Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Rákócziné Sasvári Mónika: Szerelemhegek
Több mint két évtizede kerültél a látóterembe. Egy szíveinkben halhatatlan ismerősünk nyitotta fel lehunyt pillám, mielőtt örökre eltávozott. Találkozásaink, beszélgetéseink mindegyikére emlékszem: amikor dideregve az esti utcákat róttuk, vagy parkban, erdőben hatalmas fák közt gyalogoltunk, kör közepén táncoltunk, autóval nemes ügyet intéztünk, előadáson feszülten figyeltünk.
Visszagondolok kedves hangodra élőben és a kagyló másik oldalán, bölcs, gondolatébresztő szavaidra, biztatásaidra, eszmecseréinkre, huncut-játékos szemed pillantásaira, a ritka, mindig véletlen érintésekre. Volt, hogy csak autóval, biciklivel, vagy futva mellettem elsuhantál, vagy az utcasarkon dohányoztál, levelet hoztál, verejtékezve keményen dolgoztál, nagyobb társaságot szavaiddal letaglóztál, a figyelem középpontjában állva igaz, jó ember voltál. Sokáig nem akartam tudomást venni róla, győzködtem magam, egyszerű barátság… De mivel szinte nem volt nap, hogy ne bukkantál volna fel gondolataimban, tiltakozva ugyan, de el kellett fogadnom az érzés mibenlétét.
Peregtek az évek, közben voltak élménydúsabb időszakok, közös ügyek, célok, okos lényed közelében töltött órák, napok - és teljesen eseménytelen hónapok. Küzdöttünk, tettük a dolgunk és szerettünk, ki itt, ki ott. A fondorlatos sors pedig létfonalainkat hébe-hóba egymásba fonta. Elég hamar beköltöztél szívem legkisebb csücskébe és eggyé váltál vele, részem lettél, elválaszthatatlan. Nem adtál indokot, az érzés mégsem múlt. Éltette a bizonyosság. És elég tágas volt a szív, a drága szerető társ és család mellett belefért ez a remény-, és jövőtlen titok is. Küzdöttem ellene, próbálta legyőzni az agy akarata az életünk végéig dobogót - de sokáig alul maradt.
Az emberi test sajátja, hogy az idő vasfoga bele-belemar. A lélek lényege viszont valahol ugyanaz. És lelked időtlenül ismerős. Te, bensőmhöz közel lévő: feltétel nélkül elfogadtalak, becsültelek és szerettelek. Bármit tudtam meg és hallottam Rólad, az érzet töretlen maradt. Nem volt értelme, nem volt jövője és mégis betöltött, mint beszippantott friss tavaszi levegő a tüdőt. Minden porcikámban beleborzongtam, ha Rád gondoltam, vagy megpillantottalak. Vágytam Rád és kerültelek mégis, mert ami öröm, az fájdalom is volt egyben. Sötét éjszakákon könnyek nedvesítették a párnám, hisz a közös út elérhetetlen volt… Miközben tudtam, hogy amim volt - és van - a másik oldalon az önmagában páratlanul becsesen tökéletes.
Mindhiába sejtjeimet szétfeszítő, észveszejtő buta érzés, amiről úgy hiszem senki, még Te sem tudtál. Jobb volt így. Olykor kínzó lelkiismeret furdalással kísérve izgatottan reménykedtem, hogy több lesz. De nem lehetett több. Elfogadtam.
Utam java részét magam mögött hagyva most mégis egyértelműen hálás szívvel áldom a sorsot az izzó parázs adta gazdagságomért. Több lettem általad, szemeiden át láttam magamat. Igyekeztem, cselekedtem, bíztam és hittem. Örök kinccsel gazdagítottál, ami életemben másodízben is mélyen megégetett.
Én két becses hegem, én két elmúlt szerelmem.
Ma már csak a hamu felett merengek.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.