Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.19. 10:27
Szép nyári napot, kellemes pihenést, remek alkotásokat kívánva, üdvözöllek benneteket. Éva Rose

2019.07.19. 06:42
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.18. 21:59
A feltöltés befejeződött. Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 21:59
mama a szerző profiljánál közvetlenül tudsz neki levelet írni.

2019.07.18. 20:47
Kedves H. Gábor Erzsébet! Szeretnék a "Berkenyeágon kismadár" tündéri gyermek verses kötetéből rendelni egy példányt. Mi a teendőm? Üdvözlette... Bővebben

2019.07.18. 18:35
Felhívom a kedves szerzőtársak figyelmét (főleg az újabbakét), hogy személyemben, a versek prózák alatti véleményekre legtöbb esetben bővebben reag... Bővebben

2019.07.18. 17:31
Kellemes estét az értékes alkotások között. Szeretettel. Éva

2019.07.18. 16:21
Kellemes délutáni pihenést kívánok szeretettel! Heart

2019.07.18. 10:13
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Drgács Gabriella: Múlt és jövő között - nyolcadik rész
február 21. - vasárnap
Eleonóra, Norina

Celza nővér rosszallón, szigorú arccal csóválta a fejét:
- Már megint nem ette meg a reggelijét! - méltatlankodott, mialatt leszedte az asztalt.
Sándor atya bűnbánón nézett fel a papírról, egyenest a ritkán vidám, szürke szemekbe. Tudta jól, semmi értelme arra hivatkozni, hogy csupán egyetlen szelet sajt maradt meg. A nővér csak akkor elégedett, ha üres a tányér. Ám a megrovásoknak ezzel még nem volt vége:
- És hagyta kihűlni a teáját!
Ezt már nem hagyhatta szó nélkül:
- Be szeretném ezt fejezni, mire megjön az orgonista - mutatta a sűrűn teleírt lapokat. Már az utolsó simításokat végezte a beszédén. - Most írom be, hogy mikor mit kell majd játszania.
Házvezetőnője bólogatott, aztán mégsem tudta megállni, hogy ne mondjon valamit:
- Nagyon bízik abban a fiatalemberben... - és, hogy választ nem kapott folytatta: - Csak nehogy úgy járjon, mint azzal, aki Vízkeresztkor fényképezett...
- Ne is említse - nem szívesen gondolt a lelkes, fiatal nőre, aki végig úgy fotózott, hogy nem is volt film a gépben... - de ez most egész más lesz, higgye el...
A nővér még mindig ott állt mellette, töprengve nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, elmondja-e, amit akart, vagy se. Kinyitotta, aztán mégis becsukta a száját, felemelte a tálcát és elindult kifelé. Sándor atya megkönnyebbülten tért vissza a munkájához. Az asszony azonban meggondolta magát; az ajtóban visszafordult:
- Ahogy elmesélte, az a fiatalember fura egy alak... Maga meg csak úgy beengedi...
- Kedves Celza - emelte fel tekintetét a pap, - semmi rosszat nem csinált - mondta némi nehezteléssel a hangjában, - sőt, segített...
Társa megvonta a vállát, olyan ‘maga tudja’ mozdulattal:
- Azért tényleg jobban kéne vigyáznia... - és válaszra sem várva kiment a konyhába.
Az idős pap felsóhajtott. Rendben, hogy Celza nővér vigyáz rá, de időnként túlzásba viszi.
„Csütörtökön is, mit kellett tőle hallgatnom! És még most is berzenkedik...! Na, de inkább törődjünk a dolgunkkal... Vajon melyik ének lenne jobb a végére...? „ - töprengett, mialatt szórakozottan kavargatta a cukor nélküli, langyos teát.
Annyira belemerült az elmélkedésbe, hogy nem hallotta meg sem a kopogtatást, sem azt, hogy őr-angyala beszél valakivel. Így valósággal összerezzent, amikor ráköszöntek:
- Jó reggelt, atyám!
- Jó reggelt! - pillantott fel és mosolyra derült az arca, mikor meglátta, hogy ki az. - Krisztián! Egyedül? - kérdezte és próbált feltűnés nélkül a férfi háta mögé lesni.
- Ne aggódjon - viszonozta a mosolyt a pszichiáter, - van orgonista. Csak jobb szeretné, ha a játéka alapján ítélné meg, nem pedig az első benyomás után.
- Nos - mondta Sándor atya, - azt hiszem, ez érthető. Mindjárt kész vagyok, addig foglalj helyet - és alaposan szemügyre vette a fiatalembert.
A kabátját csak kigombolta, alatta egy zöld, magasnyakú pulóvert viselt. Az arca sápadt, kissé beesett, a szemei körül sötét karikák; az elmúlt napokban nem sokat aludhatott. Megviseltnek látszott, ami a történteket tekintve nem is csoda.
- Egy teát? - intett az atya az asztalon álló porcelánkanna felé. - A nővér...
- Nem, köszönöm - felelt Krisz, - amint megkapom a papírokat, megyek, megnéz...zük az orgonát... - és tekintete rebbenése elárulta, hogy zavarban van.
A pap úgy döntött, hogy nem veszi észre; ha fiatal barátja titkolózni akar, ám legyen; végül úgyis kiderül, hogy helyes-e a sejtése... Beírta az utolsó instrukciókat is, még egyszer átnézte az egészet, majd bólintott és átnyújtotta a lapokat:
- Parancsolj, remélem érthető és olvasható...
A másik átvette, vetett rá egy pillantást és meglepetten felvonta szemöldökét a szinte kalligrafikus kézírás láttán, de nem szólt rá semmit. Biztos nem várnak tőle pszichológiai elemzést.
Inkább a szöveget kezdte tanulmányozni:
- Nem lesz probléma - mondta határozottan, ahogy végigfutott a sorokon - ismer...i az énekeket... legalábbis nagyjából... Az írása pedig nagyon szép és olvasható, és... - elhallgatott és az előtte ülőre nézett. - Nos, minden rendben lesz...
- Nagyszerű - jelentette ki a pap és felállt. - Velünk ebédelsz?
- Köszönöm, de nem - hárította el a meghívást Krisz, - még van dolgom otthon, utána pedig bemegyek Vikihez...
„Fura - gondolta Sándor atya, - ugyan nem tudom, hol lakik, de a kórház itt van a park másik oldalán. Logikusabb lett volna, ha fordítva mondja...” Hangosan azonban így szólt:
- Jobbulást... és remélem, hogy mise után azért még találkozunk.
- Talán... és köszönöm - válaszolt a doktor és elmosolyodott. Elhallgatott, aztán egy pillanatnyi töprengés után, hozzáfűzte: - Köszönök mindent, atyám...
Az idős férfit valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el. Krisz nagyon furcsán nézett rá... s a szavai is, mintha búcsúzna...
„Csak rémeket látok...” - űzte el magától borús gondolatait, és barátságosan viszonozta a mosolyt:
- Ég áldjon, fiam! És sok sikert! - és amikor a már távozóban levő fiatalember e szavakra visszafordult, rákacsintott. Megelégedettséggel látta, hogy a másik ettől a kis huncutságtól egy aprót csóválja a fejét, és hogy őszinte, boldog öröm ragyog fel sápadt arcán.




