Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Rákócziné Sasvári Mónika: Nem adja fel
Szép lány volt. Hosszú, göndör, szőke hajú, kedves arcú, zöld macskaszemű. Ráadásul képzőművész tehetséggel megáldott. Már kisgyermekként csodás mesealakokat varázsolt aszfaltra, papírra, képzeletének és áldott kezének gyümölcseit, ámult-bámult a család. Egyértelmű volt, hogy a képzőművész pályán kell elindulnia. Felkerült Pestre, kollégista lett. Hétvégenként mindig hazament, mesélt a kastély-kolesz szigoráról, az erdős, parkos környékről, hogy mennyire megszerette a rendszeres úszást, mivel a Kis-képzőnek nem volt tornaterme. Télen a medencében háton úszva könnyed hableányként hullottak arcába a hópelyhek.
Textilszakos lett, apró ujjai szőtték a szebbnél-szebb, harmonikus színvilágú absztrakt motívumokat, falvédők, kis szőnyegek őrzik fantáziáját. A koleszben a lázadó kamasz mögött nem állt szigorú nevelő, hogy támogassa, kipréselje belőle a jó érettségi eredményt. Nem vették fel a főiskolára, viszont mivel a 90-es években még létezett Magyarországon textilipar, el tudott helyezkedni. Selyemben álmodhatott. Drapériákat, bútorszöveteket, függönyöket tervezett. Kisebb darabkák még fellelhetőek ebből a korszakból. Először munkásszállón lakott, majd jó pár évig albérletben. Egyik nyáron, miután egy teljes hónapig mosogatott az Abbázia étteremben, el tudott utazni a barátaival Bulgáriába. Az volt számára az abszolút boldogság, tengert, mediterrán óvárost látni. Következő évben eljutott Görögországba is, falta a kultúrát, rótta a kilométereket, nem zavarta korgó gyomra. Ezekből az élményekből még évtizedekig táplálkozott.
Akkoriban különleges férfiakkal barátkozott, volt köztük buddhista zenész, néger orvostan hallgató, ezoterikus gyógyító. Egyiknek a vallása tiltotta, hogy elköteleződjön, másikat várta Amerika, harmadik gyáva volt felvállalni a szerelmet.
Teltek az évek, születtek a családban a gyerekek - erre ő is nagyon vágyott volna már. Aztán jött egy az adott pillanatban ígéretesnek tűnő, szerelmes férfi a semmiből - semmivel, majd jött a körülnézés nélküli elköteleződés, azaz házasság… Hozzáfűzendő: édesapja nem adta lánykéréskor lánya kezét.
Az első gyermek, a kis trónörökös, még az eltartási szerződéssel szerzett komfort nélküli elég lepukkadt kis belvárosi garzonjába született. Ott még boldogok voltak és erősen egymásra utaltak. A férj sokat betegeskedett. Ő odaadóan ápolta. Ez az első szülés egyébként olyan borzasztó volt, amilyen csak lehetett. Meg kellett volna császározni, az erőlködéstől bőre szinte összes hajszálere bevérzett, szeme tovább romlott és asztmás lett. Szinte rá sem lehetett ismerni, amikor a szülészeteken szokásos bevásárló kocsiban lassan kitolta bemutatni a babát.
Úgy döntöttek, jobb lesz nekik a család közelében vidéken: házvásárlásba és felújításba vágták a fejszéjüket. Az építkezés alatt visszaköltöztek a szülői házba, sok segítséget kaptak. És útban volt a második baba. Épphogy beköltöztek félkész otthonukba, amikor császárral megszületett a kis hercegnő. Gyakorlatilag tökéletes volt minden, férj, ház, autó, két gyermek – és mégis valahol még csak csírájában, de megvetette náluk lábát a baj. Az okát máig sem lehet egyértelműen megnevezni, mindenesetre, mielőtt a kislány első osztályba ment volna, elkezdődött meg nem érdemelt kálváriája. Pedig ő nagyon igyekezett, ha kevésből is, de otthonossá tette az életterüket, finomakat főzött, sosem veszekedett, vagy követelt, csak kényeztetett. Talán pont ezzel vétett.
Közösen döntötték el, hogy beépítik a tetőteret is, ezáltal persze óhatatlanul átalakítják a házat. Ehhez kölcsönöket kellett felvenniük, a második hitelt nagyon ellenezte, majd beadta a derekát. Elkezdődött az épület szétverése itt-ott, sok-sok egyeztetés a bankokkal, az állammal, a tervezőkkel, a közművekkel, a munkásokkal. Nehéz hónapok következtetek. Ő is dolgozott már, mert dolgoznia kellett, nem a szakmájában, mert olyan munka arrafelé nincs. Új szakmát tanult, szakápoló lett, sokat ingázott. Édesanyja segítségével működött csak kis családjuk élete, hiszen a férfi mindig késő este ért haza maszekolás, pénzkeresés címén. Amikor otthon volt, sem volt velük igazán, sokat ült a gép előtt és telefonozott.
