Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Siposné Marica: SZEGÉNYEK
Hárman voltunk testvérek, kicsik szőkék, soványak, fázósak és éhesek.

Gyártelep szolgálati lakása, ami még apánk halála után maradt ránk, szinte teljesen üres volt.

Az ötször öt méteres szoba egyik sarkában szalmazsák, ahol tüdőbajos apánk feküdt míg élt, a másik sarokban három lécből összetákolt valami, amin ruhák lógtak, az volt a szekrény. Az ajtóval szemben két ágy.
Egyik alkalommal, valami övet rántottam le a vállfáról s összedőlt a tákolmány. Sírva mentem a gyárba, ahol anyukám dolgozott, -anyuka, összedőlt a szekrény!-

A konyhában kredenc, asztal, négy hokedli, gyerekágy.
A fűtést hatalmas, folyton égő vaskályha, amit szénnel töltöttünk fel, biztosította.
Ezt hagyta ránk Apánk 1946 áprilisában, gyönyörű búcsúlevél kíséretében.

Édesanyám akkor már dolgozott, mert tüdőbaj nem öl gyorsan, a kórház pedig, akkor is pénzbe került.

Öcsi akkor másfél éves, félelmekkel küszködő, gyenge idegzetű gyerek. Nővérem négy és fél éves
koravén, kötelességtudó kislány, ő pesztrált bennünket, a két kisebbet.
Én szétszórt, álmodozó, szeretetre éhes, de élelmes gyerek voltam.

A gyártelepet vasút vette körbe, nem volt, aki vigyázott volna ránk, örökké csavarogtunk, pedig nem volt ruhánk, cipőnk, s nem volt kenyerünk.
A vasúti sínek mellett, felszedtünk mindent, amit a vonatról kidobáltak.

Hat éves lehettem, öcsém három és fél, mikor találtunk egy félig kirágott narancshéjat, amiről nem tudtuk, hogy mi, de mi egymás kezéből kapkodva, rágtuk tovább.
Jártuk az erdőt, mezőt. Mindent megettünk, ami ehető volt.


Öcsémmel a gurítóra, ami a vasúti kocsik rendezésére szolgált, jártunk szenet lopni a vagonok tetejéről. Izzadt arcunkat végigtöröltük szénporos kezünkkel, mint kis ördögök, világító, kék szemekkel.

Így nőttünk fel az ötvenes években, nem olvastunk, nem énekeltünk és nem imádkoztunk.
Éheztünk.




2019. augusztus 3. Siposné Marica
1593
MT - 2019. augusztus 07. 16:33:58

Kedves Marica, megrendítő írásod teljesen tárgyilagos megfogalmazású, gratulálok, nem egyszerű így írni, ahogy te tudsz. Végig lekötöd az ember figyelmét, sikeresen elkerülöd a sablonokat, mint ahogy a befejezés sem szokványos.
Mélyről indultál, talán ezért segítesz a rászorulóknak, mert tudod, átélted azt, amiben most ők vannak.
Kedves lényed vigasz mindenkinek, és mint falusi utcában az ablakokból kiszűrődő lámpafény utat mutatsz, bátorítasz.
Nagy kincs nekem a barátságod és örülök, hogy immár nem csak velem osztod meg írásaid gyöngyszemeit.

További sok sikert kívánok neked, legyen sok olvasód és barátod ezen az oldalon!

6452
Szaipne Kiss Maria - 2019. augusztus 07. 15:33:28

Kedves Marica! Atereztem szomoru tortenetedet.
Sok szeretettel kivanok minden jot.Heart

6266
Katinkakata - 2019. augusztus 06. 22:12:30

Kedves Marica!

Együttérzéssel olvastam történetedet. Nem volt irigylésre méltó a gyermek korotok. SzeretettelRoseKata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.