Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sabján László: Julia 16. - befejező rész
Legelsőként természetesen az éles eszű kis July tért magához. - Ez a bácsi nem az én apukám! Nem is úgy néz ki. Az én apukám bányász. Mindig piszkos a keze.

A következő pillanatban mindenkiből kitört a nevetés. A kislány ugyan nem értette, min nevetnek olyan jóízűen a felnőttek, de a tudat, hogy a folyamatot az ő szavai indították el, őt magát is harsány kacagásra sarkallta.

- Gyertek - nyögte végül a nagy Julia a szeme sarkát törölgetve. - Menjünk innen, mielőtt ez a csodakert még több félreértést teremt közöttünk. Igyatok meg nálunk egy teát, melegedjetek át, ti fázós déliek.

Senki sem ellenkezett.

***


Miközben sétáltak a ház felé, az elöl haladó Thomas és Julia halkan beszélgettek. A mögöttük haladó Petty-t a kis July vezette kézen fogva, nem eresztette, és traktálta fáradhatatlanul. Elmesélte, hogy ő épp friss virágokat vitt a dédije sírjához, s onnan tartott visszafelé, amikor valaki váratlanul a nevén szólította. Így fordult vissza, és így elegyedett szóba a magába feledkezett Thomasszal, aki olyan nagyon megijedt tőle. De hát, nincs ezen olyan sok csodálni való, elvégre annyira furák a felnőttek. Petty mély megkönnyebbüléssel hallgatta, s most már megismerhette a húsz esztendei távolmaradás titkát, eredetét is. Ezekben a percekben már teljes szívvel tudott bízni: új szövetségesekre lelt, a dióhéjnak nincs többé hatalma. A mai napon pozorjává lesz, ő pedig messzire söpri minden kis szilánkját, soha elő ne bukkanjanak többé.

- Nem mindennapi história - mosolygott Julia, miközben (ezúttal a vendégekre való tekintettel, kerülő úton) sétáltak a ház felé.

- Valóban nem - hagyta jóvá Thomas. - De ennek csakis az én hülyeségem az oka. Végig tévúton jártam. Szentül hittem, hogy találtam valamit.

Julia érdeklődéssel hallgatta. - S most, pusztán azért, mert kiderült számodra, hogy mégis húsvér kislány volt, akivel találkoztál, mindez szertefoszlott?

- Hát, igen, mert... tudod, ez segített elviselni... elviselni Carol elvesztését. Mert találkoztam valakivel, akiről azt hittem, bizonyíték.

- Bizonyíték? Mire?

- Hát, az odaátra. Arra, hogy Ő is valami jó helyre került, érted?

A nő hallgatott egy sort, mielőtt reagált. - Thomas, én hiszem, hogy te akkor és ott pontosan azzal találkoztál, akivel neked találkoznod kellett. S hiszem, hogy az a találkozás pontosan azt generálta benned, amire neked a legnagyobb szükséged volt ahhoz, hogy élni tudj. Hogy tovább tudj lépni.

A férfi hallgatta, sóhajtott hozzá, majd megingatta a fejét. - Igaz lehet, de akárhogy is, ez most mind szertefoszlott.

- És? - kérdezte Julia, mint aki nem érti, hol itt a probléma. A férfi ránézett, mire ő megpróbált magyarázattal élni. - Most már nincs rá szükséged, Thomas. Eljött az ideje, hogy szertefoszoljon. Már nincs szükséged hitekre vagy tévhitekre, hogy életben tartsanak, mert már nincs ott benned a fojtogató űr. Valaki már kitöltötte azt. Nem lehetett könnyű dolga Petty-nek, de nyilván kitartó volt, és minden napon újra megküzdött érted. A helyért a szívedben. S eltelt húsz év. Húsz év, Thomas. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy már misztifikált segítség nélkül is el tudd viselni Carol elvesztését. Már nem fáj. Mert, ahogy elnézem - sandított hátra a mögöttük lépdelő és July kifogyhatatlan kérdéseire türelmesen felelgető Petty-re -, a fájdalomcsillapítód, amire időközben rátaláltál, olyan, amilyet vényre nem lehet kapni. Vajon ő itt lenne ma, ha az a kislány nem szólít meg téged húsz évvel ezelőtt?

Thomas hátrapillantott, és tekintete összetalálkozott a Petty-ével. Összekacsintottak, mint a legjobb barátok. Ezután ránézett Juliára, s végre elmosolyodott. - Semmiképp. Semmiképpen nem volna itt. Sem ő, sem én. El is felejtettem, milyen bölcs vagy, Julia. Akkor is pontosan tudtad, mit mondj, és ma sincs másképp. Tudod... amikor arra jutottam, hogy ideje visszatérni ide, fogalmam sem volt, mi kényszerít erre, mi lehet a célja és mire vezetne egyáltalán a visszatérés. De ebben a pillanatban... pontosan tudom, miért vagyok ma itt, és azt is, hogy nekünk miért kellett újra találkoznunk.

A nő nézte, nem kérdezett semmit, csak megállt és kinyújtotta felé a kezét.

Thomas is kinyújtotta az övét, s végre tudta, érezte, hogy amit húsz esztendővel korábban talált, az nem foszlott szerte. Ugyanúgy él elevenen, amiként élt benne mindeddig, életben tartva őt. S ma azt is felismerte, hogy jóval nagyobb érték annál, mint amilyennek valaha is hitte. - Köszönöm, Julia!

***


Már az impozáns épület parkjában voltak. Thomas a gondolataiba révedten nézett előre, amikor hirtelen, szinte a semmiből, egy váratlan fuvallat érkezett közéjük, és körültáncolta a férfit. Érezte, mintha meleg ujjak zongoráznának végig a nyakán s mintha valaki finoman megcsippantené a fülcimpáját. Képzelődik talán? Az érintés kísértetiesen idézett valamit benne. Húsz esztendősnél is idősebb emlékeket. De az nem lehet! - Ti is éreztétek? - kérdezte megtorpanva.

