Putterer Magdolna Léna: Országutak vándorai 3. rész
3. rész

Egy múlt században épült, tán épp bontásra váró lapos tetőszerkezetű, fehérre mázolt falazatú hosszúkás omladozó épület előtt, aminek vakolata több helyütt hiányos, folyamatosan hullik a földre, ahol darabjaira hullva szerteszét szóródva terül el a sok láb által kitaposott úton, ami ez esetben a járdát szolgálja. Ez az egy ház áll a semmi közepén, a közelben, de ameddig a szem ellát, e kietlen tájon nem látni életnek nyomait. Nincsenek árnyékot adó fák, bokrok, civil emberek. Erre még a madár sem jár, ha nem muszáj. Látszólag ebben az országban megállt az idő valamikor réges régen.

Ellenben az objektumban most megkezdődik a sürgés- forgás, kapkodás. Az épület keskeny bejáratán kitóduló huszonvalahány fekete egyenruhás szorosan egymás mellé állva, nyílegyenes elnyújtott védősort alkotnak kigyúrt merev testükkel a bejárat előtt. Szemeik a távolban a nagy semmit pásztázza, mialatt füleiket jól kihegyezve az előttük hátratett kézzel sétáló parancsnok parancsszavára, utasítására figyel. Néhány perc elteltével egy másik, ámde kisebb csoport, a már nagyon várt vendégeikhez sietve közelebb merészkedik. Szigorú tekintetük megfélemlítően végigfut a számukra bűnös idegeneken, amely személyek épp azzal győzködnek, a kényelmetlen szűk hely okozta meggémberedett testüket kiegyenesítsék, majd ezt követően a rendőri erélyes diktátumot végrehajtsák, lemásszanak a négy ember számára túl kicsire, szűkre méretezett, zárt jármű platójáról. Először a menekülteknek szabad lemászniuk. Innentől fogva mintha veszélyes bűnözők lennének, bár lehetséges pont őket féltve, teljesen elkülönítenek a fogvatartottaktól akik miattuk váltak azzá, kerülte bajba. Eddig testközelben utaztak, egymás elhasználódott kifújt levegőjét szippantották be a levegőtlen térben, amely egyre nehezebbé, fullasztóvá vált számukra. E kényszer szülte összezártságban, elenyésző idő alatt megszűnt a hirtelen feltámadt düh, harag, mit még az elején éreztek egymás iránt, mindegyikőjük más - más okból kifolyólag. Azonban kis idő elteltével mintha eggyé váltak volna mind. Egy emberré, akiknek egyforma sorsa, de még a lélegzete, szívverése is azonos. Nem csoda így érezték mindezt ilyen különös helyzetben, hiszen érző emberek mindannyian, csupán anyanyelvük, bőrszínük eltérő. Ez esetben mindez nem számít. Ennek értelmében az elválás kicsit nehézkes. Félve, aggódva vetnek egymásra, talán egy utolsó szempillantást búcsúzóul.

Meriel a hirtelen elkülönítésüket érdekesnek találja, mivel mostanáig egyiküket sem féltette senki. A velük utazó kettő rendőr sem tartott semmitől, holott mondhatni kihalt, elhagyatott területen haladtak egész végig mire ideértek a rozoga múltszázadbeli autójukkal, a négy fogollyal hátuk mögött. A számkivetetteknek lett volna bőven idejük, lehetőségük a menekülésre, a támadásra, ám csupán csak Isteneikhez imádkoztak önmagukban. Ő, viszont ez idő alatt közvetlen közelről láthatta rajtuk a félelmet, mennyire összetörtek, meggyötörtek, kilátástalannak érzik életüket, míg ébenfekete szemeikben mindvégig ott csillogott a Remény sugara, amiben bízva hiszik a sok rossz után egyszer biztosan jobb élet köszön rájuk, ha más nem, életben maradhatnak. Ezek az emberek eddigi életük folyamán megtanulták, sorsuk megtaníttatta velük, a legnagyobb kincs nem az anyagi gazdagság, hanem az élet önmaga. A viselkedésüket látva számára nem tűnnek veszélyesnek. Bár mi tagadás, volt idő amikor egy pillanatra rájuk nézve eleinte félelmet érzett a rossz beidegződésnek köszönhetően, amit hamar elhessegetett gondolataiból, mivel ez a helyzet teljesen más, mint a médiában látottak, hallottak, olvasottak. Mivel ők Moronnal együtt úgyszintén fogvatartottak , egy a sorsuk az övéikkel. Ebből következik az, nem érdekli őket a vallás, a hovatartozás, a bőrszín, ki milyen nyelven szólal meg. Itt az ember a fontos, no meg mihamarabb derüljön ki az embercsempészethez semmi közük, áldozatokká váltak csupán, akárcsak a hazájukból elmenekültek, ahol háború dúl. Így nem csoda hát, ha smaragdzöld szemeivel sajnálkozva követi őket ahogy a sok gyaloglástól, nem alvástól megfáradva lassan haladnak fej lehajtva, kezükön bilinccsel. Nem sokkal később eltűnnek kísérőikkel karöltve az elavult falazatú építményben.