Joker elveszett lélekként kóborolt a parkban. Ugyan még csak tíz felé járt az idő, és a találkozót délután négyre beszélték meg, de nem tudott nyugton ülni a seggén. Egész felvillanyozódott attól, hogy randija lesz Funkyval...! Nem zavarta sem a szél, amely időnként végig söpört a parkon, sem a miatta a fák ágairól lehulló hó.
Persze, arra gondosan ügyelt, hogy más ne vegye észre az izgatottságát, nem kell, hogy élcelődjenek rajta. Ezért ráérősen, lezserül sétált, hanyagul nézelődve. Ügyet sem vetett két társára, akik mögötte poroszkáltak. Jól elfoglalták magukat egymással, nem zavarták őt, így ő sem zavarta őket. Amikor elindult a banda tanyájáról, a lebontásra váró, kültelki gyárépületből, egyszerűen jöttek vele, nem lévén jobb dolguk. Tulajdonképpen még örült is nekik, legalábbis a fiúnak. A nagydarab Fasírt látványa minden magányos vagányt elriasztott, és ez így van jól. Most semmire sem vágyott kevésbé, mint akár egy valódi, akár egy szócsatára. Így nyugodtan lődöröghetett, elmerülve gondolataiban és emlékeiben.
- De igenis, hogy hallom...! - riasztotta fel a rózsaszín hajú Marcipán méltatlankodása.
- Hé, Joker! - címezték most már neki a mondanivalót. - Ez a marha Fasi süket, mint egy ágyú. Ugye te hallod az orgonát?
- Orgonát? - torpant meg értetlenül Jo és megfordult. Kissé készületlenül érte a kérdés, de valóban, mintha tényleg szólna valami... Azonban hiába szeretett volna rájönni, hogy mi az, a nagydarab srác közbekotyogott:
- Na, ugye - vigyorgott diadalmasan, - mondtam, hogy halucinássz...
- Hallucinálsz... - javította ki automatikusan Joker és próbált hallgatózni.
- Na, most miér’? Azt mondtam, nem?
- Dugulj már el - nézett rá a társa, - hadd hallgassam...
- De...
- Azt mondta, hogy kussolj - fogalmazta meg kevésbé udvariasan, de Fasírt számára érthetőbben a lány és barátja szájára tette a kezét. Hogy aztán undorodva vegye el, és törölje a nadrágjába, amikor a srác neki állt nyalogatni a tenyerét... - Hogy te milyen... - kezdte, de Jo vészjósló pillantásától elhallgatott.
Végre csönd lett. Joker zavartalanul koncentrálhatott a zenére.
A park túloldaláról jött, az ott álló templom felől, és igen! - határozottan orgonaszó volt.
- Jó füled van - dicsérte Jo a lányt, aki rögtön fülig érő szájjal kezdett vigyorogni:
- Szerintem, hangol - jegyezte meg, játszva a hozzáértőt.
A szőke fiú azonban csóválta a fejét. Ugyan csak foszlányok jutottak el hozzá, de abban így is biztos volt, hogy amit hall, az több mint hangolás. Lehet, hogy csak egy évet járt a konzervatóriumba, de az nem múlt el nyomtalanul...
- Hát, ha ez a bemelegítője - mondta elgondolkozva, - akkor bármelyik tehetségkutatón helyezett lehetne... - Roppant szemtelen dolog jutott az eszébe. Egy pillanatra még saját magát is meglepte vele, de aztán... elvigyorodott és határozott léptekkel elindult a templom felé.
Két társa értetlenül nézett utána:
- Hé, hová mész? - kérdezte tétován Marcipán.
- Meghallgatom közelebbről.
- És akkor? - értetlenkedett Fasírt is. - Orgonát nem lehet lopni...
- De orgonistát igen...! -
„Tényleg! Miért is ne? - ötlött fel Jóban. - Ez még pofásabb, mint amire eredetileg gondoltam...” - és a többiekkel nem törődve folytatta útját.
A másik kettő összenézett, aztán vállukat megrántva utána indultak.


Sándor atya, immár teljes papi díszben, kezében a nagy kulccsal, keresztülvágott a templomon. Felnézett a karzatra. Akárki is játszott az orgonán, mostanra hallhatóan túljutott az ismerkedésen, immár az előírt énekeket gyakorolta.
„Egész jó - gondolta, - bár az tagadhatatlan, hogy van a játékában valami szokatlan.”
Megállt és hallgatta egy kicsit. A zene nem pontosan követte az előírt dallamot, mintha az orgonista nem emlékezne tökéletesen, és emlékezete hézagait saját fantáziája alapján pótolná.
„Szokatlan, de nem rossz. És a hívek nem valószínű, hogy észreveszik...”
A kapuhoz ért, betette és elforgatta a kulcsot, lenyomta a kilincset és... szó szerint a lábai elé esett egy punk frizurás fiú... Értetlenül pillantott rá, a meglepetéstől szólni sem tudott.
Joker, aki eleddig az ajtóhoz simulva hallgatózott, találta fel magát hamarabb. Feltérdelt, két karját széttárta és lelkesen felkiáltott:
- Apám, ez a zene baromi jó! Ugye, skaccok? - nézett hátra, kísérőire, mire Marcipán s Fasírt buzgón bólogatni kezdett, sőt! Fasírt úgy érezte, hozzá kell fűznie a saját véleményét:
- Ja...
Sándor atya végigmérte a díszes társaságot. Próbálta paphoz méltón, előítéletektől mentesen szemlélni őket, de nehéz volt. Egyik kevésbé volt bizalomgerjesztőbb külsejű, mint a másik. A nagydarab, méla tekintetű fiúnak figyelemre méltó izmok dagadtak szegecsekkel és láncokkal ékesített bőrkabátja alatt, és a mellette álló lány sem volt sokkal kisebb termetű nála. Vidám, rózsaszín haját fehér csíkokkal melírozták és a természet roppant bőkezűen áldotta meg domborulatokkal, amit öltözéke még ki is hangsúlyozott. Aki pedig előtte térdel... nos, a tüske haja ellenére, egész értelmesnek látszik, és nem csupán a másik kettőhöz képest...
- Örülök, hogy tetszik, fiam - mondta kissé rezignáltan, - de jobb lenne, ha felkelnél...
- Azt hittem - felelte Jo és, miközben felállt, ösztönösen leporolta magát, - hogy egy pap szereti, ha térdelnek előtte...
- Csak, ha imádkozol is - válaszolt a pap rezzenéstelen arccal, - úgy hiszem, lenne miért...
- Hé, ez tök jó! - derült fel a srác a váratlan felelettől. - Maga egész jófej! De a tréfát félre téve - hajolt közelebb, - ez a zene tényleg klassz... Szeretném megismerni az orgonistát...
Isten szolgája meglepetten nézett rá. Egyrészt a fiú stílusa tanultabb emberre vallott, mint azt a külsője alapján várta, másrészt a kérés volt szokatlan...
- És mi végre? - halkította le ő is a hangját.
Joker megvonta a vállát.
- Tudja, van... vagyis inkább lenne egy bandám, egy együttes. Zenészeket keresek. Én gitározok, Fasírt haverom - intett a háta mögé, - dobol, Marcipán pedig énekel... De még kéne egy billentyűs is... - Látta, hogy a pap egészen elképedt ekkora szemtelenség hallatán, de ő tudta, mit csinál.
Abból, amit eddig hallott, biztos volt abban, hogy bárki is játszik, nem lehet sokkal idősebb nála, és valószínűleg nem egyházfi. A zenében érezhetően voltak jazz-re emlékeztető elemek, ez pedig inkább egy fiatal, független zenészre vall. Így érdeklődve nézett, hogy mi lesz a válasz.
Sándor atya valóban meg volt rökönyödve:
- Nem hiszem, fiam - kezdte, - hogy épp nálad szeretne játszani...
- Az lehet - értett egyet Joker, - de talán rá tudom beszélni.
- A Jo nagyon jófej - segített Marcipán, - és nagyon jó haver... - és kissé tarkón legyintette Fasit, mire az buzgón bólogatni kezdett.
Az idős pap eltöprengett.
„Ez végül is nem az én problémám, lenne... de, ha valóban az orgonál, akit gyanítok, akkor nem kellene még ezzel is terhelni. Másrészről viszont... Sosem árt növelni a nyájat, még ha fekete bárányok is...”
- Egy esetben megengedem, hogy beszélj vele, ha ő is akarja - mondta, s egy kis szünetet tartott, - hogyha végighallgatjátok a misét.
A bandavezér elvigyorodott:
- Maga tényleg jófej! - aztán látva, hogy a másiknak a szeme sem rebben, rákérdezett: - De ez nem komoly, ugye?
- Nem szoktam a levegőbe beszélni, fiam. A hátsó sorokban ellehettek...
„Ott nem fogtok zavarni senkit sem” - gondolta hozzá Sándor atya, elcsodálkozva saját merészségén. A múlt héten még eszébe sem jutott volna ilyesmi, de hétfő óta... valami, valahogy, megváltozott...
- Én már a keresztelőmre se mentem el - húzta a száját a lány, a fiú azonban láthatólag gondolkodóba esett, amitől társnője furán méregetni kezdte. - Be akarsz menni?!?
- Miért ne? - döntött Joker. - Nekem ennyit megér - kis szünet után, mint aki mérlegeli a felmerülő lehetőségeket, még megtoldotta: - Legalább egy kicsit melegedünk...

