Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Rákócziné Sasvári Mónika: Műhibák
Értelmetlen szenvedést okoznak, vagy akár életet követelnek.

A három testvér közül édesapjuk határtalan örömére a legidősebb végre házépítésbe kezdett. Ennél tökéletesebb terep nem is lehetne egy ezermester számára. És az apa az volt, művészi módon értett a fémhez, a fához, illetve valamennyi ház körüli iparos munkához. Felkértek ugyan hivatalosan egy - mint később kiderült - mekk-mester művezetőt is, de a friss nyugdíjas apa is lelkesen felült reggelente a sárga buszra, hogy átszállással ott lehessen a félkész ház átalakításán, kibővítésén. Nagyon élvezte, hogy ismét feladatot adott a sors, ráadásul olyat, ami rá volt szabva. Elkészült az emésztő, leszedték a tetőt, megkezdődött az új lépcsőház hozzáépítése.

Június eleje volt és kánikula. Felesége kérte, hogy vasárnap ne menjen oda, az úr napján pihenni kell, de benne annyira buzgott a tettvágy, hogy hajnalban, mikor a család még aludt, útra kelt. Kedvenc segédmunkása a szeretetre méltó Hopi Néró már várta, valószínűleg lazább volt a szombat este, mert teljesen józan volt. A hivatalos építésvezető vasárnapra nem ígérte magát, ezen a napon csak három melós várta az apától az instrukciókat. A lépcsőház tetejét kellett befedni.

A hőmérséklet higanyszála óráról órára feljebb csúszott, enni alig bírtak, csak inni, délben megpihentek a hűvösebb falak között. Az apa nem volt tériszonyos, az állványzat tetején kilenc méter magasban dolgozott. Talán át akart lépni a falra, amikor megbillent és lezuhant a lépcsőházon belül a törmelékes talajra. Elvesztette az eszméletét, Hopi rohant a legközelebbi telefonfülkéhez és kétségbeesve hívta a mentőket. A többiek nem merték megmozdítani. De égnek hála, hamarosan magához tért és kiderült, hogy csak a lábát fájlalja nagyon. A mentőorvos gyors diagnózisa szerint eltörött a sarka. Csupán a sarka! Ekkora szerencséje volt. Közben értesítették a vidéki családot is, többen jeges kéz markolta szívvel autóba vágták magukat és rohantak a kórházba. Ott az apa nyugtatgatta őket, katonadolog ez, csak pár horzsolás – és este műtik a sarkát.

Megműtötték, térdig gipszben haza került, folyamatosan fájlalta a lábát, de fakír lévén gondolta: ez benne lehet a pakliban. Amikor azonban már genny szivárgott a gipsz alól, visszamentek. Vérmérgezést és csonthártyagyulladást állapítottak meg, valószínűleg a műtét során a sebbe került staphilokókusz baktérium következtében. Befektették a szeptikus osztályra, ami a kórház alagsorában volt. Aki egyszer megérzi a kukában rekedt kötések terjengő szagát, sosem feledi. Ugyan naponta kitisztították és átkötözték a sebét, illetve komoly gyógyszereket is kapott, állapota egyre romlott, lázát már nem tudták levinni. És eljött a nap, amikor kimondták, boka felett le kell vágni a lábfejét, különben nem éli túl.

Így vesztette el az 56 éves, pár hete még életerős, aktív, most már csontsovány, legyengült ember a lábát. Jöttek a fantomképzetek, még fájt neki, ami már nem is volt. Álmodott róla, hogy fut és focizik. Összefacsarodott az ember szíve, ahogy ott feküdt a befáslizott csonk a lepedőn, mint egy szárnyaszegett madár, aki többé már nem tud repülni. Ennek ellenére bizakodni kezdtek, csak vége lesz a szenvedésnek most már.

De tévedtek, mert a gyulladás maradt - és ment feljebb, ezért újabb csonkolás következett, térd alattig. Mindhiába, ez sem hozott változást. Kapcsolatok megmozgatásával átvitették az ország legjobb baleseti orvosának a kezei közé, aki azt mondta, combtőből kell levágni és még akkor sem biztos, hogy az életét meg tudják menteni.
Összeült a szűk család és úgy döntöttek, saját felelősségre hazaviszik és alternatív gyógymódokkal próbálkoznak. Egy füvesasszony diétája és gyógyteája volt többek között, ami végül megállította a fertőzést és újra bízni kezdhettek, hogy nem veszítik el a szeretett férjet, édesapát, nagyapát, testvért és barátot - aki lassan, nagyon lassan erőre kapott és újra önállóan szeretett volna járni.

