Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Sabján László: Te vagy az - a férfi, a nő és a város
A férfi belépett az otthonába. Az elegáns belvárosi lakás a patinás épület 3. emeletén... megdolgozott ezért. Mindig ezt mondogatta magának, pedig valójában ritkán tudott őszintén így érezni. Ha kitette a lábát a házból, lépten-nyomon hajléktalanokba botlott; nem tehetett róla, állandó lelkifurdalással küszködött. Ők talán nem dolgoztak meg érte? Dehogynem! Biztosan. Csak hát, az élet... a sors... eh!, undorító az egész...

Még csak az előszobafal előtt állt, akasztotta fogasra a kabátját, dobta fel a sálját, de máris érezte, látta mindenben a nőt. Újra látni azokat a színeket, amelyekhez a lelke oly' észrevétlen hozzászokott egymás sarkát taposó, sietős évek során... Hová lettek azok az évek? Hová rohantak el? Nyomuk sem maradt. Az élet egy hideg, fémzizzenésű nyisszantással színvakságra ítélte, s most már ahhoz volt hozzászokva, hogy minden a szürke dialektusait beszélje körülötte, hogy minden hamuszín nyelven szóljon hozzá. Nem volt ez rémisztő, gyermekkorában csak fekete-fehér tévéjük volt, és ő azzal sem érezte magát csonkának. De átszűrve magán a tolongó mindennapokat, bekövetkezett, ami ilyenkor elkerülhetetlen: elfogadta a világot ilyennek.

Ebből az elfogadásból hiányzott minden indulat, nem volt meg benne a kataklizmák túlélőinek eufóriája, csupán önkéntelen, elemi reflexek halmaza volt, és azzá lett, amivé lehetett: vegetáció. A férfi persze semmit sem észlelhetett ebből, a felismerés későn érkezett, a feltámadás vágya, a változtatni akarás már egy olyan entitást talált benne, aki talán nem is ő maga volt. Nem ismert rá arra az emberre, aki felöltötte a ruháit, aki elment dolgozni a munkahelyére, aki evett a tányérjából és aki leült a kanapéjára a tévé elé, az elképesztő híradásokon merengeni.

Most is csak épp belepillantott a tükörbe. Mintha a kép jóval élesebb lenne a valóságnál; ő nem lehet ilyen színes, ilyen szemcsétlen, tiszta. A halántékát lassan teljesen befutó őszület csak egy pillanatra tudta elterelni a figyelmét, leragadt a tükörképében megbúvó ismeretlennél. Aztán körbesandított, majd végül megengedőn elmosolyodott. Színek... A nő... Meglehet, ő gázolt be a tóba egy fuldoklóért, de aki megmentett egy másik életet, az nem ő volt. Egy nő vitte el innen a színeket, s most egy nő hozta vissza azokat.

*


Csöndesen közelítette meg a hálót. A reluxa félárbocon, az ajtó résnyire nyitva. Odabenn az élet szuszog.

Megállt az ajtóban. Milyen békés, gondolta. S aztán elhalkultak a gondolatai, egész lénye a szemeibe költözött, és csak itta magába az élet békéjének mulandó csendéletét. Anélkül, hogy a mulandóság akár csak az eszébe villant volna. A tudata talán épp azért egyszerűsödött le az ehhez hasonló percekben a legelemibb tételekig, hogy megtartsa őt egy picinyke időszeletre a béke és boldogság megfoghatatlan oázisában; meglehet, épp ebben rejlik a túlélés ősi titka, a halandók halhatatlanság utáni vágyának kiapadhatatlansága. Mintha töltőre tennénk magunkat az ilyen pillanatokban, hogy lökést kapjunk a folytatáshoz egy "van miért"-tel. Az élet összessége voltaképpen nem más, mint a mulandóság örökkön fenyegető kísértetének folytonos, ismételt elnyomása önmagunkban.

Még mindig nem gondolkodva, pusztán gyönyörködve, belépett. A puha szőnyeg elnyelte léptei neszét. Óvatosan leült az ágy szélére, az halkan árulkodni, az éber álmodó pedig mocorogni kezdett. De még nem ébredt fel. Talán azért nem, hogy a férfi észrevehesse a kis csatos könyvecskét a párnák közt. Azonnal lerítt róla, miféle könyv az. Naplót vezet?, álmélkodott el magában. Hogyhogy ő erről nem tudott? Meg sem fordult a fejében, hogy érte nyúljon, annál sokkal több tisztesség szorult belé, de tervével ellentétben, miszerint nem fekszik le, hanem talpon marad, hogy éljék a közös életüket, ne pedig átaludják egymás mellett felváltva, most mégis hanyatt dőlt, álmodozón a mennyezetre hunyorgott, naplót vezet, történelmet rögzít, hm... a kedves... milyen kedves... majd már a szemhéjai voltak a mennyezet.