„Még soha ennyien nem voltak a templomban!” - gondolta Sándor atya elégedetten, miután az utolsó résztvevőtől is elköszönt.
A szokatlan orgonamuzsika jó pár olyan embert is becsalogatott, aki épp csak arra járt, és felkeltette érdeklődését a zene. Az, hogy végig is ülték a misét már az ő szónoki képességeit dicséri. A beszédei mindig is tetszést arattak a hívek a körében, de pusztán emiatt még sosem nőtt meg a hallgatósága. Úgy hogy, az orgonistáé a főérdem, ez kétségtelen; akárki is játszott, mindenképp köszönet illeti...
A három ‘fekete bárány’ még mindig ott álldogált a főhajó előterében. Vezérük látszólag a kitett hirdetményeket nézegette - a másik kettő inkább egymással volt elfoglalva, - valójában a karzatra vivő lépcsőhöz vezető ajtót tartotta szemmel.
Az atya a hátában érezte a tekintetét, ahogy elindult felfelé.

A bejárat feletti rózsaablakon beáradó fény bevilágította az orgona előterét, az ott álló széket, a támlájára tett szürke kabátot és az ülésen összegömbölyödve alvó kis kandúrt. A pap elmosolyodott a kabát láttán, a macskán pedig meg is lepődött. Nem hitte volna, hogy egy ilyen érzékeny fülű állat kibírja idefenn.
A hangszer klaviatúrájánál külön lámpa égett, az ellenfényben az orgonistának csak a sziluettjét lehetett kivenni, Sándor atyának azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudja, ki az. Kissé előre hajolva ült, két keze a billentyűkön, mintha még mindig játszana. Sőt, nem is mintha! Ujjainak gyengéd érintése alig hallható dallamot csalt elő a sípokból, cseppet kísérteties hatást keltve. Az atya beleborzongott, ahogy elképzelte, hogy szólhat ez odalent...
Aztán a zene elhallgatott és a hangszernél ülő megszólalt:
- Az orgonista már elment...
- Kár - felelt a pap és közelebb lépett, - meg szerettem volna köszönni neki ezt a délelőttöt, és tolmácsolni mások köszönetét.
- A ceglédi kántort illeti a köszönet - fordult felé Krisztián, lekapcsolva a lámpát, - majd átadom neki...
- Mikor játszottál utoljára? - kérdezte barátságosan az idős férfi.
- Nem is tudom - válaszolt a fiatalabb elgondolkozva, meg sem lepődve azon, hogy a másik rájött, - talán úgy tíz éve... Igen, mielőtt felvettek az egyetemre... Örülök, hogy tetszett...
- Szereztél magadnak néhány rajongót - mondta a pap és elfojtott egy mosolyt, ahogy eszébe jutott, kik várják odalenn, - akár zenész is lehetnél...
- Sosem vágytam rá... - jött a válasz, - csak azért játszottam, mert megnyugtatott, segített összeszedni a gondolataimat, most azonban... csak felkavart... - s elhallgatott.
A kijelölt énekek, az orgonából elővarázsolt hangok és a mise szövege felidézték az eltelt kilenc hónapot. Sándor atya oly ihletetten beszélt Szent Bernadettről, az alvó szépségről meg a vének által meglesett és megvádolt erényes Zsuzsánnáról, hogy újra átélt mindent... az első találkozástól, az első csókon át... mindent, egészen eddig a mostani pillanatig...
Sándor atya megértőn bólogatott. Még ott élt benne a nemrég hallott zene, emlékezett a nyugtalanító, felkavaró futamokra, a szeretetet és vágyakozást sugárzó hangokra. Krisztián játékában ott volt szíve minden érzése, az elmúlt napokban történtek minden szomorúsága. Erről eszébe jutott valami:
- Észrevettem, hogy nem mindig az előírt darabot játszottad. Ezek a, mondjuk, kiegészítések kinek a művei? Nem ismerem...
- Nem csodálom - felelt Krisz és szerény, halvány mosoly tűnt fel az arcán, - a mai napig nem is léteztek...
Az idős férfi őszinte döbbenettel és újsütetű tisztelettel pillantott rá. Orgonán improvizálni! Nem mindennapi teljesítmény! Alig talált szavakat:
- Ez... ez hihetetlen... akkor ritka tehetség vagy...
- Lehet - hagyta rá a doktor, - úgyse számít... - Nem mert a papra nézni, félt, hogy társa észreveszi, hogy valami más is nyugtalanítja. Furcsa, ambivalens érzés volt. Szerette volna elmondani, meg nem is.
- Kár lenne veszni hagyni... - jegyezte meg csendesen az atya.
A fiatalember önkéntelenül felkapta a fejét és hosszan, kutatón ránézett. Vajon sejt-e, sejthet-e bármit is?
A másik szorongva viszonozta a pillantást.
„Ezek az elharapott mondatok... a zavartsága és újra az a furcsa, szinte távolságtartó, szomorú tekintet... „ Nem lett volna jó pap, ha nem tudja, hogy mit jelent mindez, és úgy döntött, egyenesen rákérdez:
- Mire készülsz, fiam?
Az arc rezzenéstelen maradt, de a fekete szemek egy másodpercre riadtan megvillantak. Aztán Krisztián mosolyt erőltetett magára:
- Miből gondolja, hogy készülök valamire?
Sándor atya lassan csóválta a fejét:
- Ugyan, csak alig egy hete ismerlek, de mintha évek teltek volna el - s most ő nézett fürkészőn a másikra. - Látom rajtad...
- Mennem kell - állt fel Krisz. Elhatározta, hogy nem fog beszélni róla. - Mondtam, hogy...
- Ne játsszuk el ezt megint - szakította félbe a pap s a karjára tette a kezét.
- Úgy sem értené... - felelt a fiatal orvos egészen halkan, földre szegezett tekintettel.
- Melyik részét? - kérdezte részvéttel idős barátja, s csak akkor folytatta, amikor végre felpillantott rá: - Azt, hogy mit akarsz tenni, vagy azt, hogy miért?
Krisztián a barátságos, kék szemekbe nézett.
„Az atyának igaza van, tényleg olyan, mintha régről ismernénk egymást. De mindent akkor sem mondhatok el... sőt, épp ezért nem...”
- Lehet, hogy vissza tudom Őt hozni... - mondta végül egy apró sóhaj kíséretében.
- És félsz, hogy lebeszélnélek róla... - jött a szelíd kérdés.
A pszichiáter elmosolyodott:
- Annál jobban ismerem. Csak... nem akarom, hogy aggódjon...
- Édes fiam - fakadt ki Sándor atya és megszorította a fiatalember karját, - én már hétfő óta aggódom... Mindkettőtökért... - fűzte hozzá pillanatnyi szünet után.
- Nem lesz semmi gond - válaszolt elfogódottan Krisz s kezébe fogta az öreg kezét. - Nem eshet semmi baja...
- És neked? - vetette közbe az atya, de társa mintha meg se hallotta volna:
- Bízzon bennem... tudom, mit csinálok...
„Legalábbis... nagyon remélem...” - gondolta hozzá kissé nyugtalanul, de ezt igyekezett nem mutatni.
- Sikerülni fog... - bizonygatta.
Az idős pap érezte ifjú barátja bizonytalanságát, de nem akarta szóbahozni. Ezért inkább csak megértőn bólintott:
- Imádkozom, hogy így legyen.
- Köszönöm... ha sikerül, tudni fog róla - válaszolt a doktor, - ha nem... arról is... Ég áldja!
Búcsúzóul megszorította az atya kezét, aztán kabátját leemelte a székről, futólag megsimogatta az ásítozó, fejét nyújtó macskát, és a lépcső felé indult.
Sándor atya szomorkás arccal nézett utána:
- Ég áldjon téged is, fiam... Remélem, nem most láttalak utoljára... - sóhajtott fel halkan. Aztán eszébe jutott, hogy meg akarta mondani neki, hogy kik várják odalent, és hogy ezért ne a kapu felé menjen. Megcsóválta a fejét; hogy is felejthette ezt el, és öregesen követte őt a lejárathoz.

