Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Rákócziné Sasvári Mónika: Hurrá NSZK-ba megyünk
Megérkezett nagypapa ikertestvérétől a meghívólevél!

Fájdalmasan hosszú évtizedekre elválasztotta őket egymástól a vasfüggöny, a háború után sváb nevük más-más névre való magyarosításával egyiküket kitelepítették, másikukra viszont már nem került sor. A kitelepített nagybácsi életvidám humornagymester volt, furfangos suszterként cipőboltot vezetett egy apró német faluban, felesége pedig a helyi kis postát üzemeltette. Fiatjával nagypapa jutott ki először hozzájuk, majd pár év múlva a bácsi családja is haza bátorkodott látogatni a fejlett nyugatról. Leírhatatlan öröm volt újra, vagy először találkozni az unokatestvéreknek, a rokonoknak. Örök a vér szava.

És most mi is mehettünk. A meghívólevél a kért ellátási garanciával, mi szerint a nagybácsi vállalja ottlétünk költségeit, már a kezünkben volt, szüleim nem kis utánjárással intézhették az útleveleket, a vízumokat, a vonatjegyeket, és persze a szabadságukat.
Az elzártság éveiben a kiskorú gyermekek csupán a szüleik útlevelében szerepeltek.
Anyu ezt megelőzően külföldön csak Szlovákiában járt komppal, ahonnan születésünk előtt a pelenkákat hozta - hasára pakolva, a vámvizsgálat izgalmait felidézve mindig borsózott a háta. Várakozással telve kezdte el végiggondolni, mit is kell összecsomagolnia a három lurkónak. De sajnos elég hamar kiderült, hogy kisöcsénket biztosítékképpen, nehogy disszidáljunk, itthon kell hagyniuk. Ő ugyanis nem került be a fránya kis kék könyvbe…. Hullott emiatt pár titkos könnycsepp, hisz a kis négyéves felettébb anyás volt. Szüleim nem tehettek mást, mint hogy bíztak benne, nem rázza majd meg a távolság, hisz négy-generációs házunkban Mamit, aki vigyázni fog rá ovi után és Ómamáékat eddig is minden nap látta.

Az utazás előtti este megjelent két közismert alak a párttól és négyszemközt kívánt beszélni apuval. Szüleim konkrétan frászt kaptak, amikor rettegett szörny képében bekúszott otthonunkba a "jobb, ha kerülöd" politika.
Elég sokáig tartott az agymosás, mialatt anyu szeme előtt válogatott rémségek peregtek le, majd az elvtársak szigorú ábrázattal eltávoztak. Állításuk szerint Stuttgartba érve disszidensek csapnak majd le ránk. Óvakodni kell tőlük és egy szavukat sem szabad elhinni, ők népünk ellenségei, akik minden cselt bevetnek majd, hogy ne térjünk vissza Magyarországra.

A Nyugati pályaudvarról indultunk bánatos boldogság izgalommal. Gyárak, lakótelepek, sárguló búzatáblák mellett zakatoltunk. Nem ment a kártyázás, csak az ablakon kibámulás.

Kis családunk végigizgulva a határátlépés egy helyben álló rémséges ellenőrzését, amikor is minden bőröndünket feltúrták és kiborították, jó pár óra késéssel végül eljutott az NSZK-ba. Ott igen kellemes élményben volt részünk a bennünket minden földi jóval kényeztető rokonok által. Emlékszem, ahogy gyenge, száguldáshoz nem szokott gyomrom az autópályán suhanva adta ki tartalmát kedves nagybátyám nyakába. Visszagondolok a kényelmes, hatalmas autókra, önfeledt, árvizet generáló pacsálásunkra egy női ruhaboltlánc-tulajdonos rokon bácsi beltéri úszómedencéjében. A szomszéd parasztgazda fejte friss tejre és a vajas savanyú köményes rozskenyérre, no meg a tehenész-tanyát ellepő rengeteg légyre. A cipőragasztó izgató, a frissen mosott ruhák ismeretlen jó szagú öblítőjének illatára. A nagynéni főzte specli, kutyapofaleves és eperhab ízére. A mennyei olasz fagyira, többféléből is kaphattunk egy nyalatnyit. A szokatlanul szép és kellemes tapintású anyagokra, amikből anyu alig tudott választani. A gondozott temetőben olvasható amerikai nevekre. A nyelv kissé kellemetlen pattogására, ami nem volt szokatlan a sváb nagyszülők miatt.

Megérkezésünk másnapján be kellett jelentkezni a helyi hatóságnál, ahol fejenként nem kevés német márkát kaptunk az NSZK államtól. Ebből aztán bőven futotta ajándékokra. Hát ilyen volt a 70-es években a gyűlölt nyugat...

Szüleim telefonálni nem tudtak, akkoriban itthon csak a gyárakba volt bevezetve a telefon, de erősen bíztunk benne, hogy a közénk beállt kukkcsendben az otthon maradt kicsi is jól van. És jól volt.

Első és egyben lenyűgöző külföldi utam tehát így esett.
6476
Siposne Marica - 2019. október 01. 09:49:15

Kedves Mónika!
Így volt ez a hatvanas-hetvenes években. Jó, hogy ma már nem így van.
Gratulálok!
Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.