Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sabján László: Odatúl 06.
Hosszú idő telt el azután, s én idegenként bolyongtam embertársaim között. Soha nem feledtem Tianmerát, a határőrt és az oltalmazó hársat, a szemtanút. Minden napomnak minden percében velem voltak, s én is ővelük.

Életemet egyedül éltem, mégsem magányosan. Utamat sem igyekvéssel nem róttam, sem várakozó tétovázással; tudtam, ki vagyok és mi a dolgom. Nem voltam bizonyos, de bizonytalan sem.

Már láttam. Ha beszélt hozzám valaki, nem azt az arcát láttam, amit ő próbált mutatni felém. De megláttam már a fintort a mosoly mögött, észrevettem a bólogatásba rejtett fejcsóválást. És már hallottam is. Kihallottam az igenből a nemet, az akaromból a sohát. S éreztem. Éreztem a kézfogásban a távolságot és az összefont karokban a kitárt ölelést. Határőr voltam, túl minden emberi határon. Mindennek éreztem a lelkét, és beszéltem hozzájuk, szavak nélkül. Ha megszólítottam egy követ, ő válaszolt. Ha megérintettem egy növényt, üdvözölt. A világ megváltozott körülöttem. Az élet értelmet nyert.

Egy éjjelen pedig beérett az idő. Fölébredtem; szólított a hárs. A lelkem készen állt.

A jó öreg szemtanú magányosan állt az éjjel fényeiben, árnyéka koromsötéten ásított felém, mint sötétség a sötétségben. Beléptem alá.

Elhaladt mellettem egy ismerős, sietős éjjeli léptekkel. Nem vett észre engem. Kiléptem, egészen az árnyék pereméig, cipőm orrára fényt vetettek az utcalámpák, arcomra is ráfutott a pászma. Ő mégsem látott. Egy újabb közeledett, sétálón, gondolkodón. Megállt a hárs előtt, felgyönyörködött lombjára, elmosolyogta szépségét, majd tovasétált. Arcunk csaknem összeért mindeközben, de engem ő sem látott. Értettem.

- Hol van Tianmera? - kérdeztem a hársat?

Ő fölfelé irányozta tekintetemet, az odatúl irányába. Én nehéz szívvel kémleltem arra, mint aki tudja, mit fog látni. Már nem kellett behunynom a szemem a látáshoz, hiszen már Tianmera szemével láttam, a mindent látó határőr szemével. Szívem belesajdult.

A távolban egy pompás harcost láttam szárnyas paripán távolodni. A paripa fehér, szárnyai még fehérebbek, szerszámai élénkvörösen izzóak. A nyeregben ülő vitéz vakító arany mellvérttel körülövezve, aranyló lábvasban. Kezében irdatlan lándzsa, oldalán kétkezes lovagi kard. "A sorsod csakis azzal fegyverezhet fel téged, amit benned talál". Az aranyló sisak alól dús gesztenyefátyol lobogott elő. Az a hosszú, barna hajkorona, amit egykor már oly' alaposan megvizsgálhattam a férfi szemével. Tianmera volt az!

Mintha megérezte volna kétségbeesett pillantásomat a hátában, megfordította az ég láthatatlan mezején vágtázó hátasát, s ló a lovasával felém fordult. A lovas tekintete merő bátorság, öröm és szeretet. S mennyi méltóság sugárzott belőle... Felém kiáltott azon a különös, megfoghatatlan tisztasággal csengő hangján.

- Ne feledd, ki vagy, Robert! S ne feledd azt sem, a fa alatt mindig állnia kell egy őrnek!

Én könyörgő tekintettel néztem felé; szólni azonban képtelen voltam. Ő még elnézett engem egy megrázó percig, azután megfordította szárnyas lovát, és tovább vágtatott célja felé.

- Vele akarok menni! - kiáltottam a fának.

- Nem mehetsz - susogta ő.

- De megölik ott! Megvédhetném! - könyörögtem.

- Ő véd meg téged. Ő Tianmera.

- Vele akarok harcolni! Nem érted?!

- Még nem tudsz harcolni. De eljön a te időd is.

- És addig ki segít neki? Egy sereg veszett el odatúl! Ő pedig egyedül van!