Ahogy Krisztián közeledett a lépcső aljához, egy fiatal, női hangot hallott odalentről:
- Meddig kell még várnunk? - kérdezte valaki, kissé nyűgösen.
- Hová sietsz? Az öreg biztos most beszél vele... - jött a válasz egy fiútól.
A férfi megállt. Az elhangzottak eszébe juttatták, amit az atya mondott neki.
„Szereztél magadnak néhány rajongót.”
Ha valóban ők azok, akkor nem igazán óhajtott találkozni velük. Bár ideje lenne, de kedve, az nincs hozzá.
Óvatosabban haladt, hogy ne csapjon zajt, csak akkor hagyta koppanni a cipőjét, mikor leért a lépcsőn. Egy pillanatra körülnézett: igen, az épület alaprajza a segítségére lesz, a jobb oldali ajtó az előtérbe vezet, a bal viszont a templomkertbe.
Bólintott, majd összefogta a kabátját, a komolyságot nem is kellett erőltetnie, és határozott léptekkel kisietett az előtérbe.

Marcipán és Fasírt újfent egymással volt elfoglalva, de Joker felfigyelt az érkező férfira. Tetőtől talpig végigmérte, hisz lehet, hogy ő az, akire vár. De nem, mégse.
„Ez a pasas kintről jöhetett - mérte fel, - még most is fázósan fogja a kabátját, a fejét is a vállai közé húzza.”
Egyáltalán nem tudta róla elképzelni, hogy ő lenne az orgonista, és többé figyelemre se méltatta, hagyta, hogy elmenjen mellette.

Miközben Sándor atya lefelé lépdelt, minden pillanatban várta, hogy meghallja a szőke fiú, vagy éppen Krisztián jellegzetes hangját. De semmi sem történt, és amikor leérve megállt az ajtón belül és óvatosan kilesett, látta, hogy a trió még mindig ott áll, ahol hagyta őket. Kicsit balra fordította a fejét: a pszichiáter akkor ment ki a kapun.
Az atya csodálkozott és semmit sem értett. Az lehetetlen, hogy ne vették volna észre a férfit. És mégis! Krisztián úgy ment el mellettük, mintha kísértet lenne.
„Kísértet!” - megborzongott a gondolattól. Elhessegette magától a rossz érzést. „Biztos nem feltételezték róla, hogy ő játszott az orgonán. Igen, csakis erről lehet szó...” - győzködte magát, míg a végén el is hitte.
De azért... egy parányi bizonytalanság maradt benne...



Attila profi módon bánt az egérrel és úgy általában a számítógéppel. Már amennyire Edit ezt meg tudta ítélni. Egy darabig a fiú mellett ülve figyelte, ahogy egymás után megnyitja, másolja és küldözgeti a dokumentumokat aztán megunta és inkább a jogtanácsosnő irodáját vette szemügyre. Nem volt túl nagy, és ha a nagyságából következtetni lehet a kórházban betöltött szerepe fontosságára, akkor az a szerep nem lehetett túl jelentős.
A benne dolgozónak azonban láthatólag fontos volt, hogy jól érezze magát. Erre utaltak a kényelmes székek, az ablak előtt elhelyezett virágok, a logikusan elrendezett munkaállomás és a rendben tartott polcok. Utóbbiakon nem csupán dossziék, hanem szakmai könyvek és közlönyök is sorakoztak, sőt, Edit felfedezett két vaskos kötetet is. Az egyiket valami Platón írta, a másikat egy bizonyos Seneca... Beléjük lapozott, de rém unalmasnak tűntek.
Az ablakon sem volt érdemes kinézni, a kórház parkjában ilyenkor senki sem sétálgatott, túl hideg volt hozzá. A fákon pedig igazán nincs mit bámulni.
Inkább a növényekkel kezdett bíbelődni. Talált egy locsolókannát és megöntözte őket.
- Mindjárt kész vagyok - szólalt meg a fiú és újabb e-mail küldött, ezúttal az egyetem címére. Amíg a gép ezzel foglalkozott, ő lopva újdonsült barátnőjét figyelte.
Már szerdán megtetszett neki, amikor kis híján összeütköztek a liftajtóban, és úgy vélte, remekül használta ki az alkalmat az ismerkedésre péntek este. Edit helyes csaj, jó a dumája, a stílusa és megvan a magához való esze. Kicsit hirtelen tud lenni, de szó nélkül eljött vele a kórházba, amikor közölte vele, hogy a mozi előtt még van egy kis dolga. Egy percig sem nyúzta, hogy mikor mennek már, remekül feltalálta és elfoglalta magát. Mint most is...
- Jó - felelt szórakozottan a lány. Az egyik kálát vizsgálgatta, azon tűnődve, hogy mivel vágja le az elhalt levelet. Szemével olló után kutatott és éppen meg akarta kérdezni, hogy hol találja, amikor a számítógép pittyentett egyet. Riadtan kapta a fejét az asztal felé.
- Nyugi - mondta Attila, - csak e-mail érkezett.
- Neked? - kérdezte Edit. Tudta, hogy, ha igen lesz a válasz, akkor maradnak, míg a fiú elolvassa, majd válaszol; és az akár újabb félórát is jelenthet. Nem akarta, hogy Jokernek sokáig kelljen várnia.
- Nem - jött a felelet, - Júlia nénémnek. Valami testáció...
- Test... micsoda? - értetlenkedett a lány és barátja felé fordult.
- Végrendelkezés - válaszolt Attila, - ez egy latin szó...
- Azt hittem - kezdte Edit, mialatt odalépett az asztalhoz, - hogy a testamentum - megakadt a szeme az e-mailcím első felén. Halvány gyanú ébredt benne és valami enyhén torokszorító érzés, - a végrendelet... - és nyúlt az egér után.
- Jól tudod - bólintott a fiú, - az egyik ige, a másik... - de ekkor meglátta, hogy mire készül, és megállt benne az ütő. - Hé, mit csinálsz? - szólt rá riadtan, és gyorsan megfogta a kezét.
Edit egy pillanatra elrévedt.
„Milyen jó meleg keze van...” - de aztán visszatért az üzenethez:
- Csak tudni szeretném, hogy ki küldte... - mentegetőzött.
- Ha megnyitod - nézett rá Attila azokkal a szép, kék szemeivel, - a rendszer olvasottnak fogja jelölni - magyarázta, és még mindig fogta a kezét „!!!” - Mit gondolsz, mit szólna a nénikém, hogy olvasgatom a leveleit...?
- De... - próbált ellenkezni Edit, ám a srác nem hagyta.
- Másképp is meg lehet tudni - folytatta, saját kezével ráfogta a lányét az egérre. - Megnézzük a címjegyzéket - kattintottak rá a ‘címtár’ menü-pontra, - hátha... igen, látod, ott is van...
Valóban ott volt a ‘‘, de a ‚becenév’-nél a cím első része ismétlődött.
- És most? - kérdezte kissé csalódottan Edit. - Ezzel nem sokat érek...
- Várd ki a végét - mosolygott rá Attila és a kurzort a nagyító jelére húzta.
‘bővebb adatok’ írta ki a gép. Egy kattintás és már meg is jelentek azok a bizonyos adatok. Diadalittasan nézett a lányra, azt várva, hogy legalább egy elismerő mosolyt kap fizetségül, vagy esetleg többet is, de legnagyobb csodálkozására az nem is törődött vele.
- Te jó ég...! - sóhajtott fel önkéntelenül Edit, ahogy meglátta a megjelenő ablakot és érezte, hogy elsápad. Egy pillanatra még a szemét is behunyta, aztán újra kinyitotta és döbbenten meredt a képernyőre.
A kiírás azonban nem változott és nem tűnt el, hiába is remélte. Továbbra is világosan mutatta, hogy a megadott e-mailcím tulajdonosa: ‘dr. Reinhalt Krisztián’...




