Antal Zsolt: Ő meg én
A fény bentről jött, egy kis ablakokon át szűrődött ki az utcára. Az ablak két oldalán árnyak ültek, egymással szemben némán, látszólag tétlenül. Mint színházi kellékek hátulról megvilágítva. Mint becsapott bábok, melyeket egykor e szavakkal alkottak: “Szórakoztattok felnőttet, gyereket, ámuló nézőt, majd meglássátok vala!” Visszagondolva még ma is érzem a forró gyantát csorogni érzéketlen bőrükön. A műhely levegőjét formaldehid csípős szaga áztatta át, ezek a szerencsétlenek meg formákban aszalódva várták, hogy kihűljenek.
Persze én tudtam, hogy nem így van. Mármint, hogy nem tétlenkedtek azok ott bent, mivel ők nem bábok, hanem hús-vér emberek, és beszélgettek. Beszélgettek arról, hogy milyen korán sötétedik az év ezen szakaszában, hogy milyen az új kégli, amit előző nap vettek birtokba, és hogy mennyire lesz ízletes a "sült"-tál, amit a felszolgálólány hamarosan eléjük tesz.

Odakint némán teltek a percek, én pedig hűvös esti nyugalomban ültem egymagamban a városháza tetejének peremén. Jobbról két fiatal gurult biciklijével őrült tempóban, kivilágítatlanul. A várkapu felől érkeztek. Hamarosan egy pár jelent meg ugyanerről, ők a tér melletti asztalok egyikéhez ültek.
Körbenéztem. Volt hozzá időm, és terem. Rejtjelek nélkül, csak úgy, türelmesen. Szárnyalt a képzeletem. Ott nem férhetett hozzám fájdalom, sem a kárhozottá vált, volt életem. A kora esti sötétség még nem nyilvánvaló, még szokni kell, de volt, és van időm, hogy pontot tegyek mindennek a végére. Legfőképpen annak, hogy mindent jól csináltam, és hogy semmit sem csinálnék másként, ha újra kezdhetném. Mert kezdhetném, csak még nem döntöttem...

Teltek a percek. Az asztalnál ülő pár eközben megkapta a rendelését. Kapucsínót, és egy erős feketét. Ekkor az egyikük hátrafordult, körbetekintett, majd felnézett, pont az én irányomba. "A szívbajt hozod rám!" Sikítottam fel, de csak magamban. Hang nem jött ki a számon, viszont a torkom úgy összeszorult, hogy levegőt is alig kaptam. Levegőt? Ekkor tudatosult bennem ismét, hogy arra nincs is szükségem, hiszen én, én vagyok. Én pedig nem kézzelfogható vagyok. Már régóta nem.
Szóval a férfi felnézett rám, pontosan bele a szemembe, és mosolyogva annyit súgott: "Látlak ám!"
Ettől a két szótól végigfutott egy irtózatos bizsergés a fejem búbjától a talpamig, amibe egészen beleszédültem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy menten lezuhanok.
Mákom volt, mert megszólalt a Tűztorony. Dalát az egész városra szétszórta, mint világítótorony fényét a felkorbácsolt tenger hullámai. Hideg futkosott végig a férfi karjain, de a kedvese ebből mit sem érzett. A harangok által megszólaltatott ének messze szállt a dermesztő őszi estében.

...Halloween… halloween… suttogta egy hang a fejemben. Betűk cikáztak mindenütt, mintha kirakós táblává változott volna a levegő abban a bizonyos bárban. Harsogva szólalt meg a falnak támaszkodó wurlitzer a maga középszerű hangján. Rezgett a levegő, és bódultan tompult el a hangja minden részegnek ki a szórakozóhelyre tévedt azon az estén. Hullámzó sikoly törte meg a zúgó monotonitást. Az egyik emeleti szobában megcsillant valami. Penge volt, szép hosszú penge egy kecses női kézben. Izzadságcseppek nélküli illatos, bársonyos bőrű, összeszorított tenyérben. A nő a férfi mellett térdelt, jobb kezét a magasba emelte, majd szélsebesen lesújtott a fekvő testre. Elég volt egyszer. A kés pengéje amputálta a férfi szívét. Halála álmában érte a szerencsétlent. A nő húga a szobaajtóból nézte végig nővére tettét. Rémült tekintete beleégett az éjszakába. Meztelen combján vére folyt, és a leszúrt férfi spermája. A lány tekintete ott kísért ma is, ahol az élőknek nincs maradása.
Odalent, az asztaloknál mit sem sejtő nép vedelt. A bárban romlás indult meg, és a téboly, a verejtéktől bűzlő testek, a bent rekedt füst, az élettelen tekintetek, mind azzá váltak, amiért annyit, de annyit tett az ember.

...Szép lassan visszatért a megszokás, a múló kora esti ősz, az éneklő Tűztorony hangja. Végül ez a hang terelt vissza a jelenbe, de a félelem nem enyhült bennem. Mi lett volna, ha a férfival tovább bámuljuk egymást? Ő lentről felfelé, én pedig fentről lefelé.
Látott! Tuti, hogy látott! Nem csak látott, de belém is hatolt a tekintete. Biztosra vettem, hogy lepergett előtte ezer, meg ezer közös kép, mint werkfilm a tévében, és tudat alatt felismert. Én vagyok! Te is én vagyok! Éreztem a szívét, akár meg is tapinthattam volna. Éreztem a sebesen áramló vérét, ahogy erei az izgalomtól egyre dagadtak. Hallottam, amit Ő hallott, és akkor, ott, egyetlen fikarcnyi másodperc alatt megértettem, hogy egyszer majd eggyé válunk Ő meg én. Még bolond a lelke. Hisz amit beszélt, vagy írt, értésre nem talált. Gyalázat, túlkapott, és hamis, ezekkel a jelzőkkel illették. Pedig minden igaz, amit valaha is papírra vetett. Minden valódi. Minden, csak a világ hamis, ami az embereket körülveszi.
Nekem így is jó lesz! Egyek vagyunk, de mégis mások. A gondolatunk más, kivéve a halhatatlanságunk. Ettől ilyen titokzatos, ettől különc a lélek.

"Fizetnénk!" Eszméltem fel a nő hangjára. Kártya, érintés, és egy utolsó korty még ... majd mindketten felálltak, és elindultak, de nem túl messzire... A nő felpillantott, majd a házak cserepeit fürkészve nagyot sóhajtott, "amolyan jóleső, csodás érzéssel", és megrezdült ajkai közül enyhe fuvallatként áramlott ki e két szó, amit más nem hallhatott: "Látlak ám!".
Igen. Ekkor vettem észre Őt. Ott ült, lábat lógatva a szemközti épület tetején, egy villámhárító tövében. Kislányos arcát halványan világította meg a fogyó hold fénye, de így is kivehető volt féltő, vigyázó mosolya, mely egy új világot teremtett abban a felemelő pillanatban.

AZs
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.