Hegedűs Gábor: Hegedűszó... talán az élet
A tábor lassan elcsendesedett. Csak a vaskos drótkerítés tövében ötven méterenként álló oszlopokon világítottak a lámpák. A hatalmas kapu is zárva, ahol napközben ki és be jártak a teherautók, vitték a foglyokat a vasutat építeni. A hatalmas kapu előtt két őrszem állt, nyakba vetett géppisztollyal, kezük a ravaszon, hiszen foglyokat őriztek. Hadifoglyokat! Igaz most nem volt mozgás, csak az őrtornyokban szolgálatot teljesítők topogtak fázósan. Tél volt. A tábort körülvevő pusztaságot vastag lepelként borította a hó. Itt a kerítésen belül már minden csendes volt. A barakkokban sem égtek a villanyok, a mozgás is megszűnt. Csak néha-néha nyílt az ajtó és igyekezett valaki az ásott latrinához. Tombolt a hasmenés. Ha valaki sűrűn nyitogatta az ajtót és igyekezett könnyíteni magán, a katonák megjegyezték egymás között: na ez sem húzza már sokáig. Mindennapos volt, hogy temettek. De ilyen volt akkor a hadifoglyok élete. Hiszen nem mások ők, csak egy kis pont egy hatalmas verkliben, ahol tulajdonképp mindenki fogoly. A legközelebbi település is kilométerekre van a tábortól, amit csak a végeláthatatlan hómező vesz körül.

A barakkok között őrszemek sétálgattak, ügyelve arra, hogy ne történjen semmi rendbontás. A hómező felől farkasüvöltés hallatszott amire a tábor kutyái hangos ugatással válaszoltak. Lehet, hogy így üdvözölték a korábbi "testvért" de az is lehet, hogy így adták tudtára: itt semmi keresnivalója. Majd a hirtelen beálló csendben valahonnan, halk hegedűszó hallatszott. Az őrszemek megálltak és füleltek. Honnan jöhet ez a melódia. Hirtelen az egyik katona nagy léptekkel elindult a távolabbi barakk felé. Közelebb érve megállt és hallgatózott. Igen! Ebből az épületből szűrődött ki a hang. Ahogy feltépte az ajtót csend lett. Egy kattintás és a hatalmas terem a sötétségből a félhomályra váltott. A terem közepén egy férfi állt álla alatt a hegedűvel, de leeresztett vonóval. A katonát elöntötte a düh. Odarontott a férfihez és egy hatalmas pofont kevert le neki, miközben azt ordította:
Takarodó van te szemét, mi nem világos ebben, hogy kussolnotok kell? Majd én kiverem belőled ezt a renitens magatartást - azzal már csattant is az újabb hatalmas pofon.
A fogoly megtántorodott, majd lassan eldőlt, de előtte a priccsre dobta a hegedűt, hogy nehogy megsérüljön. Azután az arcához kapott. A katona odaugrott, felrántotta a földről és agyba főbe verte. Látszott rajta, hogy élvezettel végzi a "munkáját" hiszen ez csak egy fogoly, aki nem vehető emberszámba. Csak egy vonás a listán a létszámellenőrzéskor. Az ütlegelt, behunyta a szemét. Csak ökölbe szorított kezén volt látható, hogy nincs kedvére ez a cselekmény, de tudta ha visszaütne, már nem érné meg a reggelt. No meg a fizikai állapot sem volt meg a verekedéshez. Az itt eltöltött egy év rányomta bélyegét. A katona abbahagyta az ütlegelést mert mást gondolt. Végleg le akart számolni még a lehetőségével is, hogy ez még egyszer előfordulhasson. Odalépett a priccshez és a PPS (dobtáras szovjet géppisztoly) tusával akarta porrá zúzni a hegedűt. Lendületet is vett, amikor egy éles hang ordított rá a háta mögül:
Állj! Katona hozzám!
