Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Rákócziné Sasvári Mónika: Búcsú a háztól
Egy éve nem voltam már falaid között, elhagyott édes szülői házam, de most lélekben megpróbálok végső, megérdemelt búcsút venni tőled. Azt hittem, tavaly ilyenkor már megtettem, de nem sikeresen, hiszen gondolataim még mindig túl gyakran időznek nálad. Az is bánt, hogy hanyatlásod idején váltam meg tőled, mert főleg a távolság miatt nem maradt rád energia. Pedig tudom, hogy a pince legkisebb pókhálós szegletétől a fényes nappaliig még ma is mindenhol ott lakozik a lelked. Az a lélek, amit az évtizedek tápláltak attól fogva, hogy dédszüleim, majd nagyszüleim lakhatóvá tettek. Családunk közismert bástyája voltál és most nem is ismerem új lakóidat.
Fénykorodban négy generációval 12-en laktunk benned, ezzel magyarázható, hogy idővel a lovak egykori jó alapokra épült istállója is lakóépület lett. Lehunyt szemhéjamon át is mindig látni fogom, nem feledem az ott élők sok munkáját, ötletét, emlékét. A lakatos-, és asztalosműhelyt, a kutyáinkat, a tyúkudvart, a nyuszik ólját, a gyönyörű szőlőlugast, a zöldséges-, és gyümölcsös kerteket, a burjánzó virágokat, a rózsakertet, a férfiak saját kezűleg kiásott pincéjét, a garázst, a befőttekkel, lekvárokkal, savanyúságokkal, kolbászokkal, szárított növényekkel teli kamrákat.
Mennyit játszottunk szobáidban. Az udvaron hol légtornászok voltunk a stabil fém hintapad tetején lógva, hol ábrándos felfedezők a padláslépcsőről a közeli dombokat kémlelve. A gang kockaköveit felosztva kis lakásainkat rendezgettük, a virágok közt színes képeslappal a fejünkön guggolva vártuk a pillangókat. A pincében bújócskáztunk. Régi gúnyákat magunkra öltve elmúlt korokba utaztunk.
Húgom krétarajzai a betonon szinte megelevenedtek, fuvolája hangja bársonyosan csengett. Öcsém attenboroughi állatsereglete mindig adott bámulni és izgulni valót. Sosem éreztem, hogy szűkösen lettünk volna, mindig volt otthon valaki, kopácsolt a műhelyben, sütött-főzött a konyhákban, sokszor szólt a tánczene, hisz volt a házban elég hangszer és csodás énekhang is. Jöttek-mentek a család barátai és a rokonok.
Még ma is sokszor beugrik a naponta háromszor felbúgó kémény hangja, ami a bánya és az erőmű műszakainak kezdetét-végét jelentette. A hajnali csendben hallottam a buszok és a tulajdonképpen távoli, de mégis beszűrődő vonatzakatolás neszeit. A kakaskukorékolás és a kutyaugatás sosem zavartak.
Mindenkinek megvolt a dolga, amit el tudott végezni. Néha olaszos temperamentumú veszekedéseknek is otthont adtál, de ezekkel együtt szerettük egymást és téged.
Majd engem elsodort az élet, de gyermekeimmel aztán újra visszajártam az édes otthonba, édes szüleimhez. Ott megpihenhettem, újra gyermek lehettem.
Az évek múlásával lakóid száma egyre fogyatkozott és eljött a pillanat, amikor szinte lakatlanná váltál. A tulajdonjogok rendezése után szüleim házrésze már csak mások által összehordott lomraktár maradt. Kevés voltam, hogy csillogásod megőrizzem, hogy gondodat viseljem. Engedtem a nyomásnak és megváltam tőled, talán nem volt más választásom.
Megkésve, de fogadd köszönetemet mindazokért a feledhetetlen évekért, amiket benned tölthettem. Tudom, hogy szomorkás, de gyönyörű gondolatom elér hozzád - Drága Ház - és hálám után most már békében át tudod majd adni magad másoknak.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.