Bakonyi Ervin: Ennyi egy élet?
Milyen érdekes is az emberi élet. Mennyire igaz az a mondás: - Hogy a sors vezet minket. Hiába ellenkezünk, azért "bejönnek" a nem látható dolgok és események. Vasárnap reggel van. Gyengélkedem, a gyomrom vacakol. Lányom kilenc óra előtt felhívott telefonon, hogy megkérdezze, - találkozhatunk-e a megszokott helyen. Ha nem zavar ennyire a betegségem, akkor vasárnaponként délelőtt el szoktunk menni a Művészetek Palotájába, vagy a Millenárisba gyermekfoglalkozásra. A kézügyességet igénylő és fantáziát megmozgató elfoglaltság mind hármunkat kellemesen feldob. Utána feljönnek hozzám és a feleségem megebédeltet bennünket. Ilyenkor annyit eszünk, akár a csikók. Még fel sem oldódik unokám gyomrában az étel, még bele sem melegedünk a Capitali játékba, máris elhangzik a bűvös szó, hogy - éhes vagyok! No, nem is ez a mostani történetemnek a mottója, hanem egy szomszéd néniről szóló emlékezés, aki kórházban hunyt el.
Lányom, a hallottak alapján úgy döntött, hogy lemondja a mai randit, és tegyük át a jövő hétre. Tulajdonképpen nekem is jobb így, mert mindketten meg voltak ők is fázva a hét elején. Odett az óvodában magához vett egy vírust.
Épp el akartam kezdeni a gépelést számítógéppel (elbeszélés, kötet szerkesztése), amikor megszólalt a mobil. A Közös Képviselő keresett. Arra kért, nézzem meg a leveleimet, majd elköszönt. A havi egyenleget küldte. Kér, hogy helyezzem ki a postaláda melletti táblára. Szemetesünk zacskóját feleségem a kezembe nyomta, úgyis arra lesz dolgom. A kukatárolóban hat nagy hasú, jól kitömött szemeteszsák volt odavetve, aminek tartalma kíváncsivá tett. Ha egyszer itt a kuka, vajon miért teszi mellé a valaki a "vackait". A szemetet kihúzó ember nem viszi magával, mert csak a kukákig lát. Egy mozdulattal kigörgeti, órákkal később egy mozdulattal visszahúzza. Nem az ő feladata, hogy az üres edénybe belehelyezze az odavetett tárgyakat. A lakók napjában többször is lejönnek a maguk szemetükkel, a kuka megtelik, és újra itt fognak tüntetni a zsákok. Elhatároztam, hogy kibogozom a zsákok száját, úgysem látja senki, és beletekintek. Vajon mi lehet ez a nagy mennyiség? Tudtommal lakásfelújítás nem volt a házunkban vagy négy hónapja.
Akkor ért megdöbbenésem a csúcsra, amikor az első zsák kitátotta száját. A sok használt női ruhák között, elolvasott újságokat és évekkel visszamenőleg megőrzött számlacsekkek gondosan elrendezett halmával néztem farkasszemet. Ekkor jutott el tudatomig az a felismerés, hogy ezek a tárgyak az első emeleten lakó Angéla néni cuccai lehettek. Szegénykém húsz éve özvegy család és rokonság nélkül. Úgy volt, mint a hüvelykujjam, - egyedül. Azért volt mindig valaki, aki időnként ráfigyelt. Régi kollégák a rádióból, a szomszéd házban lakó ismerősök. Lakásának a rezsijét kis nyugdíjából nem tudta kifizetni, így egy ismerős ismerősének (előttünk eltitkolva) a lakást eladta szerződés alapján. Az illető személy fizetett mindenért, még a megjavított vízcsapért is.
Tavaly decemberben a mentő kiszáradás gyanújával elvitte a János Kórházba, ahol egy darabig elvolt a belgyógyászaton (ellopták a táskáját, az iratait, pénzét), majd átkerült az úgynevezett elfekvőbe (amit manapság rehabnak neveznek). Napok múltával egyre gyengébb lett, kisebb, sápadtabb, lázasabb, majd egyik reggelre békességgel elhunyt. Eleinte négy-öt naponként meglátogattam (hetente háromszor anyámat is el kellett látnom). Tartoztam neki ennyivel. Írásaimat ő rendezgette, s instrukciókkal látott el. Amikor még magánál volt, próbáltam lelket önteni belé, kezeit kezemben tartottam, s biztattam, egyen és igyon eleget, hogy ha megerősödik, akkor hazajöhet karácsonyra és akkor a mi fenyőfánkat velünk fogja lefosztani. Sajnos a sors, vagy a benne rejtőzködő betegség volt erősebb, - az angyal magával vitte 16.-án hajnalban. Még aznap a lakástulajdonos is bent volt ágyánál, s ekkor tudta meg a szomorú hírt. Délben megkeresett és közölte a szomorú hírt. Arra kért, hogy senkinek egy szót sem, - "ő" is így kívánta, - még a temetésére se jöjjön el senki. Ezért ne is csodálkozzam azon, hogy a lépcsőházi táblán nem lesz kitéve az gyászjelentés. Temetéséről gondoskodjon az Önkormányzat.
Azóta eltelt három hét. Semmit sem tudok Angéla néniről (nekem csak Angéla volt). Csendben élt. Most csend van utána.
A lakástulajdonost arra kértem, hogy azokat a könyveket, amit elolvasásra Angéla részére adtam, valamint a saját nevemmel ellátott elbeszéléskönyveimet, valamint az általa írt "Megemlékezés" című könyvét, még a selejtezés előtt részemre átadni szíveskedjék. A szemem és az agyam nagyot koppant, amikor a zsákok felbontásakor, a kis hollóházi nippek, egy öreg karóra, telefonregiszterek és horgolótűk között feleltem könyveimet, az Emlékkönyvet, amit nagy odaadással, szívvel-lélekkel írt. (Hat példányt már kiosztott ajándékként karácsony előtt volt kollégái között). Feleségem el nem tudta képzelni, miért nem jövök már vissza. Csodálkozott is nagyot, amikor a gangon meglátott egy papírzacskóval, ami majd lehúzta kezemet. Az elmeséltek után ő is padlót fogott, ezen a lelketlenségen és műveletlenségen, amit vagy a lakástulajdonos, vagy a megbízott takarítója vitt véghez. Szegény Angéla 84 éve úgy kirepült a "piszkos" ismeretlenségbe, hogy az egyenesen égre kiállt.
Ezért ültem le az ablak mellé, hogy e pár keresetlen mondatommal kellően megemlékezzek róla. Ne úgy tűnjön el a milliók között, mint egy kitagadott, vagy bűnei miatt vezeklő hajléktalan ember. Több volt ő ennél. Szívember.
2012.01.08.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.