A PPS megállt a levegőben, a gazdája hátranézett, de nem látta a félhomályban, hogy ki adta ki az utasítást. Lehet, gondolta: talán valamelyik barakkbeli akarja őt kijátszani, hiszen ezek egyike másika már olyan jól beszélte a nyelvet, mint aki itt született. Többek között ez a renitens fogoly is, akit most meg kell leckéztetni. A gondolatsor csak egy pillanatig tartott. Újra lendült a fegyver, hogy bevégezze a bosszút, de a hang most már közelről harsogott:
Mit ugattam katona! Azt a parancsot adtam, hogy állj! Mi ebben az amit nem ért? - már csattant is egy hatalmas pofon, de most a parancsnak ellenszegülő arcán!
A katona döbbenten állt a tábor parancsnoka előtt aki csak azért, hogy esetleg el ne dőljön a másik arcára is mért egy hatalmas ütést. Mintegy nyomatékul, hogy máskor a kapott parancsot azonnal és gondolkodás nélkül kell végrehajtani. A katona haptákba vágta magát és várta, hogy mi következik. A parancsnok lassan levette a kesztyűjét, majd leült a priccs szélére és kiadta az utasítást:
Jelentsen! Mi folyik itt?


Parancsok elvtársnak jelentem, ez a fogoly megszegte a takarodó utáni csend előírást, mert hegedült. Ezzel a cselekménnyel nem biztosította a többieknek azt, hogy pihenjenek, hogy holnap újult erővel tudják építeni a vasutat. Korábban már egyszer figyelmeztette Anton Antonovics tizedes. De nem volt elég a rendreutasítás, meg a két napi fejadagmegvonás, ma újra csak hegedült. Ráadásul takarodó után. Úgy gondoltam ez nem helyénvaló.
A katona feszes vigyázzban várta, hogy a parancsnok mit fog mondani. Szíve szerint a megaláztatásért azt kívánta volna, hogy vigye ki a renitenst és lője bele a latrinába. Meg is tette volna ha parancsot kap rá, hiszen azt a két pofont - amit miatta kapott - nem lehet elfelejteni.

A parancsnok cigarettát vett elő és rágyújtott. A mahorka kaparó füstje betöltötte a környezetet. Lassan szívta le a füstöt, majd hosszan fújta ki, egyenesen a fogoly arcába. Nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy gondolkodik. Mikor elszívta a cigarettát a csikket a padlóra dobta és eltaposta. Majd ezek holnap feltakarítják. Hiszen másra úgyse jók. Takarítani, meg vasutat építeni. Csak hadifoglyok! De hiszen én is, mi is azok vagyunk. Itt az isten háta mögött.
Te tudsz hegedülni?- fordult a fogolyhoz - akkor hegedülj! Hallani akarom, hogyan játszol... Mozogj már mintha élnél, mert ha én noszogatlak meg, annak nem fogsz örülni!
A fogoly lassan felvette a hegedűt. Végighúzta rajta a kezét, óvatosan, mintha simogatná, vagy a port törölné le róla, majd az álla alá illesztette. Ráhelyezte a vonót és a hegedű felsírt:
"Deres már a határ, őszül a vén betyár, rá se néz már, sohasem a fehérnép..."
Játszott. Az arcán látszott, hogy a lelke most nem itt van, hanem nagyon de nagyon távol a szeretteinél, a hazájában s a szeme sarkából lassan legördült egy könnycsepp. Majd újabb nóta következett, majd újabb. A barakklakók is mind ültek már az ágyon és valaki halkan énekelte is az elhangzó nótát.

A parancsnok a priccs szélén ült, hallgatott. Újabb cigarettára gyújtott és gondolkodott. Mennyi szépség és mennyi keserűség van ezekben a dallamokban, gondolta. Eszébe jutottak a boldog békeidők, a faluja ahonnan bevonult katonának, ahol a balalajka dallamára oly sokat táncolt azzal a szőke lánnyal. De közbeszólt a háború, a végtelen és embertelen harcok, a vereségek, visszavonulások, aminek köszönheti, hogy most itt van, büntetésből. Az embereit védve inkább visszavonult, átadva a terepet a túlerőben lévő németeknek. Csak korábbi kitüntetéseinek köszönhette, hogy nem végezték ki, csak ide helyezték. Ennek a tábornak lett a parancsnoka. Újra eltaposta a csikket, majd felállt.