Majd egy augusztusi vasárnapon, miután észrevette, hogy férje egy idegen nővel chattel, az közölte, hogy másnap elhagyja őket. Kikacsintgatásai régebben kezdődhettek. Unalmas volt számára a falusi lét, hiányzott neki a megszokott szabad pesti élet, nyomasztották apai és férji kötelezettségei, a vállalt feladatok, a felelősség. Gyáva volt és könnyebb mindennapokra vágyott. Mintha mind ez idáig csak sodródott volna, igazi akarat és elszántság nélkül. Ilyen is lehet egy felnőtt férfi…
A nő egész éjjel a kertben jajveszékelt, hogy a gyerekek meg ne hallják, idegei maradandó károkat szenvedtek. A kislány még nem fogta fel a drámai eseményt, csak elsős könyveivel és színes ceruzáival játszogatott. A fiúcska nem kelt fel, egész nap a párnák közt sírt, mint aki nagy beteg. Vigasztalták, hogy apa majd meggondolja még ezt. De vigasztalhatatlan volt. Hallotta ugyanis, amikor apja azt mondta, hogy a gyerekek sem érdeklik.
És tényleg nem érdekelte őt az elmúlt 10 év. Mintha kitörölte volna emlékezetéből azt a családot, amelyik szerette, támogatta, méltányolta és elviselte. Fél évig feléjük sem nézett.
Eközben persze a pénze fogyott, mert sosem tudta beosztani, valamint az új helyen elvártak tőle ezt-azt. Először felvette a biztosítását, aminek egy része a feleségét illette volna meg, aki szegény ott maradt két hitellel és a határidőre befejezendő tetőtérrel - mert különben oda a szocpol -, akinek a fizetéséből ételre már nem igen maradt. Aki családi segítséggel minimál üzemmódban befejezte a házat és, mivel többszöri békülési szándékú megkeresésre sem reagált az elhagyó, beadta a válópert.
Ez majdnem 7 évig húzódott, mert az ember vagy nem jelent meg, vagy vércse ügyvédnőjével – aki kezdetben még volt neki - olyan valótlanságokkal és nevetséges vádakkal rukkolt elő, melyek bírósági kivizsgálása időt vett igénybe. Évi 1-2 per volt. A férfi minimálbérre kérte magát, hogy a lehető legkevesebb gyerektartást kelljen fizetnie. Kezdetben is csak ritkán vitte el a gyerekeket - akik pedig akkoriban még a súlyos apahiány miatt rajongásig szerették. Nem volt jelen minden -, és ünnepnapjaik jelentős eseményein, az élményeiknél, a betegségeiknél, a döntéseknél, egyre határozottabban kimaradt az életükből.
Az elhagyott sem bírta az ügyvédi költségeket, a javasolt állami támogatott ügyvéd pedig sajnos félvállról vette őt. Nem nézte át és továbbította a bíróságnak a kapott konkrét információkat, dokumentumokat. Ennek köszönhetően a vagyonmegosztás eredményeképpen még neki kellett fizetnie, akinek pesti garzonja eladásával kezdeti tőkéjüket köszönhették, neki, aki évek óta egyedül nyögte a hiteleket, viselte a terheket, nevelte a gyerekeket. A férfi szerszámain és személyes holmijain kívül egyébként csupán egy pohárkészletet hozott közös életükbe - amit el is vitt.
A nő egyébként varázsló, mindig kifizette a felvett kölcsönöket. Pedig a nehézségek szinte állandósultak. A férfi ugyanis egy idő után felhagyott a gyerektartás fizetésével. Régi munkahelyén felmondtak neki, főnökénél sorban álltak a hitelezői. Lassan meghalt a remény, ugyanis sem a bíróság, sem a rendőrség, sem a gyámügy nem volt képes elérni, hogy kifizesse azt a két kamasz viszonylatában nevetségesen szerény összeget. A rendőrség megkeresése után egyébként súlyosan megfenyegette gyermekei anyját. A fiúcska bentlakásos iskolába jár, keveset van otthon. A kislány viszont otthon lévén kénytelen volt megélni minden szörnyűséget, látni, hallani kétségbeesett, borzasztó gondokkal küzdő anyját.
Mindezek mellett, amikor már elhagyta őket, a férj felvett egy kölcsönt, amit nem fizetett vissza. A behajtó cég ezt kamatos kamattal az elhagyott feleségen szerette volna leverni, ezt szerencsére sikerült kivédeni a megszűnt életközösség jogcímén.
Az anya évek óta éjt nappallá téve dolgozik, hogy gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt. De persze szenvednek: apában, családi közös élményben. És anyagiakban is, mert a mai nagy anyagi különbségeket produkáló valóságban egymagában, mint az ujjam, nehéz eltartania egy háromtagú családot. Évek óta nem jutott üdülésre, alig utaztak, elvétve voltak kulturális programokon. A mindennapi lét fenntartása ezzel a sok gyilkos plusz teherrel, a küzdelmek minden energiát, pénzt elvisznek. Haragot nem cipel a szívében, rezignáltan vesz tudomásul minden újabb csapást.
Időközben a férfi pontosan nem behatárolható módon megszedte magát, drága ruhákat hord és gyakran külföldön nyaral. A világ monumentális kegyetlenségei mellett önző tettei és helyrehozhatatlan mulasztásai nem törpülnek el, mert általuk megnyomorítja a saját vérét.
MIÉRT nincs, aki igazságot hoz, aki támogatást intéz, aki segít? MIÉRT nincs megfelelő szociális háló, hogy megtartson? MIÉRT nem védi meg senki az arra érdemes nőt, a gyermekeket?
6452
Szaipne Kiss Maria - 2019. július 08. 15:38:38

Kedves Monika, szomoru tortenet, szomoru sors.
Atereztem irasod tartalmat.
Szeretettel: MariaHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.