Péter szorongva nézett végig a vizsgálón. Az EKG-t és EEG-t az imént ellenőrizte, mindkét berendezés normál paraméterek között működik. A kis műszeres asztalon ott a két megtöltött fecskendő... az alsó polcán a defibrillátor. Tudta jól, hogy rizikós dologra készülnek; ha segítségre lesz szüksége, nagyon nehéz lesz megmagyaráznia, hogy Krisz mit keres itt... Igazából abban reménykedett, hogy nem jön el, bár ez, Krisztián makacsságát ismerve, nagyon halvány remény volt...
- Én őrültem meg - sóhajtott fel félhangosan, - hogy belementem ilyesmibe...
- Szia, Pít! - hallatszott az ajtóból, mire úgy pördült meg, mint akibe kígyó mart.
- Jézusom, Krisz! Kopoghatnál, halálra ijesztesz...
- Stílszerű lenne, nem? - jegyezte meg Krisz kesernyés mosollyal.
- Hé - mondta meglepetten Péter, - én szoktam ironikus és cinikus lenni... - Barátjának ezt az oldalát eddig nem ismerte, és most nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e neki, vagy sem. Kutatón vette szemügyre, most sem nézett ki jobban, mint tegnap, sőt, inkább rosszabbul. Az igazat megvallva, hétfő reggeltől kezdve egyre nyúzottabb, sápadtabb...
- Akkor, kezdhetjük? - jött az újabb kérdés.
A szőke férfi azonban nem mozdult. Nehezére esett rászánnia magát, féltette Krisztiánt. A másik férfi láthatólag nagyon rossz bőrben volt.
- Mikor néztél utoljára tükörbe? - kérdezett vissza csendesen. - Eléggé rosszul nézel ki...
- Tudom, hogy mit bírok - felelt Krisz. - Ne aggódj annyira...
Valójában ő is aggódott, de inkább Viki, mint saját maga miatt. Ha vele történik valami, nem lesz senki a lány mellett... Végig kell csinálnia... és sikerülnie kell... és őszintén remélte, hogy nem jön közbe semmi... Elszántan közelebb lépett, végig-nézett az előkészített holmikon, elégedetten bólintott, és úgy döntött, hogy elébe megy Péternek. Levetette a pulóverét, felvette az EEG elektródákkal teli sapkáját és felfeküdt a vizsgáló asztalra.
- Most te jössz - nézett várakozásteljesen barátjára.
Péter nagyot sóhajtott.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte, mialatt elővette az EKG tappancsokat és a vezető-géles tubust.
- Soha semmiben nem voltam ennyire biztos... - válaszolta a pszichiáter. - Csináld...
Megborzongott és behunyta a szemét, ahogy Péter a hűvös gélt szétkente a mellkasán, és felrakta az elektródákat. Lassan, egyenletesen, mélyen lélegzett, igyekezett nyugodt maradni.
A sebész bekapcsolta a készülékeket. Az agyhullámokkal egyelőre nem foglalkozott, azokat úgyis utólag lehet csak kiértékelni, az EKG-n megjelenő szinusz hullámokat azonban hosszú másodperceken át figyelte, mire megszólalt:
- A szíved rendben van, bár a pulzus kicsit magas - mondta önkéntelenül.
Ahogy befejezte, Krisz még jobban ellazította magát, próbált semmire sem gondolni, és még lassabban lélegezni. A pulzusszám nyomban csökkent. Péter egy szót sem szólt, csak felhúzta a szemöldökét, aztán egy újabb sóhajjal felvette az egyik fecskendőt, légtelenítette és... nem merte megtenni. Csak állt, bámulta az előtte fekvő férfit és mindenféle hülye gondolat kergette egymást a fejében. Hiszen majdnem olyan, mintha megölné...
A másik orvos sejtette, hogy mi lehet a baj. Kinyitotta a szemét s barátjára nézett. Igen, jól gondolta: őt félti. És hirtelen rádöbbent: ez most már nem csupán egy kétségbeesett kísérlet, hanem, tetszik vagy sem, de barátságuk próbája is. Talán mégsem kellett volna megkérnie. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna a sebész alig hallhatón megszólalt:
- Te, az injekció, az EKG... Ugye, tudod, hogy ez az egész mire emlékeztet?
- Tudom... - felelt ugyanolyan halkan Krisz. Tényleg tudta és megértette Pétert. - Add csak ide - nyúlt a fecskendőért, - beadom magamnak és akkor csak az enyém a felelősség...
- Ezt te sem gondolod komolyan... - csóválta a fejét szomorkásan Péter. - Feküdj vissza szépen és készülj a ‘felderítő útra...’ - és amint barátja elhelyezkedett beadta az injekciót, mielőtt bármelyikük meggondolhatta volna magát.
A szer szinte azonnal hatott. Krisztián szeme lassan lecsukódott, a légzése egyre felületesebb lett, az EKG monitoron egyre lassultak a görbék.
„Kész őrület!” - gondolta a szőke férfi, miközben önkéntelenül számolta a két hangjelzés közt eltelt másodperceket. Aztán hiába várt az újabbra; a készülék folyamatosan sípolni kezdett. Felnézett és elszorult a szíve az egyenes, zöld vonal láttán... Ösztönösen az órájára pillantott, aztán elhúzta a száját.
Akárhogy is, a lényeg ugyanaz; Reinhalt Krisztián e perctől klinikailag halott...

Krisztián most tökéletesen tudta, hogy kicsoda és, hogy hol van. Bár, hogy ez a ‚hol’ hol van és micsoda, arról csupán halvány fogalma volt. Igazán csak azt tudta, hogy nem ott van, ahol lenni szeretett volna. Ez a ‚hely’ fényes volt, mintha maga lett volna a fény; nem pedig sötét, mint a múltkor. Amennyire meg tudta ítélni, ez lehetett az a fényesség, amiről a klinikai halálból visszatértek szoktak beszélni. Vagyis, ott volt, ahol lennie kellett, csak éppen... Viki nem itt volt... Érezte most is az érzéseit, a magány ürességét, az ettől való félelmét, kétségbeesettségét, de a jelenlétét nem... És ekkor hirtelen rájött, hogy hol is lehet a lány, hogy mi is az a sötétség, ahol szerda este ‘járt’...
„Köztes lét...! Megrekedt élet és halál között... Még nem halt meg, de már szinte semmi sem köti az élethez... Csak én... - hasított belé a gondolat, - és az, amit érzünk egymás iránt...”
Most már tisztán és világosan látta, hogy mit kell tennie, de a formálódó gondolatot elsöpörte egy új érzés: érezni kezdte Viktória jelenlétét. Halványan, de egyre határozottabban és... közeledett... Ez pedig csak egyet jelenthet.
„Meg fog halni, le fog állni a szíve!”
Rádöbbent, hogy szörnyű hibát követett el, lehet, hogy végzeteset...
„Ha Vikit csak az én létezésem köti az élethez, akkor azzal, hogy itt vagyok, megölöm őt...! Ki kell jutnom innen, mielőtt késő lesz...! Péter!” - kiáltott magában ösztönösen.
Nem, neki nem tud szólni, legalábbis... közvetlenül nem. Összeszedte minden maradék erejét. Tudta, hogy mit kell csinálnia és azt is, hogyan. Agyának legmélyén egy ébresztő jelzés generálódott és kezdte meg útját az idegpályákon.
A kortexnél és a homloklebenynél ketté-kettévált s kivezetődött a koponyára, ahol az EEG érzékelői alfaritmusként írták fel a papírra, aztán haladt tovább. A hipotalamusz átirányította a vegetatív idegrendszer központjába, ezzel egyszersmind aktiválva is azt. A kiváltott ergotróp reakció jelet küldött a szinusz-csomónak, ami adott egy lökést a szívnek, és az összehúzódás akciós potenciál jelként futott végig az EKG monitorján.
Fel akart, fel kellett ébrednie...