Fogd a hegedűdet és gyere velem. Te meg, - fordult a katonához - ha renitens magatartást tapasztalsz előbb nekem jelentsd, csak a parancsomra cselekedhetsz! Megértetted!
A katona harsányan kiáltotta: értettem parancsnok elvtárs, kérek engedélyt távozni. A parancsnok egy kézlegyintéssel jelezte, hogy mehet, de szólni egy szót sem szólt csak elindult a kijárat felé. Az ajtóból még visszaszólt:
Igyekezz - mondta a fogolynak - vegyél kabátot is, nehogy nekem idő előtt megdögölj - azzal kilépett az ajtón. A fogoly felkapta a kabátot és a hegedűt, majd futólépésben követte. Egyenesen a parancsnoki épülethez vették az irányt. A szolgálatot teljesítő őrök elképedve nézték ahogy a fogoly botladozik a tábor parancsnoka után a hóban, kezében a hegedűvel.

A szobában, ahova beléptek, kellemes meleg uralkodott. Az asztalon, egy szakadozott szélű újságpapíron, egy darab szalonna árválkodott, mellette fekete kenyér, meg egy pléhtányéron platnin sült burgonya. Látszott rajta, hogy kicsit tovább sütötték a kelleténél, mert a héja szinte el volt szenesedve. A fogoly nagyot nyelt. Majd még egyet. Hiszen két napig fejadag megvonáson volt a hegedülés miatt, de muszáj volt tartani a lelket Janiban a barátjában és a többi bajtársban. Haza kell, hogy menjünk- gondolta ilyenkor - mindegy, hogy mikor, de haza kell mennünk. Nem dögölhetünk itt meg! Hegedült. Csendben és halkan, de mégis meghallották, megbüntették. Már másodszor...
Nem azért mintha olyan jól bántak volna velük, hiszen a "menü" alig mutatott némi változást. Napi fejadag néhány szelet fekete kenyérből, délben csalánlevesből állt. Jobb napokon talán volt benne egy kis marharépa is. Ha netán még fagyott krumpli is került bele, hát az volt az álmok netovábbja. De sokszor csak a csalán meg a lé jutott, mert az őrök, akik nem sokkal kaptak jobb ellátást, már az ételosztás előtt kihalászták az ínycsiklandó répa vagy krumpli darabokat. A foglyoknak maradt a "vitamindús" csalán. Hiszen itt mindenki fogoly volt. Még az őrök is, akik nem akartak meghalni a harctéren, nem akartak hősök lenni, csak élni akartak, mert várta őket is otthon a család. Nekik ez jutott osztályrészül, hogy itt rohadhattak a foglyokkal együtt. Gyűlölték is őket kellőképpen, mintha ők tehettek volna mindenről.
Éhes vagy? - kérdezte a parancsnok, látva, hogy a férfi nagyokat nyel - Ha megígéred, hogy nem pofázod el a többieknek, ami itt történik, akkor változtathatok a sorsodon egy kicsit. Sokat nem, mert mégis csak egy rohadt hadifogoly vagy, de úgy látom nem az a fajta, mint a többiek. Benned van érzés. Mi voltál a hadseregedben? Tiszt?
Jelentem nem voltam tiszt - jött a válasz tisztelettel, szemlesütve, ahogy egy rendes fogolyhoz illik - a hadtápon teljesítettem szolgálatot, mint gépkocsivezető. Szakaszvezetői rangig vittem, mikor fogságba estem.
Kérdeztem, hogy éhes vagy-e, de nem válaszoltál, pedig tudom, hogy nem lakhattál valami jól a csökkentett fejadagon. Mondjad bátran, ne kelljen fogóval kiszedni belőled minden mondatot - azzal feléje nyújtott egy darab szalonnát, egy karéj kenyeret no meg egy krumplit is, de kést azt nem adott.
