Balla Kriszta: A bánatom mellett üldögélek
Egy csendesen szomorkás érzés ült a lelkemre. Lelassulok emellett a kicsit hívogató, mégis semmitmondó érzés mellett. Olyan ez, mikor megérzed a súlyát az ismert népi gyerekdalnak: "..., mert azt a bú nyomdogálja, virágom, virágom!" Amikor a szakállas zongorám is csak a mély hangokat hajlandó lejátszani. Érzem, hogy a testemben a vér lassabban áramlik. Lenyugszom. Hallgatom a szívem monoton dobbanásait. Meghallom az óra ketyegését, amire eddig oda sem figyeltem. Olyan mély tud lenni a csend. Olyan véget nem érően mély, és csak húz magával. A bánatom mellett üldögélek.
Odafordulok hozzá egész lényemmel. Kíváncsivá tesz, mit akarhat tőlem. Vajon mi aggasztja? A világ alakulása? Az emberek gyarlósága? Vagy csak a lélek fáradt el bennem? Mozdulatlanul merengek a saját gondolataimon. Belesüppedek a kényelmes fotelbe. Érzem, hogy lélegzem. Körbenézek a szobában. Úgy tűnik, mintha a falon lógó eddig életteli napsütéses olasz tájképen felhők jelennének meg. Nem olyan erőteljes, szürke vihar előtti felhők, hanem azok a szomorkásan ballagó fajták, amik nem igazán tudják, hogy most sírjanak, vagy csak komótosan bandukoljanak tova. A könyvespolcon mintha a búskomor témájú könyvek kicsit előrébb kúsztak volna, hogy háttérbe szorítsák az élet igenlő, pozitív gondolkodásra serkentő könyveket. Mit akarsz üzenni, Bánat? Nem tetszik Neked A minden jól van úgy, ahogy van mondat bölcsessége? Vársz tőlem valamit? Talán keressek Rád egy választ?
Ahogy tudatosan érzékelem saját testem, lelkem működését, megnyugszom kicsit. Milyen rég volt már, hogy megfigyeltem volna az apró ráncokat a kézfejemen! Milyen ritkán jut el a levegő mélyen a szerveim közé! Fáradt szemeimet behunyhatom úgy, hogy nem az alvás a célom vele? Csak figyelem magamat a bánatom mellett. A lelkemmel közelebb húzódom hozzá. Szinte átöleljük egymást. Már nincsenek kérdéseim. Csak úgy összeolvadva gubbasztunk. Nyugalmasan, csendesen. Nem várunk egymástól semmit. Olyan lebegésszerű az egész. Már nem hallom az óraketyegést. Megállt az idő. Értő gondoskodással és szeretettel ölelkezünk. Én és a bánatom.
Veszek egy mély levegőt még csukott szemmel, és lassan elengedem Őt. Még kicsit ragaszkodunk egymáshoz, mint a csuromvizes ruha, amikor rátapad a testedre, de te már szeretnéd levetni. Elengedjük egymás kezét. Halkan suttogva talán még egy köszönöm is elhagyja a számat. Kinyitom a szememet. A szobában nagy a csend. Az olasz tájképen narancsszínű nap süt. A könyvek sem mozdultak el a helyükről. Olyan rég voltam a lelkemmel kettesben. Mosolygok. A Bánat üldögél mellettem.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.