Kizárólag ezt követően szállhatnak le ők a keskeny, magas katonai telepjáró platójáról, amiről Moron nagy nehezen legurul terebélyes, behemót testével, ámde fittyet hány rá a miatta bajba került nő mi módon jut le. Amint ő feláll, az összes rendőr szeme megakad rajta ami nem csoda, merthogy nőies domborulatai erősen megmutatkoznak amit a bő ruha sem tud elfedni ne látsszon, de a begöndörített rézvörös derékig érő haja, kreol bőre , egzotikus arca, zöld szeme szinte vonz minden férfitekintetet akaratlanul is, akárcsak most. Míg a többi látószervét legelteti rajta, egy legközelebb álló gyorsan a segítségére siet. Kedvesen mosolyogva a kezét nyújtja Meriel felé, aki segítséget elfogadva leguggolva próbálkozik lejönni, azonban sikertelenül. Ezek után megfordul háttal segítőjének, hogy lemásszon, csakhogy ebbe a pillanatban a két erős rendőri kéz a hóna alá nyúlva leemeli őt, sőt, mi több, szép lassan lábára állítja a talajon. Mint ahogy a nők általában, kissé pironkodva, zavartan eligazgatja ruházatát, míg a zöld színű szemét eltakaró, orcájába zuhanó hosszú rézvörös hajtincseit kecses kezeivel könnyed mozdulattal hátra simítja, csakis ezután köszöni meg jóakarójának a segítséget.

Nem sokkal később minden oldalról két - két rendőr, mivel ő szintén rab embertársával közösen, őket körbefogva elindulnak épp azon az úton ahol nemsokkal előtte a menekültek jártak. Belépve az épületbe, végighaladnak a hosszú tejszínű folyosón, aminek mind a két oldalán sűrűn egymást követő irodákból kitekintő szemek akként bámultak rájuk, mintha még soha nem láttak volna fehér embert. A közlekedő jobb oldalán található legutolsó irodába bekísérték őket, majd hátuk mögött kattant a zár.
A fűtetlen keskeny, pici, hosszúkás helyiség egyik oldalán a rácsos ablakhoz közel egy lepukkant íróasztal , mögötte egy viharvert szék áll, míg a másik oldalán kettő darab elnyűtt ülőke szorosan egymás mellé lett elhelyezve közvetlen az ajtóval szemben, ahol senki más nem ülhet, csak ők, a fogvatartottak, akik bár kényszerből, de rajta helyet foglalnak.
Meriel mivel a fáradtságtól, kimerültségtől nagyon fázik, vékonyka kabátját felhúzza egészen a feje búbjáig, önmagát karjaival átölelve melengeti, szemeit becsukva pihen. Nyugalomra, csendre vágyik. Próbálja feldolgozni az eseményeket amin keresztül ment ez ideig ez mellett a felelőtlen ember mellett az utakon, a mostanival egyaránt. A csenddel nincs semmi baj, hiszen Moronnak láthatóan inába szállt a bátorsága, magába roskadva a félelmeivel küszködik épp, ami kiült pufók arcára. Dülledt szemeivel maga előtt mereven a földet bűvöli.
A néma csend uralja az irodát és az idő, mely most valahogy irgalmatlanul lassan telik.




2019. június 3.

/ Szerző: Putterer Magdolna Léna /
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.