A fogoly mohón kapott az étel után. Tömte magába a kenyeret, hozzá a rágós szalonnát, amit alig bírt elharapni no meg a krumplit is. Meg sem pucolta, csak úgy szenesen ette. Otthon talán időt szánt volna arra, hogy megpucolja, de itt...nehogy elvegyék...hiszen adták... az övé... Nagyokat nyelt, de a szalonnával nehezen boldogult. A parancsnok kivette a kezéből és felszeletelte, majd visszaadta, de a kést nem adta oda. Azután kapott még egy szelet kenyeret, sőt egy pohárka vodkát is az evés után.
Játssz! - mondta a parancsnok és végigdőlt az ágyon - honnan jöttél, melyik országból?
Magyar vagyok - jött a válasz - saját hazámban kerültem fogságba.
Ha nem támadtatok volna meg bennünket, ma is ott élhetnél és nem lennél kiszolgáltatva kényre kedvre, hanem ölelhetnéd otthon az asszonyodat. Van feleséged?
Igen van. Fél évvel a fogságom előtt esküdtünk. Negyvenhárom karácsonyán!
Gyerek?
Gyerek az nincs, mert közvetlen az esküvő után be kellett vonulnom, így ha van is arról nem tudok.
Ha mégis van, akkor lehet, hogy nem te vagy az apa?!
Ez lehetetlen! Vár rám és én igyekszem életben maradni, mert várnak otthon. Anyám és a nejem.
No azért ilyen messzire ne gondolkodj! Hazamenni? Mindannyian szeretnénk, de míg a vasút el nem készül... újabb foglyok jönnek majd nemsokára... de minek is mondom el ezt neked, hisz te is egy mocskos náci vagy, aki megtámadta a hazámat.
Nem voltam és nem is vagyok náci, magyar vagyok! Kérek engedélyt játszani!
A parancsnok cigarettára gyújtott. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól, a fogai szinte feketék. Mélyen leszívta a füstöt, majd lassan kifújta. De most csak úgy a levegőbe. Nem vette célba a foglyot. Intett, hogy játsszon. Felsírt a hegedű újra. "Kicsi fehér meszelt szoba, falon függő Mária kép..." A fogoly énekelte is a nótát halkan, érzelmesen. Jó hangja lehetett valamikor, de most kicsit ércesen hangzott. Mikor a nóta végére ért a parancsnok megkérdezte:
Valami rendes orosz nótát nem tudsz? Olyat amit én is tudnék dúdolni! Szépek ezek a nóták amiket játszol, de mégis idegenek. A Katyusát ismered?
Igen - jött a válasz - ahol dolgoztam volt egy ember akinek orosz nő volt a felesége. Még az első világháború után ismerkedtek össze és lett belőle házasság. Maruszjának hívták az asszonyt, ő énekelgette ezt a nótát ha az amire én gondolok. De a szöveget én csak magyarul tudom.
Hagy halljam!

A fogoly újra az álla alá fogta a hegedűt és játszani kezdett., majd énekelte is a szöveget, magyarul:
"Almafának virágzik az ága
fújja parton a tavaszi szél
fűben sétál gyönyörű Katyusa
zöld mezőben édes dalra kél..."

A parancsnok arcán látszott, hogy ő is az emlékeiben élte meg ezeket a dallamokat. Eltűnt róla a szigorúság, egész emberi vonások uralták a csontos, sovány arcot. Talán a régi békeidők emléke sírt fel benne is, amikor az a szőke lány...
Mást is tudsz, vagy ez minden amit népünk zenéjéből ismersz? - a kérdés váratlan volt de a fogoly mintha készült volna. Talán itt van az esélye a túlélésre. Talán egy kicsit könnyebb lehet, ha ennek a kemény, megsavanyodott embernek egy kis örömet lop az életébe. Nem tudta, de érezte, itt mindannyian foglyok vagyunk, ki ezért ki azért.
Még ismerem a kalinkát, meg két olyan dalt amit otthon még Maruszjától hallottam.- válaszolta és már húzta is a nótákat egymás után.
A parancsnok közben újra cigarettára gyújtott, élvezettel, mintha csak ez az öröm lenne manapság az életében, közben töltött magának vodkát és egy hajtókára megitta. Pedig lehetett vagy két deci. Ezt az embert itt kell tartanom, mert legalább színt visz az életembe, ami egyébként sem valami fényes. Talán még magammal vihetném a faluba is, szerenádozni, csak épp meg kell majd vele tanítanom egy két nótát amit az a barna asszony szeret. Megtehetem, hiszen én vagyok a parancsnok.
