Hodos Éva: A csodák tava
Zorella, a tavi-tündér bánatosan tekintett ki víz alatti palotája ablakából. A tó felszíne, mely máskor alulról nézve egy hatalmas kifeszített tükörnek tűnt, most zavarosan fodrozódott.
- Hiába. El kell hagynom ezt a tavat. Itt már semmit sem tehetek, mindennek vége...- sóhajtott.
Lemondóan legyintett és éppen meg akart fordulni, mikor két emberi lényt vett észre, akik a partra érkeztek. Horgászbotot lóbáltak kezükben. A gyermeki hang ütötte meg először fülét, régi emlékeket kavarva fel benne:
- Nagypapa! Hiszen ez a víz tele van hínárral és mocskos is. Itt nincsenek halak.... Még békák sem! Sőt egyáltalán szerintem semmi sincs...
Az öregemberen is látszódott a csalódottság, mert ide-oda toporgott:
- Fogalmam sincs, mi történhetett. Tudod mikor utoljára jártunk itt apáddal, még minden olyan gyönyörű volt. A fenyőerdő, középen ezzel a tóval... Nem értem az egészet...
- Hát az elég régen lehetett - mondta a fiúcska, megnyomva a "régen" szót, majd óvatosan hozzáfűzte - talán a középkorban?
Kajánul felnevetett. A csilingelő hangok megmelengették Zorella szívét. Kíváncsian hallgatta tovább a beszélgetést.
A nevetés ragadós volt, s bár nagyapa is elmosolyodott unokája szavain, rögtön utána el is komolyodott.
- Hát igaz, ami igaz, lehet annak már vagy tíz éve is. Nem! Biztosan régebben volt, inkább húsz lesz. Apáddal jártunk ide horgászni, mint ahogyan előtte én az én apámmal, és ő az övével, és így tovább. Körülbelül Ő is ekkora lehetett, mint most Te, mikor először kihoztam ide.
- Ma is itt jöhetett volna - sóhajtotta szomorúan a gyermek.
- Tudod, hogy sokat dolgozik - védte az öreg a "másikat", de szíve mélyén igazat adott unokájának.
A tündér kutató tekintettel nézte az idősebb embert, s lassan felderengett emlékeiben a hajdani, kedves fiúcska arca. Eszébe jutott az apja is, aki sosem horgászott, csak fia mellett üldögélt, időnként fel-fel tekintve jegyzeteiből, és halkan beszélt. Magyarázott a fákról, a bokrokról, a tó vizéről, sőt még a parti kavicsokról is, de legfőképpen a mélyben rejlő csodákról. Azután eszébe jutott, mikor ez az ember immár az Ő fiát hozta először magával. Ugyanazokkal a mondatokkal mutatta be neki a kis tavat, mit előzőleg a saját apjától hallott.
Az öregember és unokája letelepedtek a parton.
- Nézd nagyapa - mutatta a gyermek - olyanok ennek a fának a gyökerei, mintha a víz felé nyújtóznának.
"Nem is tudja ez a fiúcska, hogy mennyire igaza van."- sóhajtott Zorella. - A fát én tartom életben, de ahogyan fogy az erőm, Ő is egyre betegebb lesz. Végül majd csak egy különös formájú, kiszáradt fadarab marad belőle. Sajnos nem tudom magammal vinni, hiszen még én sem tudom, hogy hol lesz az új otthonom.”
- Tudod - törte meg a köréjük telepedő csendet az öregember -, nem véletlenül hoztalak ide. Hiszen ha csak horgászni akartunk volna, arra ott van a közeli halastó is...
A gyermek értetlenül nézett rá:
- Mégis mit szerettél volna megmutatni?
- Hát ... azt akartam, hogy ismerj meg valakit.
Az unoka zavartan körülnézett. Nézte a száraz, vihar tépte fákat, az elárvult vízpartot. Tekintete körbepásztázta a tavat, majd visszapillantott nagyapjára.
