Szabóné Tápai Erzsébet: Idegenben
Idegenben


Elsős lettem.
Nehéz dolog beilleszkedni, ha az ember nem ismer senkit; pedig már eltelt egy hónap.
Az első napon a tanító néni mindenkit felállított és be kellett mutatkozni.
Nekem azt mondta:- ti nem vagytok idevalósiak ugye?
(Nos, nem volt nehéz kikövetkeztetni, hiszen mindenki Szekszárdon született, csak én nem, mert én Zalaegerszegen születtem.)
Engem a vezetéknevemen szólított, míg a többieket a keresztnevén.
-Talán azért, mert aki nem idevalósi azt így kell!?

Egy napon, valamelyik kislány az osztályból büszkén mutatta, milyen szoknyát kapott a keresztanyjától. Hazafelé végig csak e körül jártak a gondolataim; feltett szándékom volt, hogy megkérdezem, nekem van-e valamim, amit a keresztanyámtól kaptam?
A ház elé érve azonban elszorult a torkom, keréknyomokat láttam és ez rosszat jelentett. 1971-et írtunk, és ha hozzánk autó kanyarodott be, az csak a mentő lehetett.
Így is volt, elvitte anyut.

Apám 24-48-as fordában járt dolgozni és senki rokonunk nem volt Tolna megyében.
Így fogta a holmimat és átvitt a szomszédba.
Hallottam, amikor azt mondta:-csak amíg bemegy a kórházba és beszél az orvossal, hogy mire lehet számítani.
Eltelt két hét és még mindig vártam, hogy értem jöjjön valaki.

-Nővérem 14 évvel idősebb nálam, főiskolás volt, ritkán jött haza.
Diploma után azonnal elköltözött otthonról.
Bátyám 10 évvel idősebb, ő akkor gimnáziumba járt, kollégista volt; utána szintén főiskolára ment, ahonnét alig járt haza.
Miután végzett, már csak pár hétig lakott otthon. Nincs is közös emlékem róluk gyermekkoromból.

A szomszédban nagyon kedves emberek laktak, akik szívesen gondoskodtak rólam.
Az unokájuk Katica már dolgozott, de mindennap hazajárt.
Egyszer csak én is elkezdtem papának és mamának szólítani Katica nagyszüleit.
Egy nap papa a színes ceruzáimat faragta éppen, amikor megjelent az ajtóban anyukám.
Könnyes szemmel ugrottam a nyakába.
Leült és elmesélte mi történt vele a kórházban és még mi minden vár rá.
Érdekes:-a felnőttek hajlamosak megfeledkezni róla, ha a gyerek játszik, az nem azt jelenti, hogy nem is hallja miről beszélnek.
Így történt, hogy fültanúja voltam, amikor anyu elmondta, milyen nagy műtétek várnak rá és azt sem lehet tudni, haza jön-e még egyáltalán. Nincs más hátra, engem elvisznek Zalába a nővéréhez.
Fogadott mamám rosszallóan megszólalt:
-olyan messzi idegenbe viszik el ezt a szegény kislányt?
Erre persze elsírtam magam, és sírva kapaszkodtam anyu nyakába:
-nem akarok idegenbe menni!
No, de ez nem rajtam múlt.
Összecsomagolták a ruháimat, könyveimet és a játékmackómat.