Igyál - mondta amikor a nóta véget ért és a fogoly elé tolt egy tele pohár vodkát - de mondanom sem kell ugye, hogy ami itt történt arról a többieknek nem beszélhetsz, mert alaposan megkeserülöd, ha kiderül. Márpedig mindenütt vannak besúgók, még közöttetek is. Már hallottam róla, hogy a minap megbüntettek, de nem akartam beleavatkozni. De látom, hogy te jó ember voltál, vagy talán még vagy is. Csak tudod a háború. Ezután ha hívatlak azonnal gyere ide. A hegedű itt marad nálam, majd vigyázok rá, nehogy ennek a baromnak eszébe jusson, hogy összetörje.
A fogoly lassan felhajtotta a vodkát, hiszen a parancsnokkal ellenkezni nem lehet, no meg megsérteni sem. Ha adnak fogadd el... jutott eszébe a közmondás. Érezte, hogy az ital lassan szétárad az ereiben, kicsit szebbnek és talán jobbnak is érezte néhány pillanatra a világot. De a gyomra! A koplaláshoz szokott gyomornak ez már sok volt. Szalonna, kenyér, krumpli, no meg a vodka... a lift beindult. Érezte, hogy ha nem mozdul, akkor...
Parancsnok úr - mondta nyögve, hiszen ő nem elvtársazhatta, mert még nagy vonalakban sem vallottak azonos elveket - nekem hánynom kell. Kérem engedjen ki, mert nem szeretnék bajt.
- Őrség - kiáltotta a parancsnok és a szolgálatos őr azonnal ott termett - kísérjétek a latrinához ezt a foglyot, majd ha megkönnyebbült hozzátok ide vissza. De bántódása nem essen, mert felkoncollak benneteket. Megértettétek?
Az ajtó előtt posztoló őrök közrefogták és a latrinához kísérték. Sajnálta a kapott ételt, talán az italt is, de mit volt mit tenni. Talán nem rontott el mindent, talán a parancsnok megérti, hogy a koplalás miatt történt az egész... Pedig milyen finom volt az a szalonna... A kenyér is más volt, bár ugyanolyan fekete mint az övék, de mégis, olyan igazi kenyér illata volt... Mikor megkönnyebbült, az őrök visszakísérték a szobába. A füst már szinte teljesen beborította a helyiséget, a csikkek halomba gyűltek az asztali tartóban.
Máskor ne legyél ilyen mohó! Nem azért adtam az ételt, hogy a latrinát etesd. Azt hittem ennél azért több eszed van. No de mindegy. Most menj, aludj még valamennyit, mert a munka alól nem mentelek fel. Vigyázni fognak rád, hogy ne történjen bajod, de csak ennyi. Ha hívatlak, akkor meg szó nélkül jössz... Csak annyit mondhatsz a barakkodban, hogy egészen eddig hegedültél nekem. Megértetted?
A hegedűje a parancsnok szekrényébe került. Gondosan helyezte el a ruhák között, hogy baja ne történjen a zeneszerszámnak. Intett, hogy mehet. Az egyik őr visszakísérte a barakkba.
Mindenki aludt, kivéve Janit, aki örömmel fogadta!
Már azt hittem soha nem engednek vissza. Mit kellett csinálnod ennyi ideig? Nem történt semmi bajod? Attól tartottam, hogy a parancsnok kivégeztet. Mondj már valamit!
Nagyon fáradt vagyok - jött a válasz - eddig hegedülnöm kellett, de most visszajöhettem. De a hegedűmet elzárta a parancsnok. No majd lesz valahogy! Aludjunk, mert mindjárt reggel van és holnap újra várnak a sínek...