Péter nyomott hangulatban figyelte az óráját. Még alig egy perc telt el... és még négy van hátra... Felsóhajtott, valószínűleg ez lesz élete leghosszabb öt perce... Felkapta a fejét, mintha hallott volna valamit... és ahogy akaratlanul az EKG-ra pillantott, tekintete ott ragadt. Hitetlenkedve meredt a monitorra: egy jel futott ki rajta éppen. Csak a végét csípte el, de így is felismerte. Aztán mást is meghallott: az EEG írófejei mintha más ritmusban mozognának...
Még mindig szemmel tartva az EKG-t, a másik készülékhez lépett, és vetett egy pillantást a papíron megjelenő kiírásokra.
- Alfaritmus! Ez nem lehet...! - Ösztönösen a kisasztalra nézett: a másik fecskendő még ott volt, érintetlenül. Semmit sem értett. Csak egy magyarázat lehet, de az lehetetlen...
„Krisztián vissza akar jönni...!”
Lázasan gondolkodott, hogy mit tegyen. Érezte, hogy ez egyszer az ösztöneire kellene hallgatnia, de logikus lénye berzenkedett ellene... Barátjára pillantott, mintha tőle választ kaphatna. És kapott is! Krisz szemhéja és kezének ujjai megrebbenni látszottak.
Péternek ennyi elég volt, nem töprengett tovább.
Felvette az adrenalinnal teli fecskendőt, előkészítette, egy röpke másodpercig fohászkodott, hogy elsőre sikerüljön, majd... egy határozott mozdulattal egyenesen Krisztián szívébe döfte a tűt és beleinjektálta a fecskendő tartalmát. Aztán kihúzva eldobta az egészet és elszántan nekilátott a szívmasszázsnak...
- Gyerünk, Krisz! - dörmögte félhangosan. - Ha vissza akarsz jönni, akkor gyere!
Ennek ellenére a csipogni kezdő EKG nagyon meglepte.
„Ilyen hamar...?” - kapta fel a tekintetét, de a jelzés ott volt.
Mintha a pszichiáter szervezete ugrásra készen várakozott volna... Már lélegzett, már a szemét is kinyitotta... és Péter olyan vad, szinte állati félelmet látott benne, mint még soha senkiében... Az okát nem tudta, de abban biztos volt, hogy valami komoly dolog lehet, nem valószínű, hogy barátja a tapasztaltaktól ijedt volna meg...
Krisztiánnak csak egyetlen dolog járt a fejében: nem hagyhatja, hogy Vikinek újra leálljon a szíve! Sietnie kell, minden perc számít... és bár még csak nehezen tudta koordinálni a mozgását - ugyan ez másodpercről másodpercre javult - mégis már kapkodó, ideges mozdulatokkal és egyetlen hang nélkül tépte le magáról az elektródákat.
Barátja nem értette ugyan ezt a nagy sietséget, de az első döbbenetből magához térve igyekezett segíteni, levette róla az EEG sapkát és az EKG csipeszeit... és nem is próbálta őt szóra bírni, látszott rajta, hogy valahol egész máshol jár...
Krisz egyre idegesebb lett, most már aligha volt szüksége külső forrásból származó adrenalinra. Alighogy lekerültek róla az érzékelők, felkelt a vizsgálóasztalról és úgy, ahogy volt, félmeztelenül, az értetlenül bámuló Péterrel mit sem törődve, kirohant a helyiségből.

Szerencsére csak egy emelettel kellett lejjebb mennie, még ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Utólag nem tudta felidézni, hogyan került a 12-esbe, azt sem tudta, hogy volt e ott valaki, amikor berontott. Nem érdekelte, nem foglalkoztatta más, csak Viki...
Rémülete csak fokozódott, ahogy meghallotta a ki-kihagyó EKG-t. Jól sejtette, hogy nagy baj van; a lány magától nem fog rendbe jönni... Megállt az ágya mellett és mielőtt kitalálhatta volna, hogy mit tegyen, bekövetkezett az, amitől félt. Viki szíve leállt... Egy hosszú másodpercig szorongva nézte kedvesét.
„Ha nem sikerül visszahozni, az az én bűnöm lesz...” - villant belé a gondolat, aztán, elnyomva magában a rátörni készülő pánikot, hozzáfogott az újraélesztéshez.

Az ügyeletesek csapata pár perc múlva megérkezett. Krisztián szó nélkül felállt a lány mellől, hagyta, hogy a nála hozzáértőbbek tegyék a dolgukat. Nem törődött az értetlen és kíváncsi pillantásokkal. Kiment ugyan a helyiségből, de ott maradt a közös előtérben, a plexi ablaknál. Két kézzel támaszkodott rajta, a homlokát is nekihajtotta. Észre sem vette a pohár vizet, amit a nővér nyújtott felé, minden idegszálával Vikire figyelt. És bár tényleg nem hitt semmilyen istenségben, most mégis csendben, magában imádkozni kezdett kedveséért.
Öntudatlanul is azt az imát mormolta, amit még gyerekkorában tanult, a szüleitől, de nem segített, nem nyugtatta meg. Inkább csak még szomorúbbá tette, mert a szöveg felidézte az egykori családi ünnepeket, különösen az utolsót, 1988. Halloween-ját, amiről eszébe jutott a tavalyi október 30-a...