Másnap hajnalban, még sötétben elindultunk busszal a szomszédos faluba, az állomásra.
Hatalmas fekete gőzmozdony húzta a fekete kocsikat, amelyre apám felsegített bennünket és anyuval elindultunk messzi -abba a távoli idegenbe.
Egész nap úton voltunk. Többször kellett átszállni, várakozni.
Emlékszem: Székesfehérváron, amikor egy széles lépcsősoron felértünk, hatalmas váróterembe érkeztünk.
Tolongtak az emberek addig még soha nem láttam ekkora nyüzsgést.
Találtunk egy kis helyet az egyik pad végén, oda anyu leültetett. A lábamhoz letette a táskákat és azt mondta: el ne mozduljak onnét, mert akkor elveszek.
Csendben várakoztam, amikor észrevettem fent a színes, íves ablaküveget.
Emberek voltak rajta, akik, mind dolgoztak valamit és egy kisgyerek.
Egy bácsi zsákot cipelt éppen, a néni meg almát vett elő a kosárból.
A másik bácsinak nagy piros könyv volt a kezében. Azt jelenti: sok-sok történetet ismer, mert arra való az olvasás, hogy megtudjuk, amire kíváncsiak vagyunk.
A kisfiú pedig az édesanyja szoknyája mellett állt, talán kapaszkodott is:
-Biztosan azért, hogy el ne vesszen. 1.)
Este sötétben értünk a Zala megyei kis faluba, amely Zalaegerszegtől még jó 15 km-re van.

Másnap anyuval végig jártuk a rokonokat. Mindenkitől elköszönt, mert lehet, hogy többet nem találkoznak.
Harmadnap reggel, amikor felébredtem anyu már nem volt ott.
Legalább elkerültük a fájdalmas búcsúzkodást.

Nekem viszont iskolába kellett járnom.
Nagynéném kézen fogott és megmutatta, hogy ezután merre kell mennem nap, mint nap.
Ez lesz az első napom az itteni iskolában.
Barátságos volt a tanító úr, úgy mutatott be a többieknek:-ő itt a kis Erzsike.
Így aztán kis Erzsikének hívott mindenki.
A szünetben féltem kimerészkedni a többiekkel játszani, mert eszembe jutott, hogy otthon, ha játszottak, mindenkinek megvolt a párja, csak nekem nem. Mindenkinek volt testvére, unokatestvére, vagy barátja.
A családok jól ismerték egymást, de én nem ismertem senkit.
Szorongva álltam fel a padból, hiszen itt megint nem ismertem senkit.
A tanító úr mosolyogva megsimogatta a hajamat:-menj csak bátran, már várnak rád!
Beálltam játszani és egyszerre ketten is fogták a kezem két oldalról. Körbe álltunk és fogócskáztunk, pörögtünk, forogtunk, míg csak el nem szédültünk.
Azután megint szünet volt. Az iskolával szemben az egyik házban lakott nagybátyám és felesége a négy lányukkal. Unokatestvéreim hívtak, menjek velük, eszünk lekváros kenyeret.
Ángyi, ahogy meglátott rögtön szólított, hogy menjek hamar, ad valamit.
A kötényében fényesre törölt egy gyönyörű piros almát és a kezembe adta.
Náluk lakott a nagymamám is, aki öreg volt már. Fején kendőt viselt és botra támaszkodott járás közben. Nagyon szeretett bennünket, mindig kedves volt.
Adott nekem egy szép virágos porcelán bögrét, hogy ne felejtsem el őt akkor sem, ha haza megyek. ( Még ma is megvan.)
Ángyiék mellett lakott keresztanyám, -mert nekem is van olyan-, sőt keresztanyám fiútestvére, a másik keresztszülőm. Keresztapám úgy hívott: Kiskereszt.
Hazafelé az iskolából, mindig találkoztam valakivel, aki behívott, adott valami finomat, vagy beszélgetett velem. Mindig megkérdezték:- Mi újság az iskolában?
Én pedig elmondtam: mit tanultunk aznap vagy mit játszottunk.
Lassan megismertem az összes rokonomat.
Anyuék kilencen voltak testvérek és minden testvérének volt három-négy gyereke.
Mivel anyám volt a nyolcadik és én 37 éves korában születtem, az idősebb testvéreinek az unokáival voltam egy korú.

Nagynénémet, akinél laktam, nagyon szerettem és a férjét sógornak hívtam, mert így hallottam anyutól.
Esténként sokat meséltek nekem mindenféléről.
Anyutól sok történetet tanultam, így aztán én is meséltem nekik.
Sógorom azt játszotta velem, hogy nem tud számolni és mindig rossz eredményt mondott, én meg mindig kijavítottam.
Nagynéném nagyon hasonlított anyukámra, előfordult, hogy néha anyunak szólítottam.
Ilyenkor mindig fátyolossá vált a tekintete.

