Sabján László: Odatúl 07.
Ezek után másféle szavakat váltottunk a hárssal. Tanított engem, feltárta minden tudását. Megosztotta velem szemtanúsága minden bölcsességét, odatúlról és ittről. Ugyanakkor bizonyos vonatkozásban makacsul szűkszavúnak mutatkozott.

Telt az idő, s én nem éreztem a fáradságot, nem éreztem többé éhséget, sem az éj hűvösét, a nyári nappalok melegét, szemem nem kívánta az álmot, testem nem kívánta a pihenést. A fa volt az oltalmam, a táplálóm.

Elérkezett az ősz, de a hárs levelei mind fennmaradtak. Legalábbis én így tapasztaltam. Egyszer emberek jöttek zöld mellényben, és összesöpörtek-összegereblyéztek valamit, amit én képtelen voltam látni.

- Mit csinálnak ezek? - kérdeztem a hársat.

- Ők azt hiszik, ősz van - felelte ő.

- Hát, nincs ősz? - csodálkoztam el.

- Csak az árnyékomon kívül. S az embereknek el kell hinniük, hogy már én is lehullattam a lombomat.

- Akkor ők most a nem létező leveleket szedik össze?

- Számukra léteznek azok a levelek. De te azért nem látod őket, mert a te szemed már csak a valót látja. Ők vakok, mint minden ember. Velük én azt láttatok, amit csak akarok.

- S miért van erre szükség? Miért vezeted meg őket?

- Mert ők emberek. Ha felfedeznének egy lombhullató fát, aki nem hullatja el a lombját és tél derekán is virágzik, megpróbálnának megvizsgálni. Mindennel és mindenkivel ezt teszik. Ki akarnák deríteni, hogy az én furcsaságomat hogyan tudnák felhasználni a saját önző céljaikra. Még az is megeshet, hogy megpróbálnának kivágni.

- S akkor mit tennél?

- El kellene pusztítanom őket.

- Tehát számodra is drága az élet.

- A te életed, Robert. Én azért létezem, hogy otthont és védelmet nyújtsak neked. Te pedig értük létezel. Ennélfogva én az ő életüket óvom, amikor megvezetem őket. Érted már?

Szégyenkezve hallgattam. Boldog, érzelmekben túlcsorduló szégyenkezéssel.

Beköszöntött a tél, lehullott a hó, de az ő koronája alatt zöldellt a fű, virágok nyíltak kis szigetekben. A kívül levők mindezt nem látták, csak a sok havat, amit belapátoltak a hárs koronája alá, törzsének tövére kúpozva. Ám az a hó a fa lombja alatt mégsem létezett. A lábam alatt zöldellt a pázsit, virágzott a béke, és a zúgó szél fagyos lehelete nem szökhetett be a fa oltalomsátora alá.

Egy nap megkérdeztem a hársat:

- Te itteni vagy odatúli vagy?

Ha emberarca lett volna, láthattam volna, hogyan mosolyodik el.

- Valaha odatúli voltam. De akkor még nem voltam több apró magnál. Valaki idehozott, s már itteni vagyok.

- Ki hozott ide? - kérdeztem mohón.

- Az első - felelte kurtán, talányosan.

- Az első kicsoda?

- Az első határőr.

Sokáig gondolkoztam, mielőtt újra megszólaltam.

- S te vagy az egyetlen hárs a Földön?

- Sok millió hárs él a Földön, Robert. De olyan, mint én, nem hajtott ki még ezen a bolygón.

- Miért?

- Mert csak engem hoztak ide.

- Akkor... mindig csak egy határőr áll az árnyékban?

- Volt, hogy többen álltak.

- S hová lettek ők?

- Elmentek.

Belém hasított Tianmera búcsújának emléke. Vajon hol lehet most? Miért nem látom őt? Ide nem tört be még senki sem, tehát Tianmera kitart ott, ahol van? Vajon egyedül van ott? Egyedül van odatúl, vagy csatlakozott valakikhez? A hárs akkor azt mondta, Tianmera nincs egyedül...

- Harcolni? Harcolni mentek? - faggattam a türelmes oltalmazót. - Élnek vajon? Élnek és harcolnak? Vagy mind halottak már? Felelj! Tianmera...

- Tianmera erős. Légy erős te is! Ő bízik benned, Robert. Légy méltó a bizalmára!

Nem szóltam többet. Hallgatásunk perlekedett tovább.

Újabb évszak érkezett. Zuhogott a tavaszi eső, de oltalmazó hársam lombja alá egyetlen esőcsepp be nem juthatott. S én ott álltam. Vártam, hogy Tianmera visszatérjen. Semmiben sem volt szilárdabb hitem, mint abban, hogy egy napon visszatér. Visszatér győzedelmesen, épen és egészségesen.

Olykor sírni lett volna kedvem. Utolsó emberi vonásaim harcoltak még bennem. De elfojtottam könnyeimet; sírt helyettem a tavaszi zápor. 
5548
babumargareta - 2019. augusztus 14. 20:43:48

Kedves Laca!
Kezdessz megbékélni magaddal,a helyzeteddel mert egy olyan világba szállt az élő lelked ,ahol megértenek Téged ,úgy ahogy vagy ." Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak vágya, álma, gondja van." [József Attila]
Még akkor is ha másképp viselkedsz ,mint a többiek.
Tiamnera az első határőröd már megnevelt ,nincs miért keresd.
Megbizik Benned és talán ezt vártad a - bizalmat a többektől,
Végül is körbe utaztad a lelkedet és kibékültetek egymással.
Van fantáziád az biztos és valószínű átestél egy szenvedésen
és a szenvedés olyan megtisztító folyamatot képez, amelyben másként nem lehet részünk, csak szenvedés által.
Gratulálok szeretettel és kívánok további jó utazást!...BabuRose

6208
Kankalin - 2019. augusztus 13. 12:54:13

Szia Laca! Smile

Megnyugtató ebben a misztikus történetben időzni, mert minden egyszerűnek és tisztának látszik, ahol érezhetően "virágzik a béke".
Én is tudok egy ilyen helyet, amelyből csak egyetlen van, és nem léphet be oda akárki. Smile

Jól állnak neked az ilyen fabulák, hatásosan adod elő őket, varázsuk van és tanító erejük, üzenetük. Ahhoz hasonlítanám az élményt, amikor egy kisgyerek minden nap ugyanazt a mesét szeretné hallani. Így vagyok az "Odatúl"-lal. Minél többször olvasom, annál többre van szükségem belőle. Időtlen és megunhatatlan.
Ez a te írói érdemed. Smile

Szeretettel: Kankalin Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.