*



- Nem is tudtam, hogy naplót vezetsz - jegyezte meg az ebédnél, ami az ő reggelije volt.

A nő egy zavart félrepillantás után felelt csak: - beleolvastál?

A férfit nemcsak meglepte a kérdés, de el is kedvetlenítette. Sajnálta, hogy a gondolat egyáltalán megfogan a nő fejében, azonfelül túlságosan beszédes volt ez a reakció. - Ugyan. Hová gondolsz? Csak... láttam.

- Öh... igen - sóhajtotta a tányérok közé a nő. - Tudod... még akkor kezdtem hozzá, amikor... hát, ott a tóparton. Először nagyon rendszeres voltam, ahogy az a kezdeteknél általános. Aztán egyre többször maradt el a bejegyzés. Talán, mert egyre kevésbé volt már mit lejegyeznem, vagy mert elfogyott a miért... Mostanában... eszembe jutott... Elővettem... De hé'! Van ám hírem is!

A férfi meglepetten nézett a komor emlékek közül így kicsapó vidám arcra. A nő szemmel láthatóan már a gondolattól is felvillanyozódott. - Képzeld! Behívtak egy interjúra!

A férfi majdnem torkon döfte magát a villával. - Egy mire?

- Egy állásinterjúra... Jaj, hát, tudod, amikor még nem találkoztunk, még jóval azelőtt, szétküldtem a szélrózsa minden irányába az önéletrajzomat. Akkor még, hogy is mondjam, pislákolt bennem a hit, hogy én is érek valamit. Még volt bennem lendület, és még, ha-ha-ha!, még nem járt le a jogsim. Na, mindegy. Szóval megkértem egy ismerősömet, aki az önkormányzaton dolgozott (ő is nagyon szánt engem, hogy egyem a szívét, ezért készséggel segített), megkértem, hogy elektronikus és hagyományos formában is továbbítsunk rólam bemutatkozást legalább... legalább ezerféle helyre... De persze semmi... Soha.

Itt a nő ismét elkomorult. Éppolyan váratlanul tudott tíz évet öregedni az arca, amint a pillanat tört része alatt elborul, sőt elsötétedik, ahogyan képes volt ugyanígy egy évtizedet fiatalodni, amikor a komor ábrázatból megfoghatatlan hirtelenséggel csapott elő a jellegzezes rövid kacaj. Ezt a kacajt, ami mindig ugyanolyan volt, a férfi arra tudta lefordítani magában, ami valami olyasmit helyettesíthet, mint a "bánja a kánya!", az "üsse kavics!", vagy a jóval prózaibb "le van tojva!", és ezzel együtt ez a kacaj minden alkalommal valami mélységes sajnálatot ébresztett benne. Néha olyan erős volt a hatás, hogy elfelejtett erőlködni és elrejteni az arcára kiülő érzelmeket. Ez is egy ilyen pillanat volt. A nő azonban helyette is erőlködött; úgy tett, mintha észre sem venné a sajnálatot. (Erre már alaposan ráedzette magát.) S természetesen ismét felcsapott a vidám trilla: - de képzeld! Tegnap átnéztem a postafiókomat, és ott volt! Hát nem hihetetlen?! Visszajeleztek! Nézd!

S tolta a férfi orra alá a kikeresett levelet. Az bandzsítva próbálta elolvasni a túl közelről rámeredő szöveget, majd finoman eltolta a nő kezét a telefonnal. - Értem, értem, életem. Látom. Ez igazán nagyszerű, de... gondolom, közölted velük, hogy már nem aktuális.

A nő megütődve zöttyent vissza a székre. - Már miért ne volna az? Végre... visszajeleztek.

Most a férfi ütődött meg. - Szívem! Nincs szükséged munkára. Eleget keresek, még félre is tudunk tenni.

- Igaz - hagyta jóvá a nő valamivel óvatosabbra tompult hangon -, de... ebben a városban is... több nő dolgozik, mint férfi. Te valóban azt akarod, hogy itthon üljek?