Az élet egy kicsit tényleg könnyebb lett. Bár az építkezésen ugyanúgy kellett dolgoznia, mint a többi fogolynak, de míg néha a társait pofonnal ösztönözték a keményebb munkára, vagy épp a PPS fatusája volt a nevelőeszköz, addig rá legfeljebb csúnyán néztek, vagy kiabáltak vele, de az utasítás az utasítás... megszegni egyik őr sem merte. A parancsnok esténként, ha olyanja volt, magához rendelte, olyankor kapott enni és néha inni is és legalább a zene szárnyán kiszabadulhatott ebből az átkozott világból. Ahogy beköszöntött a jó idő, időnként szerenádozni mentek a közeli faluba, egy barna asszonyhoz. Amikor a hegedűszóra gyertya gyulladt az ablakban a parancsnok bement a házba, ő pedig az ablak alatt húzta a nótákat. Magyarokat, oroszokat vegyesen, amíg az ki nem jött, a főnök, megkönnyebbülve. Akár meg is szökhetett volna, hiszen a gépkocsit vezető kiskatona hátravetett fejjel aludt a sofőrülésben. De hova menjen! Hisz nem ismerte a környéket, meg a távolságok... Azután visszakapta a hegedűjét és az őrség előtt a parancsnok kijelentette: játszhat a barakkban is, de csak takarodóig. Ezért senki ne bántsa. Ha megtudja, hogy... itt egy rakás fenyegetés jött és mindenki tudta, hogy nem csak komolyan gondolja, de meg is teszi.

Lassan három éve, hogy itt volt. A bajtársak közül - akikkel együtt került a táborba - néhányan átkeltek a nagy folyón túlra, Kharón a révész pedig fejpénzt sem kért a fuvarért. A legnagyobb veszteséget a tábor német foglyai szenvedték. Talán itt akartak az őrök megfizetni a veszteségekért. Egy nyári napon, ahogy visszatértek a táborba a munkáról, az őr egyenesen a parancsnokhoz kísérte.
Mondhatnám, hogy van számodra egy jó hírem, de nem tudom, hogy akarom-e azt ami ebben a papírban áll? Össze kell állítanom és fel kell terjesztenem azoknak a listáját, akiket úgy értékelek, hogy letöltötték a büntetésüket és érdemesek arra, hogy hazamenjenek. Nem tudom, hogy akarom-e, hogy elmenj innen. Bár megérdemelnéd, de ugyanakkor hiányozna nekem az a néhány kellemes óra, amit a hegedűddel okozol. Nem volna kedved mégis itt maradni? Keresnék neked egy özvegyasszonyt és legalább addig maradnál amíg én is itt vagyok. Na mit szólsz ehhez? A válaszod talán hozzásegít a döntéshez!
A fogoly arcára kiült a döbbenet. Hazamehetne, de itt akarják tartani. Ennek soha nem lesz vége? Istenem, add, hogy jobb belátásra térjen! Hiszen vár otthon anyám és az asszonyom. Már így sem kaptak rólam hírt amióta elfogtak. Meddig kell még ezt csinálnom? Még hogy özvegyasszonyt? Van nekem asszonyom! Van nekem hazám, oda vágyom! A szeme megtelt könnyel és lassan legördült az arcán az első könnycsepp. Majd kitört belőle a zokogás, de csak pár pillanatig. Nem szabad, nem lehet, hogy gyengének lássák, nem szabad engedni, hogy érzelmileg is eltiporják, mert akkor ők győztek. Letörölte a könnyeket, majd egyenesen a parancsnok szemébe nézett. Úgy ahogy egy férfi néz egy másik férfinek a szemébe. Egyenesen, nem rejtve az érzéseket. Mikor megszólalt már határozott volt, tudta mit akar, mit szeretne. Mert az akarat itt nem sokat számított, legfeljebb a túlélésre adott esélyt.
Hazamegyek! Vár a családom! Kérem, adja meg nekem ezt a lehetőséget. Megszolgáltam!
Bár nem ezt a választ vártam, de megértelek. Elmehetsz! Majd értesítelek a döntésemről.