Úgy volt, hogy azt az estét egyedül tölti, mint egyetemista kora óta mindig.
Gondolataiban elmerülve ballagott felfelé a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfordulónál járt, amikor megérezte a gesztenyés pulykasült és a párolt sütőtök jellegzetes illatát. Fogalma sem volt, hogy honnan jöhet.
„A fiatal házaspár nincs itthon - kezdte sorra venni a vele egy emeleten lakókat, - a fiú még egy hónapig Abu-Dhabiban dolgozik, a felesége meg hazautazott Fehérvárra, az idős özvegyasszony nem szokott főzni; aztán egy üres lakás; és az őrnagy sem... Akkor pedig - állt meg egy pillanatra, - csak a saját lakásom marad... és Viktória!”
Az ajtóhoz érve ez már egyértelmű lett, és ahogy kinyitotta és belépett még inkább. A lakásban félhomály volt, mindenfelé kis, kerámia töklámpások égtek. Az előszobából rá lehetett látni az étkezőre, az asztal szépen meg volt terítve két személyre, és itt is állt egy lámpás.
Krisz nem igazán tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy bosszankodjon. Egyrészt jól esett, hogy Vikinek eszébe jutott, hogy neki mit jelent ez az ünnep, másrészt tényleg szeretett volna egyedül lenni. Aztán előkerült a lány is. A szobából jött ki, fekete, bokáig érő, felül szűk selyemruhában, kibontott, kissé szétzilált hajjal, mint egy igazi boszorkány... csak a cirok hiányzott...
Pont úgy nézett ki, a haja színét leszámítva, mint annak idején Abby...
- Szia! Gondoltam, örülni fogsz - mutatott körbe vidáman. - Egy egész pulyka sok lett volna kettőnknek, ezért csak combfilét vettem... - a hangja elbizonytalanodott, látva, hogy kedvese nem a várt módon reagál. - Krisz, - lépett közelebb, - mi a baj?
A férfi lassan becsukta maga mögött az ajtót, közben gondolkozott, hogy mit is mondjon, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy ne bántsa meg Vikit, de semmi sem jutott az eszébe. A csend kezdett túl hosszú lenni. Viki már ott állt közvetlenül előtte:
- Krisztián... - mondta tétován. Fogalma sem volt arról, hogy miről van szó.
- Nincs semmi baj... - válaszolt Krisz, pedig volt. Szinte lerohanták az emlékek; hiszen ezen az estén mindig rájuk emlékezik; és most a Hálaadás napi ünnepi vacsora rég nem érzett illata még többet csalt elő, mint egyébként.
A lány szelíd mosollyal csóválta a fejét:
- Ne mondd ezt, hisz látom Rajtad, érzem, hogy valami bánt... - és kedvesen megsimogatta a férfi arcát.
A pszichiáter egy pillanatra behunyta a szemét, aztán megfogta kedvese kezét, lehúzta és két kezébe zárta:
- Ne haragudj... - mondta és nem tudott a szemébe nézni.
- Valami rosszat tettem, vagy mondtam...? - kérdezte Viki, megriadva attól, hogy esetleg, akaratlanul, de megbánthatta.
- Nem... nem Veled van baj - sietett megnyugtatni őt Krisztián, - hanem velem...
Aztán vett egy nagy levegőt és belekezdett:
- Viki, figyelj... tudom, hogy sokat dolgoztál ezzel az egésszel - intett fejével a konyha felé, - meg minden, és örülök is neki, de... most azt szeretném... - kétségbeesetten pillantott a lányra, nem tudta hogyan mondja meg, hogy szeretne egyedül lenni. - Szóval, arra szeretnélek kérni... hidd el nincs semmi baj, csak...
Viki fürkészve nézett rá, még sosem látta Krisztiánt ilyen zavartnak. Úgy érezte, tudja, mit akar mondani, csak azt nem értette, hogy miért:
- Azt szeretnéd, ha elmennék... - mondta, és elszomorodott.
- Igen - könnyebbült meg egy kissé a férfi, - egyedül szeretnék lenni... - ugyanakkor nem örült a zöld szemekben megjelenő fájdalomnak. - Tudom, szólnom kellett volna...
- Bizony - bólintott a lány, - az nem ártott volna... - Ki akarta húzni a kezét a másikéból, de Krisz nem engedte:
- Nem gondoltam, hogy főzni fogsz... - próbált sután magyarázkodni.
- Azt hittem, örülsz majd... - az egyébként oly kedves hang most neheztelőn csengett. - Máskor nem volt semmi kifogásod, ha itt voltam és vacsorával vártalak. Most miért? - kérdezte vádlón. - Hirtelen miért érzed úgy, hogy bepofátlankodtam az életedbe?
A férfi megrökönyödve tekintett rá. Nem végleg akarja elküldeni, csak ma estére! Ezt meg kell értenie:
- Viki! Viki, ne haragudj... - kezdett bele, de a lány elutasítón felemelte a kezét:
- Nem, nem vagyok rá kíváncsi! - csattant fel élesen. - És nem haragszom, csak szomorú vagyok - tette hozzá kissé megenyhülve. - Azt hittem, többet érdemlek tőled...
Felsóhajtott, szemében könnyek csillogtak. Várt, hogy a másik mondjon valamit, akár csak egyetlen szót, de Krisz képtelen volt bármit is mondani. Félt, hogy csak rontana a helyzeten. Pedig az már alaposan el volt rontva:
- Tényleg jobb, ha elmegyek... - jelentette ki Viktória, és egy újabb sóhajjal visszanyelve a könnyeit elfordult a férfitól. - Átöltözöm, és már itt se vagyok... - egy pillanatra hátra nézett a válla felett, - ahogy a doktor úr kívánja... - és bement a szobába.
Krisztián megsemmisülten állt az előszobában. Viki utolsó megjegyzése és legfőképp cinikus hangja szíven ütötte. Nem egészen így képzelte. Nem akarta sem megbántani, sem megharagítani őt. Ennek ellenére mindkettő sikerült.
„Tulajdonképpen, miért nem tudom neki egyszerűen elmondani - tépelődött magában, - hogy miért akarok egyedül lenni?”
Az elmúlt tíz évben hozzászokott, hogy ezt az estét egyedül tölti, nem osztja meg senkivel, ahogy az emlékeit sem, mert nem tartoznak egy idegenre.
„De Viki nem idegen, közelebb áll hozzám, mit eddig bárki... Neki elmondhatnám...”
Végig nézett a megterített asztalon.
„Mennyit dolgozhatott vele - jutott az eszébe, - gondolt rám, és...” Döbbenten akadtak meg gondolatai. - „Különben meg, miért akarom, hogy elmenjen? Hisz mindig is arra vágytam, hogy ne legyek többé magányos... és most, amikor végre van valaki, aki velem akar lenni, csak úgy... én elküldöm?!? Hát normális vagyok én...?!?” Talán... talán még helyre lehet hozni...