- Várunk valakit?- kérdezte.
- Tulajdonképpen igen - mondta az öregember, majd elbizonytalanodva folytatta - azaz itt kellene lennie, hiszen sosem hagyta el a tavat.
A gyermek egyre inkább kezdte elveszíteni türelmét:
- Nagyapa itt nincsenek házak, mégis ki az ördög lakna egy ilyen helyen?
- Nem ördög és nem is ember - válaszolt az egy szuszra -, hanem egy tavi tündér.
- Na ne........! - bukott ki a fiúcskából. - Ugye nem azért jöttünk ide, hogy meséket mondj nekem?
- Talán igen, talán nem. De tudod, apád sem hitt benne ... először.
- Mégis miről beszélünk nagyapa?! Üljünk fel a biciklire és menjünk át a halastóhoz. Méghogy apa meg a te tündéred. Apa meg a mese... Hiszen ő a megtestesült valóság, ahogyan azt anya is mondaná...
- Talán csak elfelejtette.... - suttogta az öregember, majd mintha magáról is beszélne, halkan hozzáfűzte: - Olyan erősnek akarunk látszani, pedig néha talán más is kellene....
Hirtelen unokájának szegezte a kérdést: - Te nem hiszel a mesékben igaz?
Az értetlenül nézett rá.
- Nagyapa már nagy vagyok, nem vetted észre?! Hiszen tizenkét éves voltam a múlt hónapban. Nem hiszek a tündérekben, mint ahogyan a Mikulásban a Húsvéti nyúlban, sőt a hét törpében sem. Tavi tündérben pedig végképp nem.
- Miért olyan hihetetlen? - nézett rá nagyapja fürkésző tekintettel.
- Hát... mert nincsenek és kész. Az a mese...., ez a valóság.... - magyarázta a gyermek - majd látva az öregember szája sarkában megbúvó mosolyt, felcsattant:
- Te ugratsz engem!
- Eszem ágában sincs - rázta az meg fejét. - Ebben a tóban egy igazi tündér él, a neve: Zorella.
- Akkor miért nem jön elő?!- kérdezte még mindig gunyorosan a fiú, bár hangjában mintha egy árnyalatnyi elbizonytalanodást vélt volna felfedezni a tündér.
- Nos Zorella csak a tiszta szívű embereknek jelenik meg, mégpedig azzal, hogy teljesítse egy és csak egy kívánságukat. Ettől lesz ragyogó a tó vize, ettől lesz olyan kék itt az égbolt, mint sehol másutt a világon.
- Akkor gondolom mindenki egy nagy tál aranyat kívánt, akinek eddig sikerült vele találkozni, vagy hatalmas bankbetétet....- a gyermek zavartan abbahagyta a felsorolást. Nagyapja arcán ugyanis nyoma sem volt vidámságnak. Sőt! Komoly aggódás látszódott azon.
- Zorella csak az észszerű kívánságokat teljesíti - mondta határozottan. - A gazdagság nem tartozik ezek közé.
A gyermek végképp elbizonytalanodott:
- Hát ... ha nem ezek a legfontosabb dolgok, akkor .... akkor, mi?
- Úgy látszik valóban nem teljesített már kívánságokat régen - dünnyögött magában az öreg, - Talán elköltözött... Egyébként meg "azt" mindenkinek magának kell kitalálni....- nézett unokája szemébe.
Egy kis időre mindketten csendben maradtak. A fiúcska úgy érezte, Ö nagyon buta lehet, mert semmi sem jut az eszébe, Majd azon gondolkodott, indulni kéne, de valahogy úgy kellene nagyapjának ezt javasolni, hogy az ne sértődjön meg,
- Az lehet - törte meg a csendet a gyermek. Úgy döntött, nem vitatkozik tovább, hátha túl lesznek ezen az egészen és mehetnek a halastóra pecázni. Inkább folytatja nagyapja gondolatait. - Azért ilyen piszkos a víz is....