- Nos - a férfi nemcsak a szavakat, de igazából a gondolatokat is kereste -, ez így elég rosszul hangzik. Az igazat megvallva, ezen még nem gondolkodtam. 

- Hát, én igen. Tudod, nem akarok egy tétlen kolonc lenni a nyakadban.

A levegő megfagyott. Ahogy egymásra néztek, furcsa, ismeretlen ijedtség feszült közéjük, amit egyikük sem tudott jól kezelni: minden ott volt a tekintetekben. Ezek a férfi anyjának szavai. Tehát tudja. Ettől a pillanattól a férfi már soha nem lehet majd biztos abban, hogy mit miért tesz vagy épp nem tesz a párja. Mi az, amire saját indíttatásai sarkallják, és mi az, amire az alkalmazkodni akarás vagy a puszta dac. Ha ebben a percben körbenézett volna, biztosan észreveszi, hogyan változik néhány szín ismét szürkére körülötte.

*



- Igazán gyönyörű ez a könyvtár! Köszönöm, hogy elkísérhettelek.

- Még, hogy köszönöd! Ne viccelj már! Ez csak természetes. És... nem muszáj suttognod. 

- Óh, bocsánat! De tényleg meg se' merek pisszenni. Csodálatos ez az épület... A falak, a mennyezet... a hangulat, istenem! ... Az illat... meg ahogy a padló elnyeli a léptek zaját.

- Örülök, hogy jól érzed magad itt. Csak tudod, nem gondoltam volna, hogy szívesen látogatnál ilyen helyeket.

- Miket beszélsz! Én nem hittem volna, hogy te látogatsz ilyen helyeket. Hiszen te olyan...

- Igen?

- Hát... izé... krrrrhm... szóval... te olyan férfias férfi vagy, érted? Olyan... sört iszom a haverokkal, de azt is a fogammal bontom fel, meg hüvelykujjal nyomom be a szöget a falba, meg ordibálok a hülye bíróra a tévé előtt, meg irgum-burgum férfi. Érted!

- Először is: ilyen volnék? Másodszor: ilyen volna a férfias férfi? - nevetett halkan a téma tárgya, bár talán nem olyan halkan, mint szerette volna.

A nő feladón legyintett. - Ah!, mit tudom én! Csak hadoválok összevissza. Az én férjem egy földigiliszta volt, hát most mondd meg, mégis mihez viszonyítsak.

A férfi majdnem kimondta azt a szót, amit még mindig nem akart kimondani, amit egy bűvös küszöbnek tartott, és amelyet még nem akart átlépni. Ehelyett csak magához vonta a nőt, és megcsókolta. A nő bámulta azt a tehetséget, amivel a férfi felül tudott emelkedni minden megbotránkoztató közönségességen. Elnézte a város nyilvános helyein csókolózó, smacizó, csőröző, smároló párokat, és bizony elég gyakran kellett elfordítania a fejét, annyira zavarba hozta a nyílt szemérmetlenség, a tüntető és már-már zaklató buja urbánus alpáriság. Korábban azt hitte, mindez már kiment a divatból, hogy a '70-es, '80-as évek szexuális lázadása, ami nyersen eluralta a populáris kultúra teljes egészét és amelyet ő mint megbotránkoztatót ismerhetett, már kifulladt és átalakult valami mássá. De a helyzet mintha csak romlott volna. Az ő partnere azonban úgy tudta őt magához vonni, úgy tudta megcsókolni, hogy abban nem volt semmi illetlen, semmi ízléstelen vagy zavaró.

Amikor az erős férfikezek ölelése kiengedett, ő torkát köszörülve hátra lépett egyet, és (mivel ilyenkor mindig valami nem épp alkalomhoz illőt sikerül mondania) így szólt: -szeretnék én is tagságit váltani. Lehet?

- Amit csak akarsz - bazsalygott a férfi, és a kölcsönző pult felé kezdte vonni. Gyönyörködve nézte partnerét, amint az forgolódva fiatalodik ficánkoló bakfissá a sajátos környezetben. A könyvekkel, az írásos kultúra időtlen szellemével megtöltött épület egyfajta védelmet, a hétköznapitól merőben eltérő szemléletek lappangását, felfedezhetőségének önfeledt szabadságát rejti, és az embert érezhetően átjárja e légkör tiszta, építő, erősítő levegője. Förtelmesnek érezte és erősen korholta magát, amiért épp itt, épp most kívánja meg a nőt, akinek a gyanútlan gondolatai egészen máshol járnak. Jó, hát nem egy templomban vannak, de akkor is...