Viki ez alatt a hálószobában szedegette össze a holmiját. Rég volt ilyen rossz hangulata. Már bánta, hogy olyan csúnyán beszélt Krisszel, hisz a férfinak valahol igaza volt.
„Előbb meg kellett volna kérdeznem, hogy megtartja-e a Hálaadást, és, ha igen, akkor hogyan... Tényleg csak úgy ide pofátlankodtam...”
És volt itt még valami: úgy érezte, hogy Krisztián nem csak az ő jelenléte miatt feszült. Valahogy olyan szomorúnak tűnt és, még ha nem is mondja el, hogy mi bántja, akkor is... szerette volna megvigasztalni. Megmondani neki, hogy mellette van...
„De, ha elmegyek, erre nem lesz módom... Bárcsak maradhatnék!” Sóhajtva fogta hozzá a farmerját a többihez és kifelé indult.
Az előszobába vezető ajtónál ott állt a férfi. Egymásra néztek. Viki akart valamit mondani, de aztán csak megcsóválta a fejét és ment tovább a fürdőszoba felé, hogy ott öltözzön át. Vagyis csak ment volna... Krisztián megfogta a karját:
- Várj...
Viki várakozásteljesen, újra ránézett. A szíve a torkában dobogott. Talán mégis...
- Maradj... - kérte a férfi. A hangja halk volt, szinte esdeklő és a lány egész megsajnálta, hisz erre a szóra várt, de azért kicsivel többre számított, valami konkrét magyarázatra:
- Az előbb elküldesz, most meg maradjak? Döntsd el végre Krisz, hogy mit akarsz...
- Téged... - mondta önkéntelenül Krisz, - azt, hogy ne menj el - fogta meg mindkét kezét. - Nem akarlak elveszíteni... - most már nehezen elviselhetőnek tűnt a lehetőség, hogy egyedül maradjon. Remélte, hogy kedvese meg fogja érteni.
Viktória azonban egészen elcsodálkozott:
- Miért veszítenél el? - kérdezte. - Hisz, csak erre az estére megyek el...
- Mert... mindig ettől félek, valahányszor elválunk... - ismerte be halkan a pszichiáter. Nem csak a hangja, a tekintete is szomorú volt, a mozdulaton is ez látszott, ahogy fejet hajtott.
- Krisztián - válaszolt épp oly halkan a lány, és minden harag elszállt belőle. Meglepődött a férfi szavaitól, jól esett hallani, és úgy hitte, érti őt. - Nem foglak elhagyni, nem kell félned...
- Ez nem ilyen egyszerű - ingatta fejét az orvos, - vannak dolgok, amik nem rajtunk múlnak...
Felsóhajtott és újra Vikire nézett, a ragyogó zöld szemekbe.
- Minden búcsúzáskor arra gondolok, hogy lehet, hogy nem látlak... soha többé...
Kedvese tekintetében mélységes döbbenet tükröződött. A kezében tartott ruhákat hagyta leesni a földre, és gyengéden megérintette a férfi arcát:
- Mi...? - suttogta, ahogy hirtelen megértett mindent. Krisztián nem attól fél, hogy egy másik férfi elhódítja tőle, az ő félelme sokkal mélyebb és ősibb. - Istenem... Te attól félsz, hogy... hogy meghalok... - és elszorult a torka.
Krisztián nem szólt, csak bólintott és újra lehajtotta a fejét. Előtte azonban egy rövid pillanatra Viki a fekete szemek mélyére pillanthatott és abból a fájdalomból, amit ott látott, még valamire rájött, ami egészen megrendítette:
- Már veszítettél el így valakit... - ez nem is kérdés volt, hanem állítás, hiszen annyira nyilvánvalónak tűnt.
A férfi most sem válaszolt. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és attól félt, hogyha egy szót is szól, akkor menthetetlenül elsírja magát, és nem akart sírni...
- Nagyon szeretted? - kérdezte gyengéden és együttérzőn a lány.
- Igen... - mondta alig hallhatón Krisztián, és arcához fogta a lány kezét. - A családját általában szereti az ember... - és megpróbált egy apró mosolyt az arcára erőltetni.
- A... feleséged...? - Viki hangjából érződött, hogy bár akaratlanul, de féltékeny egy kicsit az ismeretlen nőre, aki valaha bírta Krisztián szívét. Az igazság azonban még ennél is sokkal megrázóbb és fájóbb volt...
- A szüleim... a testvéreim... - Most, hogy kimondta, Krisz végre rá mert nézni kedvesére. A zöld szempár mélyén őszinte szeretetet és részvétet látott és könnyeket... amik lassan gördülni kezdtek a lány arcán. - Már rég el kellett volna mondanom, tudom... - és ujjhegyével letörölt néhány cseppet, - de nem volt hozzá se erőm, se bátorságom...
- Krisz... - suttogta Viki. Még sosem látta a férfit ennyire sebezhetőnek és... szeretetreméltónak... és még soha nem szerette ennyire...
- Még most is hiányoznak - folytatta halkan Krisztián és a múltba révedt a tekintete, - pedig már húsz éve... de, ha eszembe jutnak... olyan, mintha csak tegnap lett volna - érezhetőn remegett a hangja. - Több is mint, húsz éve... épp ezen a napon...
- Húsz év... - döbbent meg a lány, - de hisz akkor még kisfiú voltál... - bele sem mert igazán gondolni abba, hogy ez mit is jelent.
Krisztián végig simított hosszú, fekete haján:
- Anyámnak tetszenél - súgta lágyan és minden szomorúsága ellenére elmosolyodott, - mindig is hosszú hajat szeretett volna, de sosem nőtt meg neki, csak eddig - érintette meg gyengéden Viki vállát. - Abby pedig nem akarta megnöveszteni... Úgy hatéves lehettem, amikor megígértem neki, hogy majd én... - elcsuklott a hangja és egy könnycsepp elszabadult, ahogy lassan behunyta a szemét.
- Biztos jól állna... - felelte kedvesen Viki és beletúrt a férfi sűrű hajába. Nem akart többet tudni, hisz láthatólag már ennyi is megviselte szerelmesét. Krisztián majd eldönti, hogy mikor és mennyit mond el, ő nem fogja sürgetni.
Az orvos hálás volt ezért, örült, hogy Viktória nem kezd el valami morbid kíváncsisággal faggatózni a részletek felől.
- Ugye, itt maradsz? - nézett rá reménykedve.
- Igen, hát persze... - válaszolt Viki mosolyogva, - persze, hogy maradok... és ha bármiben segíthetek...
- Már az segít, hogy itt vagy - ölelte át Őt Krisz, - a jelenléted, a szerelmed. Erőt ad és megnyugvást, hogy az emlékeim végre valóban emlékké válhatnak... - Ennél többet nem mert kérni, pedig szeretett volna. Olyan jó lett volna odabújni Hozzá, az ölébe hajtani a fejét és ölelni és ölelni Őt, amíg bele nem fáradnak... amíg el nem felejt mindent...
A kívánsága, a vágyai azonban ott ragyogtak a szemében, szomorkás mosolyában, érződött a mozdulataiban, és Viktória látta, érezte mindezt.
„Szüksége van rám - ujjongott szíve a gondolatra, - még ha nem is mondja!”
Mámorító, boldog érzés volt, és tudta, hogy csak egy dologgal viszonozhatja, csak egy dolog van, amivel segíthet neki, ha csak egy kis időre is, de megfeledkezni a múltban történtekről.
Két kezébe fogta a férfi arcát, egy pillanatra szájon csókolta, aztán kibontakozott a karjaiból és ellépett tőle, épp csak annyira, hogy ne érhesse el. Ránézett, egy kicsit huncut mosollyal... aztán óvatosan mindkét válláról lehúzta a ruhát...
Krisztiánnak elkerekedett a szeme, tudta, hogy mi következik és akaratlanul is szaporábban kezdte venni a levegőt...
- Nem sok, amit adhatok... - suttogta elfogódottan a lány, - de tiszta szívből adom... - és ezzel hagyta, hogy a könnyű anyag halk suhogással a padlóra hulljon.
A fekete selyem alatt nem viselt semmit. Mezítelenül állt kedvese előtt...
- Krisztián... - lépett oda hozzá és karjait a nyaka köré fonta, - ígérem, mostantól csak jó dolgok fognak történni Veled...
A férfi meghatottan szorította Őt magához, egyik keze végig futott lágy, selymes haján és megállapodott fenekén, a másikkal a mellét kezdte gyengéden simogatni, miközben ajka az ajkára tapadt. Egész lényét elöntötte a vágy. Viktória halk sóhajjal viszonozta a csókot, szeme lecsukódott, teste tűzforró volt, készen arra, hogy gyönyört adjon és kapjon. Már semmi sem létezett számukra a világból, elfelejtkeztek még a vacsoráról is... Még soha olyan vadul és szenvedélyesen nem szeretkeztek, mint azon az éjszakán...

Most eszébe jutott minden, a lány szavai, meztelen szépsége, mindaz, amit együtt átéltek, akkor... és máskor...
„És most minden elveszhet... - gondolta gyötrődve, - és lehet, hogy miattam... Nem! Nem történhet meg...!”
Iszonyúan félt, remegett attól, hogy az EKG bár-mikor elhallgathat. A másodpercek szinte óráknak tűntek.
Aztán... egy pillanat alatt, minden megváltozott. Egy villanásnyi kihagyás után az egyenletes, sípoló hang az életet jelentő ritmikus jelzéssé vált, és ő megkönnyebbülten, mélyről jövőn felsóhajtott. Egy kéz nehezedett a vállára. Felpillantott és meglepetten látta, hogy Péter az. Barátja biztatón veregette meg a hátát és megpróbált vigyorogni. Krisz képtelen volt viszonozni, vagy akár csak egy szót is szólni, még mindig ott volt benne a félelem.
Péter nem értette a dolgot, de mielőtt szóvá tehette volna a kijövő emberek közül egy asszony lépett oda hozzájuk, ugyanaz, aki szerda délelőtt is itt volt.
Halmosi doktornő negyvenes éveinek vége felé járt, barna haja már erősen őszült és ezt egyáltalán nem titkolta. Volt annyira tapintatos, hogy ne tegye szóvá, mit is keres itt a másik orvos, ráadásul félmeztelenül... Nem az ő dolga ezt megítélni. Csendesen és együttérzőn mondta Krisztiánnak:
- Szerencse, hogy épp itt volt, doktor. Az ő állapotában már pár percnyi késlekedés is végzetes lehetett volna... Most már rendben lesz... - és amikor a férfi rábólintott, otthagyta őket.
- Megmentetted őt - jegyezte meg Péter elismerően, de elhallgatott, ahogy Krisz megfejthetetlen arckifejezéssel ránézett. Még mindig rémültnek látszott és szomorúan ingatta a fejét:
- Majdnem megöltem... - suttogta alig hallhatóan. - Ez még egyszer nem történhet meg... - és erre csak egyetlen megoldást tudott...
- Mi az, hogy... - kezdett bele döbbenten a sebész, de ekkor zsebében megszólalt a hívásjelzője. Bocsánatkérőn elővette, és rápillantott: az ambulanciáról hívták, valószínűleg egy esethez. A nővér asztalához lépett, hogy telefonáljon. Épp csak megnyugtatta őket, hogy azonnal indul, és már rakta is le a kagylót.
Meg akarta mondani Krisznek, hogy el kell mennie, de hiába nézett körül, sehol sem látta.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.