hangját is felemelve. Társa néha szúrt csak közbe egy-egy rövid mondatot halk, de határozott hangon.
Ahogy elment mellettük, szemügyre vette őket. Mindkettő jóképű volt és mindegyikük megnézte őt. A fekete megelégedett egy rövid pillantással, míg a szőke alaposan végigmérte, és, amikor a barátja elment egy újabb könyvért, meghívta őt egy kávéra...
Ennek ellenére Zsuzsa előbb Krisztiánnal próbálkozott, de hamar rájött, hogy a leendő lélekbúvárt jobban érdekli a tanulás, mint a szórakozás, így aztán Péterrel kezdett foglalkozni, amit az óta sem bánt meg. És különben is... ahogy a bátyjai tréfásan szokták mondani: a családjuk is jobban járt egy sebésszel, mint egy pszichológussal...

Most pedig itt vannak, mint két összeesküvő; elhallgatnak, amikor ő megjelenik. Vajon mire készülhetnek?
- Igen, - tette hozzá a férje kissé nyugtalanul, - például arról, hogy mi a különbség őrültség és lehetetlen között...
- Szakmai vita? - hallották mindnyájan a lépcső felől az idősebb Juhász doktor hangját. - Arra én is kíváncsi vagyok... - és az öreg is megjelent az ajtóban.
Az asszony Péterre és Kriszre nézett, látta rajtuk, hogy mindketten úgy vélik: kezdenek kissé túl sokan lenni idefenn.
- De apuka, maga fogorvos... - szólt rá apósára, akit azonban ez a legkevésbé sem érdekelt:
- Orvos az orvos? Nem igaz, fiúk? Szóval, miről is van szó? Hátha segíthetek, más nézőpontból szemlélni a kérdést...
- Ez nem ilyen egyszerű - feszengett a fia és a másik is, akit szinte a fogadott fiának érzett, ő is kerülte a tekintetét. Károly érezte, hogy valami nem stimmel, ezek olyanok, mintha valamin rajtakapták volna őket...
‘Biztos Krisztián barátnőjével kapcsolatos...’ - és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, de kihúzza belőlük.
A sors azonban másképp akarta. A szőke fürtös Réka lett a felmentő sereg.
- Nagyapi! Nagyapi! - kiabálta már lentről. - A Lali azt mondta, hogy ha nem fog kinőni a fogam - folytatta, ahogy észrevette, hogy nagyapja figyelme felé fordult, - akkor te fogod majd kihúzni! - és közben szaladt felfelé a lépcsőn, hogy aztán pihegve álljon meg a felnőttek előtt.
- Ugye nem? - kérdezte reménykedve.
- Hát persze, hogy nem - vette fel őt a karjába Károly, - a Lali egy nagyon buta fiú...
- De azt mondta - vetette ellen a kislány, - hogy neki is csináltál ilyet...
- Csak ijesztget - nyugtatta Zsuzsa és közben be-pillantva a szobába látta, hogy a két férfi határozottan megkönnyebbült.
‘Remélem, Peti elmondja majd, mi volt ez...’
- Igen, de a tejfogát húztam ki, mert már alatta nőtt a másik - magyarázott mellette apósa.
- Biztos? - kérdezett rá Réka.
- Egész biztos. Nekem elhiheted.
- Akkor mondd meg neki is - kezdett ficánkolni a lányka, mire nagyapja letette, - nekem úgy sem hiszi el... - és megfogta a férfi kezét.
- De... - nézett vissza Károly a fiúkra.
- Na, gyere... - húzta őt unokája, teljes súlyával nekifeszülve.
Nagynénje is a segítségére sietett:
- Úgy is itt az ideje, hogy vacsorázzunk. Ez nektek is szól - nézett férjére, - tulajdonképp azért is jöttem, hogy szóljak...
- Jól van - adta meg magát Péter apja - elbeszélgetek én ezzel a Lalival, cseppet se félj! - és elindultak lefelé, a nagydarab férfi és a csöpp kislány.
- És ti? - kérdezte a ház asszonya a két férfitól.
- Mindjárt megyünk - felelt Péter, és amikor felesége bólintott és eltűnt, utánament és becsukta az ajtót.
- Menj csak nyugodtan - mondta barátja, - én úgy is megyek...
- Azt hittem, hogy maradsz... - a kis közjáték alatt figyelte őt, látta rajta, hogy legszívesebben egész máshol lenne. És látta a kialvatlanságot, a feszültséget, a félelmet.
‘A fenébe is! - vette észre. - Hiszen most is az a pulóver van rajta, amit Vikitől kapott...’
- Kösz, de nem - hárított Krisz. - A szüleid nagyon kedvesek, de most nem tudnám elviselni anyádat...
Amint megérkezett, Natasa nyomban félrevonta, biztosítva őt az együttérzéséről és felajánlandó a segítségét bármiben, ami ugyan jól esett, de zavarba is jött tőle. Sosem szeretett tartósan a középpontban lenni, szívesebben figyelt a háttérből, még társaságban is.
Péter megértően bólintott, anyja szeretetrohamai néha valóban nehezen elviselhetők. Aztán:
- Figyelj, Krisz, meg kell ezt beszélnünk...
- Megértelek, Pít, nem kell, hogy... - kezdte barátja, de ő közbeszólt:
- Várj, vasárnap este ügyeletes leszek - mondta gyorsan, - gyere be majd úgy... - elhallgatott és a másikra nézett.
Krisztián csodálkozva tekintett fel:
‘Ezek szerint mégis segít! Akkor mégis jól gondoltam, hogy számíthatok rá!’
A sebész folytatta a félbehagyott gondolatot:
- De hisz úgyis bent leszel... - nem is kérdés volt, hanem ténymegállapítás, amire társa csak bólintott. - Majd leszólok, ha mindenki elment...
- Kösz... - jött a halk felelet és a tekintetük találkozott. - Köszönöm, hogy segítesz...
Péter belenézett a fekete szemekbe és őszinte hálát látott bennük:
- Azt hiszem, nem tehetek mást... - mentegetőzött, majd kissé zavartan hozzátette: - Ismerlek jól, a végén még belevágsz egyedül... azt pedig nem hagyhatom...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.