A nő most halkan odaszólt, még mielőtt a pulthoz értek volna. - Fizeted?

A perc minden szépsége odaveszett, a vágyak elszálltak. Így tolakszik mindig a pofátlan valóság oda, ahol semmi keresnivalója. - Ja, persze! Hogyne!

*



- Tudom ám, miért csináltad.

A férfi nagyot harapott a hot dogjába, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. De a végtelenségig mégsem húzhatta az időt. - Mit? Mit csináltam?

- Elég lett volna a fél év is. Nem értettem volna félre.

A könyvtárban hat hónapra, egy, kettő és három évre lehetett tagságot igényelni. A férfi természetesen a három évre szólót váltotta ki párjának.

- Ó, hát csak... nem akartam helyetted válaszolni. Végül is téged kérdeztek, és... én nem akartam helyetted dönteni, tudod. Szóval azt vártam, te mit mondasz. De, hogy nem szóltál semmit, hát én válaszoltam. És hát... mi sem volt természetesebb, mint a három év.

A nő szomorúan nézett le a vattaízűvé vált hot dogjára, amit előzőleg éppen ő kért, mivel annyira megkívánta. Szomorúan, mert tudta, hogy a férfi most nem ugyanaz. Most nem ő az. Valamiért most azt hiszi, hazudnia kell. A nőben csak e ponton tudatosult az apró nüanszok jelentősége: a férfi, aki itt a városban olyan más (néha elkapta egy érzés, ha rápillantott; te vagy az?), valóban elbizonytalanodott a pultnál. Elbizonytalanodni pedig annyi, mint nem bízni. Kiben nem bízott abban a pillanatban: a partnerében vagy önmagában? Talán megkérdőjelezte benne valami, hogy érdemes-e három évre előre gondolkodnia?

Beleharapott a vattaízű hot dogba, majd fel sem nézve, teli szájjal jelentette be: - emlékszel a levélre, ami néhány napja érkezett? ... Elmegyek arra az interjúra.

***
2951
Firm76 - 2019. november 16. 07:19:13

Kedves Rita!

Abból, hogy így átment, amellett, hogy nagy élettapasztalattal bírsz és jó emberismerő vagy, arra is bátorkodom következtetni, hogy jól sikerült ez a darab. Köszönöm, hogy itt jártál, örömmel láttalak.

Laca SmileRose

6653
pepa24 - 2019. november 15. 19:05:53

"Hogyan is érthetnék meg egymást, amikor mindketten mást akarnak: a nő a férfit, a férfi a nőt?" A Te műved azonban ennél is többről szól: saját magu(n)k megmentéséről a társba kapaszkodva. Lehetséges-e? Talán lehetséges volna együtt, az intimitásba burkolózva, ha a közeg - és a "Város" - nem zárná el egymástól az embereket. Kis epizódokból épülő novella, ami a történet apró töréseivel mutatja az emberi lét töréseit. Nagyon jól megírt mű, elismerésre méltó.

5396
Kitti - 2019. november 15. 11:41:56

Írásod olvasása után el kellett gondolkodnom az önismeret és a kapcsolatban lévők ismeretén. Egymás ismeretén. Mert eleve, ha az ember önmagában eltévedt és saját magának nem tudja igazolni, megmagyarázni mit miért tesz, döntéseit miért hozza, akkor a társkapcsolata is ebek harmincadjára fog jutni. Ha az őszinteség saját magunk felé nem működik, hát mások felé sem fog. Szerintem ez a lényege.

6542
ritatothne - 2019. november 15. 08:11:44

Kedves Laca!

Nagyon finoman írtad bele a művedbe azt, ahogy a kezdetben tökéletesnek induló kapcsolatba belép a kölcsönös bizalmatlanság, az az érzés, mint ha az, akiről úgy hittük tudjuk hogyan gondolkodik és hogyan érez, arról kiderül, hogy nem. Kapunk egy új embert, aki elbizonytalanít bennünket. Miért akar dolgozni, mikor mindent meg tudok neki adni? Miért gondolja, hogy én csak élősködni akarok a nyakán? Feltételezi rólam, hogy beleolvasok a naplójába? Ebbe a kapcsolatba már belecsúsztak az apró hazugságok is és megkérdőjeleződött, hogy érdemes-e hosszú távon gondolkodni.

Szeretettel: RitaIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.