- Akkor talán indulhatnánk is.... Tudod mit? Átmegyünk a halastóra! - majd vidámságot erőltetve magára így folytatta: - A múltkor a srácokkal ekkora halat fogtunk... - mutatta karján, egyre feljebb húzva az ujját.
- Van egy ötletem - vágott szavába az öregember. - Ha már itt vagyunk ... mit szólnál, ha mégis bedobnád a horgot?
- Nem mondod komolyan - csattant föl ismét a gyermek-, hogy Te itt halat akarsz fogni. A zsinór egészen biztos, hogy beleakad valamibe....
- De ha nem, akkor kifoghatod az aranyhalat. Talán... - tette hozzá.
- Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy a kívánságokat a tavi tündér teljesíti.
- Ahhoz először ki kell fogni az aranyhalat..
- Feladom. Furcsa ez a te tündéred - mondta a gyermek, de látva nagyapja tekintetét. elkezdte ráfűzni a csalit a horgászbot végére.
- Nézd, csak! - mutatott az a tó közepe felé. - Látod azt a parányi tiszta vízfelületet? Mit gondolsz: el tudnál odáig dobni?
- Naná! - rikkantott a fiú, elkapva a "halász" szenvedélyt - és már pergett is az orsó, surrant a damil. Csodák csodája éppen ott csobbant bele a vízbe a horog, ahol néhány tenyérnyi darabon még táncot járt a napsugár. A tó tetején mindenütt sötét hínárok úszkáltak, csak ez a parányi felület őrizte meg hajdani állapotát. Mondanom sem kell, hogy ez a rész éppen Zorella palotája fölött volt, ahonnan Ő először mosolyogva, majd egyre inkább elkomolyodva figyelte a parton történő eseményeket.
Látva a nagyapa szándékát, azon gondolkodott, vajon méltó-e arra ez a fiúcska, hogy megajándékozza? Persze, persze, - kavarogtak fejében a szavak, kusza összevisszaságban. De először egyébként is ki kell fognia az aranyhalat.
Felnézett még egyszer a két emberre, s hallotta, amint az öregember belekezd abba a mesébe, mit Ő is az apjától hallott. Mesélt a fákról, a bokrokról, a tó vizéről, sőt még a parti kavicsokról is, de legfőképpen a mélyben rejlő csodákról. Innen már tudta a dolgát Zorella., Azám a varázslat! Hol lehet az aranyhal? Olyan régen volt már rá szüksége, hogy most nem is tudja hol keresse a sípot, mellyel előhívhatja rejtekéből, Ahogyan ide- oda úszkált izgatottan, valami megcsörrent a nyakában. Hát persze, a síp! Hiszen azért tartja itt, hogy mindig kéznél legyen. Szájához emelte és belefújt. Halk pukkanással egy parányi hínárdarab repült ki belőle, majd éles átható hang hallatszott. A hang - úgy tűnt - végighullámzik a vízen, megkerülve a tavat.
Először nem történt semmi, majd apró mozgást érzékelt a tündér, s a hínárok közül aranyló fejével előbukkant Csoba az aranyhal.
- Zorella! - kiáltotta örömmel, mikor meglátta a tündért. - Olyan régen hívtál már, hogy azt hittem soha többé nem fogunk együtt varázsolni.
- Talán még nincs minden veszve - sóhajtott az. - Nézd! - intett a part felé. Vendégeink vannak.
Az aranyhal csillogó szemmel fürkészte a parton halkan beszélgető embereket, majd hitetlenkedő, elfogódottságtól elfúló hangon, mint aki maga sem hiszi el, ezt suttogta:
- Élnek még emberek, akik hisznek a csodákban?!
A tündér boldogan felsóhajtott:
- Ha van, aki megtanítja őket arra, hogyan kell hinni bennük, egyre többen lehetnek.
6542
ritatothne - 2019. november 23. 08:10:35

Kedves történet volt, örömmel és érdeklődéssel, valamint tetszéssel olvastam.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.