Az iskolában hamar kiderült, hogy nagyon jól megy a számtan és az olvasás.
Már segítettem délután a tanító úrnak, a korrepetálásban.
Akinek nem ment a számolás, mellé ültem és gyakoroltunk.
Egy nap pont azon gondolkodtam, hogy melyik úton menjek hazafelé, másik nagybátyám felesége biztosan sütött valami finomat, amikor az iskolaudvarba lépett egy mogorva férfi, talpig fekete ruhában. Rám szólt, hogy menjek be az osztályba.
Eddig még nem találkoztam vele. Amikor beléptünk a terembe, a gyerekek felálltak és azt mondták:- dicsértessék a Jézus Krisztus.
Beültem egy padba, összehúztam magam, de ez nem segített.
A plébános úr -mert ő volt a fekete ruhás- első dolga az volt, hogy felállított, kikérdezett: ki vagyok, hogy kerültem ide, kinél lakom és legfőképpen mit szoktam imádkozni?
Bizony, gyorsan kiderült, hogy semmit, sőt, még azt sem tudom, hogyan kell.
Erre nagyon mérges lett, megszidott és azt mondta:-már eddig is kellett volna hittanra járnom és legközelebb ott legyek a nagynénémmel együtt!
Sírva indultam hazafelé.
Most nem vigasztaltak a színes virágok sem, melyek a domboldalon integettek felém.
A harangvirág kék kelyhét hiába kínálta, hogy megrázzam, mint egy csengettyűt, a szarkaláb kis lila virágait hiába tette különlegessé a sarkantyúja, a kankalin hiába illatozott aranysárgán.
Máskor mindig elbűvöltek, de most hangos zokogással értem haza.
Nagynéném rohant ki, el sem tudta képzelni mi a baj.
Mire nagy hüppögve elmondtam, hogy mi történt, ő nagyon elkomorodott:-A plébános úr kemény dió, nem ismer pardont.
Aznap este nem játszottunk, néném korán lefektetett, de nem tudtam elaludni.
Hallottam, azt mondta: -mióta itt van ez a kislány, még egyszer sem sírt.
Miért kellett így ráijesztenie a plébánosnak?
Még sokáig beszéltek, vitatkoztak sógorommal.

Egyik délután aztán elérkezett a hittan napja.
Nem akartam elindulni, mégis menni kellett. Megint sírtam, de sírt a néném is.
Ki mert volna ellenkezni a pappal?!
Egyszer csak, ott álltunk a plébános úr színe előtt, aki szemünkre hányta, hogy nem tudok egyetlen imát sem. Anyám, hogy nevelhetett engem, miért nem jártunk otthon templomba?
Végül néném, aki egyik lábáról a másikra állt, nagy kínban elmondta, hogy a húga milyen beteg és abban a kis faluban ahol lakik, nincsen katolikus templom, sem katolikus hittan.
Ő majd megtanít engem imádkozni; csak arra kéri a plébános urat:-legyen hozzám türelemmel, ne erőszakkal kelljen odavinnie.
Ekkor bementem én is, leültem a többiek közé.
A plébános úr kérdéseket tett fel, és aki többször jól válaszolt, annak adott egy kis színes papírképet. A szomszédom is kapott egyet, amin egy pufók kisgyerek volt szárnyakkal.
Büszkén mutatta, hogy kapott egy angyalkát.
Később úgy látszik, stratégiát váltott, mert egyszer csak én is kaptam egy képet; de ezen nem angyalkák meg báránykák voltak, hanem, egy nő, aki Szűz Mária volt és mintha a kezében volna a saját szíve. Félelmetes volt.
Otthon megint sírva kérdeztem:- aki nem megy hittanra, azzal ezt fogják tenni?
Többet nem is mentem el, de néném állta a szavát és tanított nekem imát.
Mivel a hit hozzátartozott a mindennapokhoz, lassan én is megszoktam: az esti ima része az életnek.