A barakkban Jani várta. De kérdéseire nem volt válasz. Most nem volt kedve beszélgetni. Hazamehetne, de mégse mehet. Nem lehet ez az ember ilyen kőszívű, hogy csak a saját érdekeit nézi! Pedig mennyit húzta neki, meg annak a nőnek ott a faluban. Igaz egy csipettel több jót is adott ezért a tábori élet, de... Talán mégis győz a józan ész. Este nem hívatta a parancsnok, sőt másnap és harmadnap sem. A társainak játszott meg annak a néhány szabadnapos őrnek, akik a barakkhoz gyűltek egy kis zenehallgatásra. Néha meg is tapsolták, de csak módjával, nehogy elbízza magát. Teltek múltak a napok, hetek. Már nem tartott igényt a szolgálataira a parancsnok. Lassan beletörődött a gondolatba, hogy innen nem szabadulhat, csak a nagy folyón túlra... Egy nap visszaérve a munkából, az őr ismét a parancsnokhoz kísérte.
Áthelyeztek Moszkvába! Úgy látszik letelt a büntetésem - kezdte a parancsnok - akit pedig ide kineveztek helyettem, azért jön, hogy tűzzel és vassal, de befejezze végre a vasút építését. Sem a fronton, sem a hadsereg más területein nem volt híres sem az emberszeretetéről, sem pedig az emberségéről. Neki csak a cél elérése a fontos és mindegy milyen áron! Hamarosan más táborból érkezik ide fogoly feltöltés, akkora létszám amit megjelölök. Úgy gondoltam, nem hagylak itt prédára! Ennél te értékesebb ember vagy! Menj haza! Már el is küldtem a listát a felsőbb vezetésnek azokról akik hazamehetnek, a lista élén pedig te vagy! De, hogy ne menj egyedül a magyar barakk megmaradt létszámát is hozzáírtam, de ők ezt csak neked köszönhetik. Menj mondd el nekik a jó hírt. Még néhány nap és együtt utazunk, mielőtt az új parancsnok ideér. Addig a jelenlegi helyettesem látja el majd a szolgálatot. Nem is tudom, hogy miért is osztottam meg veled ezt az információt. Hisz csak egy hadifogoly vagy! Még mindig az! Ezt ne feledd! - azzal intett, hogy elmehet.
Köszönöm - válaszolta a fogoly, de a parancsnok ügyet sem vetett rá.
Visszatérve a barakkba a bajtársak köréje gyűltek. Csak annyit mondott: készüljetek! Néhány nap és megyünk haza! Azt hitte összenyomják. Mindenki át akarta ölelni, mindenki rebegni akart egy köszönetet, mintha - talán volt is benne igazság - neki köszönhették volna a szabadulást. Néhány nap múlva egy hatalmas gyalogos oszlop lépte át a tábor udvarát. Hadifoglyok volta akik erősítésnek jöttek befejezni a vasutat. Aznap nem kellett a magyar barakknak az építkezésre menni. A parancsnok sorakozót rendelt el, majd kihirdette, hogy egy óra múlva indul a menet az állomásra! Gyalog! Mindenki szedje össze a holmiját, ne hagyjanak az utánuk jövőkre tetű-fészkeket!
Némi fekete kenyeret, no meg vizet, kaptak az útra. Ahogy a parancsnok mondta majd Kijevben a szállító vagonokból átkerülnek a Magyarországra menő kocsikba és az átszállásnál kapnak csak újabb élelmet. Ezt már féllábon is kibírjuk - jött a morgás a sorok közül, de nem hangosan, csak úgy az orruk alatt, nehogy baj legyen belőle. Nehogy valaki meggondolja és visszavonja a parancsot! Az állomásra menet, mintegy búcsúzóul, lassan szállingózni kezdett a hó a menetoszlopra. Így búcsúzott az ég tőlük, a hazamenőktől. 1947 novemberét írtak akkor...
6191
Magdolna43 - 2019. augusztus 14. 19:42:59

Kedves Gábor,
Nagy érdeklődéssel olvastam írásodat, ahogy a fodolytábor életet bemutatod, ahol a foglyok és az őrök is bünhődtek olyan vétkekért amit nem ők követtek el. Végül sorsuk jobbra fordúlt, hála a hegedszónak.
Szeretettel gratulálok,
Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.