Rehabilitációs intézetbe került, ahol elkészült a műlába. Ismét mankó és bot nélkül járt: megtanulta óvni az érzékeny csonkot és használni a kemény művégtagot. Csak közben az idegesség miatt rengeteget dohányzott.

Újból el tudott menni a boltba, a zenekarba a haverok közé, sétálni a kis unokáival.
Gondoltak pereskedésre, de a felkért ügyvéd a második alkalom után szégyenkezve és megértést kérve közölte, eddigi tapasztalatai alapján nem tudja garantálni a győzelmet - a lábát pedig ugye már semmi és senki nem hozza vissza.

Eltelt pár jobb év, majd valahogy egyre rekedtebb lett a hangja, mely rekedtség nem múlt, aztán egyre többször félre is nyelt. A gégész pezsgőtablettákkal kezelte, míg nem a helyettes orvos rosszra gyanakodva biopsziára küldte. A diagnózis gégerák, szórtan, de főleg a hangszálain. Ezúttal a Kék Golyó utcai kórház következett. Először sugarat kapott, napi kettőt és sajnos túl sokat, futótűzként mindent megégetve, erős fájdalmat és tokaödémát okozva. De a daganat nem mozdult, műteni kellett. A műtőasztalon nagy riadalmat keltett, mert leállt a szíve. Újra kellett éleszteni, miközben magával a nyaki műtéttel, a szétvágott gégéjével, a légcsövével az orvosok pár percig nem is tudtak foglalkozni. A kint várakozó család érezte, hogy baj van, mert órákon keresztül semmi információt nem kaptak. A beavatkozás után iszonyatosan bedagadt a feje, a nyaka, hisz ilyenkor mindent szétfeszítenek, húznak, vágnak, varrnak. Ismét embertelenül sok fájdalom jutott osztályrészéül. A sugár miatt nehezen gyógyuló roncsolt szövetek miatt három hónapon keresztül orrszondán át táplálták.

Vékonyan, legyengülve ismét otthon volt. Állandósult sziszifuszi küzdelemmel tudott csak a nyakán levő apró lyukon át elegendő levegőt venni, mintha csupán egy vékonyka szívószálon keresztül vehetne az ember levegőt, sehol máshol, csak ezen, nincs más útja az éltető levegőnek. És ez az állapot nem javult. Gyakorlatilag semmilyen terhelést nem bírt, a vadászkürtözésnek ugye örökre búcsút kellett intenie, de így cipekedni, boltba menni, sétálni, hajolni, öltözni is alig tudott. Rendesen járt kontrollra, ami igen megterhelő volt számára - és ott minden alkalommal mindent rendben találtak. Mondta ő, hogy alig kap levegőt, de az volt a válasz: kivezetett, megrövidített légcsővel érezheti így.

A műtét után először hetekig csak írta a mondanivalóját, majd kapott egy a nyakához szorítható mikrofont, amivel nem tudott megbarátkozni. Ezért iszonyú akarattal és kitartással megtanulta a hasbeszélést, ami keveseknek sikerül. Az ízeket és a szagokat viszont már sosem érezhette és, ha megfázott, kínkeserves volt az orrfújás levegő nélkül és a köhögés a pici lyukon át. Sokszor szinte belefulladt a hurutba, óriási tüdőerővel kellett azt feljuttatnia. Ilyenkor mindahányszor az életéért küzdött és nagy harcos volt, nem adta fel. Reggelente műlába és gégemetszés-kötés felhelyezése után ujjongva várta a nap ajándékait.

Aztán egy békés nyári estén, miután tévézés közben megette a szokásos kefirjét, bement a hálószobába lefeküdni. Felesége körülbelül tíz perc múlva követte és már halva találta. Megfulladt. Kiáltani, jelezni sem tudott, olyan hirtelen történhetett. Mit érezhetett, gondolhatott az utolsó borzasztó másodpercekben? Hogy most nincs menekvés, az őrangyal elszállt. A halállal egyedül néz szembe az ember...
A boncolás alapján a fulladást egy a főhörgőben idáig függőlegesen elhelyezkedő, majd ott azon az estén vízszintesbe került 5x2x2 cm-s kőkeménnyé csontosodott papírvatta tampon okozta, amit hét éven keresztül senki nem vett észre a kontrollokon.

Pedig ő szólt, hogy alig kap levegőt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.