- Tianmera nincs egyedül.

- De én akkor is...

- Azzal segítesz neki, Robert, ha itt állsz, és kitartóan figyelsz. Határőr vagy. Ha ő elbukik, csak te maradsz.

Ha ő elbukik? Ezt képtelenségnek tartottam. Éppolyan lehetetlennek, mint amennyire lehetetlennek véltem korábban, hogy egy fával beszélgetni lehet.

- Meddig várjak itt? - adtam meg magam.

- Mind ezt kérdezzük. Az idő majd megfelel.

- Mi vár rá odatúl? - néztem Tianmera után, aki már csak egy apró pont volt a távolban, de én mégis úgy láttam, mintha ott haladna előttem karnyújtásnyira.

- Ami rád is vár majd, ha beérik a szíved.

- És ott újra láthatom őt?

- Hiszen most is látod.

- Úgy értem...

- Tudom, hogy érted. Félig még ember vagy, Robert. Ezért is nem mehetsz most vele. Tianmera erős. Légy erős te is! Légy méltó a posztodra! És légy méltó hozzá!
2951
Firm76 - 2019. augusztus 22. 10:22:28

Kedves Rita!

Bizonyára bőven vannak tapasztalataid az emberekről. És alighanem a gondolatfelvetés is foglalkoztat, hiszen ez a rész tetszett leginkább.

Köszönöm megtisztelő figyelmedet, és örülök, hogy tetszésedre olvasol nálam.

LacaSmileRose

6542
ritatothne - 2019. augusztus 21. 09:22:34

Kedves Laca!

Engem ez a rész fogott meg leginkább:

"Már láttam. Ha beszélt hozzám valaki, nem azt az arcát láttam, amit ő próbált mutatni felém"

Ez az igazi látás, mert az emberek álarcokat hordanak és abból rengeteg van nekik, hol ezt, hol azt veszik elő. Ahhoz már bölcsesség és emberismeret kell, hogy kilógjon az a bizonyos lóláb.

Szeretettel: Rita

2951
Firm76 - 2019. augusztus 12. 07:59:37

Kedves Kankalin!

Igazad lehet azzal az idézettel. S nem csoda, ha egy meséről egy másik mesélőre asszociáltál.
Örültem a kiemelésnek is; mindig nyitott szemmel olvasol. (Vagy épp csukottal.)

LacaSmileRose

2951
Firm76 - 2019. augusztus 12. 07:16:18

Kedves Marica!

Ez még nem a befejező rész. Remélem (amennyiben oda is ellátogatsz), hogy a 7. és a befejező 8. rész is tetszeni fog, s hogy teljesen tisztává teszi az előzményeket. Mindenképpen köszönöm a megtisztelő figyelmedet, és örülök, hogy tetszésedre volt eddig az olvasmány. Nagyon kedves vagy, köszönöm.Smile

LacaSmileRose

6208
Kankalin - 2019. augusztus 10. 08:00:56

Szia Laca! Smile

Jólesett a reggeli merengés, mert ezt eredményezte az újabb részlet.
Eszembe jutott egy Andersen idézet: "a világon mindenki máshová ér el, mint ahová elindult.".
A teáskanna - ez a mese címe, amiben szerepel. Ha még nem ismered, olvasd el (ha van kedved), nem véletlenül asszociáltam éppen arra.

Robert hiába láthatatlan a hársfa alatt, te mégis láthatóvá teszed. Úgy vezeted a szálakat, hogy közben megtanítod, hogyan kell lélekkel látni.

"A sorsod csakis azzal fegyverezhet fel téged, amit benned talál" - írod, és milyen igaz ez a mondat...
A tollad a fegyvered és a vérted is.

Szeretettel: Kankalin Smile

6476
Siposne Marica - 2019. augusztus 09. 15:53:55

Kedves László!
Sejtelmes, megható, szép írás.
Már, amennyire én megítélni tudom, színvonalas.
Öröm volt olvasni.
Üdvözlettel: Marica

6476
Siposne Marica - 2019. augusztus 09. 15:51:53

Kedves László!
Sejtelmes, megható, szép írás.
Már, amennyire én megítélni tudom, színvonalas.
Öröm volt olvasni.
Üdvözlettel: Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.