- Nem - füllentett ártatlanul Julia. - Mit?

A férfi hátrafordult, és Petty-re nézett. De ő épp egy apró kis virágszálat emelt föl, amely rejtélyes körülmények között a cipőjére hullott. Lenyúlt érte, fölvette és az arca elé emelte.

Csak a kis July ismerte fel a kis virágszálat. Egy pici boglárka volt, és abból a csokorból származott, amelyet nemrég ő vitt a dédijének. Komoly hangon szólt Petty-hez. - Ugye tudod, hogy ezt meg kell őrizned?

- Miért? - nézett le rá a nő.

A kis July megcsóválta szép fejét, és mindentudón mosolygott. - A felnőttek aztán tényleg semmit nem vesznek észre. Sebaj! Egyszer majd tudni fogod. Addig is tedd el, és vigyázz rá.

S miután ezeket mondta, eleresztette a nő kezét, és vidáman előreszaladt. Feltárta az ajtót. - Gyertek már, ti fura déliek. Vagy talán nem érzitek a friss teasütemény illatát sem? Az orrotokban is dugó van?

A felnőttek összenevettek, és engedelmesen követték őt.

Thomas még visszanézett a nyitott ajtóból. Rámosolygott a külvilágra, és a külvilág, húsz év után, végre visszamosolygott rá.


VÉGE
2951
Firm76 - 2019. november 16. 07:04:58

Kedves Kitti!

Nagyon köszönöm.

Laca Rose

2951
Firm76 - 2019. november 16. 07:03:53

Kedves Babu!

Nagyon köszönöm, hogy időszűke ellenére is szántál rám figyelmet, energiát, hogy még befejezd a történetet. Nagyra értékelem. Én magam a válaszokkal vagyok mindig elmaradva, de ma maratoni reflexióba kezdtem. Smile Köszönöm, hogy itt voltál.

Laca SmileRose

2951
Firm76 - 2019. november 16. 06:56:57

Kedves Kata!

Szívből köszönöm gondolataidat: "Amit a szívünkön keresztül látni akarunk, azt tekintjük az igazságnak. Pedig lehet, hogy a valósághoz köze sincs, de csak ez segíthet..." "...a legrosszabb, ha egy embert bizonytalanságban hagyunk, mert így nem adunk neki esélyt a tovább lépésre, vagy az újrakezdésre."

Nagyon szépen köszönöm, és örülök, hogy tetszésedre volt a történet.

Laca SmileRose

5396
Kitti - 2019. november 07. 21:03:43

A többiek mindent leírtak előttem, így különös mondanivalóm nincsen. Az írásodnak azonban van, és aki szeretettel olvassa, meg is találja.
Heart

5548
babumargareta - 2019. november 06. 18:38:20

Szia Laca!Smile
"elvégre annyira furák a felnőttek."
"Már nincs szükséged hitekre vagy tévhitekre, hogy életben tartsanak, mert már nincs ott benned a fojtogató űr."
Most mar nem mentem magam ,de idő hiányában nagyon keveset vagyok itt! Bocsánatot kérek.Wink
Ezeket a sorokat hamar kikaptam,de meg olvasom tovább.
Érdekes ,különleges fantáziád egy csodás lelkivilágba vitt ahol nyugodtan lehet sétálni,gondolkodni ,felmérni mit érdemes,mit nem. ""elvégre annyira furák a felnőttek.""
Megszeretni egy pillanat de,elfelejteni hosszú évekre tornyosuló kínok cafatjai simogatják szívedet..Marad a lélek ,aki beléd költözik, konokul.
A lélek, aki képes a szemekkel beszélni, csókolni es elhitetni veled hogy még van ,addig amíg egy hasonló személyre találsz.
Ami a szeretetből történik, a jó és a rossz fölött van s a lélekben tanyázik! Sokat lehetne írni ,még erről!Smile
Sok szeretettel gratulálok....BabuRose

5772
Saranghe - 2019. november 05. 11:36:44

Kedves Laca!

Rita gyönyörűen megfogalmazta, amire én is gondoltam. Igen, egyszerűbben elmondva, a szívünk becsapni minket. Azt mondják, hogy nem, de igen! Amit a szívünkön keresztül látni akarunk, azt tekintjük az igazságnak. Pedig lehet, hogy a valósághoz köze sincs, de csak ez segíthet. Nagyon jól leírtad, hogy Thomas számára ez " bizonyíték" volt, és így tudott továbbélni. Ezért a legrosszabb, ha egy embert bizonytalanságban hagyunk, mert így nem adunk neki esélyt a tovább lépésre, vagy az újrakezdésre.

Szeretettel olvastalak, egy élmény volt! Rose

Kata

2951
Firm76 - 2019. október 19. 12:39:18

Kedves Rita!

Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet, amellyel végig kísérted a történetet, nagyon örültem ittlétednek. A szép összegzésért itt a végén pedig különösen hálás vagyok. Nagyon szépen köszönöm.

Laca SmileRose

6542
ritatothne - 2019. október 18. 09:33:43

Kedves Laca!

Nagyon szép, mély érzelmű, emberi érzésekkel teli műved a végére ért. Jó volt olvasni, sok tanulsága volt. A világot hajlamosak vagyunk a saját belső érzéseinken keresztül szemlélni, belemenekülünk a lelkünkbe és abból töltekezve érzékeljük a körülöttünk levő valóságot, de talán ez így van jól, mert különben nem tudnánk elviselni a fájdalmat.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.