Hétvégeken csak játszottunk. Szemben egy testvérpár lakott és a rossz biciklitől kezdve a kocsikerékig minden volt náluk. Ezekkel mindenfélét lehetett játszani és soha nem untuk meg.
Egy jókora domb tetején volt az utca, ahol laktunk. Egyik oldaláról a falu felé lehetett menni, a kertek felől viszont a domboldalon végig rét, sok-sok gyümölcsfával. A domb alján kocsiút húzódott, azon túl erdő volt, hatalmas ős tölgyes.
Ide nem volt szabad bemenni, játszani.

Gyorsan telt az idő. Már nyári szünet volt. A testvérekkel játszottunk kint, éppen fára másztunk, amikor szomszéd öcsinek eszébe jutott, hogy le kéne menni az erdőbe.
A nővére aztán kapott az alkalmon, mondván:-most virágzik az erdei ciklámen.
Kérdem tőlük:- az meg milyen virág?
-Hú, a legillatosabb a világon. Te nem tudod?
Már indultunk is, hogy ezen a tarthatatlan állapoton segítsünk, és megismerjem az erdei cikláment.
Öcsi volt a férfi, (nálam egy évvel idősebb), ő volt a vezetőnk, aki majd vigyáz ránk, lányokra, mert ez a férfiak dolga.
-Akkoriban már gyermekkorban tanultuk, hogy felnőttként mi lesz a feladatunk. A fiúk az apjuktól, a lányok az anyjuktól eltanulták a szerepeket, miközben segítettek a mindennapi munkában. (Még nem ismerték a gendersemlegesség fogalmát.)
Tulajdonképpen mindenki a helyén volt, és büszkék voltunk rá.
Amikor először segítettem süteményt sütni, átjöttek hozzánk a szomszéd gyerekek. Nagynéném megkínálta őket és mondta:- ezt kis Erzsike sütötte; bár ez így nem volt igaz, mégis büszkén fogadtam a dicséretet, főleg a fiúkét.
Tudtam, hogy ez is számít majd, amikor azt szeretném, hogy a kiszemelt fiú legyen a párom.-
Mentünk tehát cikláment keresni.
Öcsi vezetésével gyorsan leszáguldoztunk a dombon, át a kocsiúton, és egy csapáson be az erdőbe. Mondhatom elállt a lélegzetem. Ez a tölgyes így volt itt, emberemlékezet óta.
A teljes falut erdő vette körül, ős fenyves, ős tölgyes, így nevezték.
Ebben az időben, még kézi fűrésszel vágták ki a tűzre valót és csak télen, Farkas napja után, mikor már aludtak a fák.
Ahogy beljebb mentünk, mintha alkonyodott volna. Hatalmas gyökereken másztunk keresztül. Akkorák voltak a páfrányok, mint én, mindent beborított a moha és az az ismeretlen szag. A nedves föld és a növények, furcsa és mégis jó kipárolgása.
Aztán megkérdeztem:- hol van már a ciklámen?
-Itt mindenhol, az a kis rózsaszín. Lehajoltam és levettem egy szálat. 2.)
Soha életemben nem éreztem még ilyen csodás illatot.
Az ibolya, a gyöngyvirág, -amit addig ismertem - meg sem közelíti.
Szedtünk egy- egy csokorral és elindultunk visszafelé.
Öcsi határozottan mutatta az utat, egy jellegzetes gyökeret vagy horpadást, a földön. Gombák tucatjait láttam mindenfelé. Aztán egyszer csak kiértünk, öcsi bottal a kezében fontoskodva mondta:- kihoztalak benneteket.
(Mellesleg ő volt az, aki bevitt minket az erdőbe.)
Mentünk tovább hazafelé. Felértünk a házak mögötti rétre és elnyújtózkodtunk a gyümölcsfák hűvösében.
Bódultan szagolgattam a virágcsokrot, nem tudtam betelni az illatával.
Langyos szellő simogatott és kellemes érzés fogott el, ahogy a bőrömön éreztem a fuvallatot. Hallottam, ahogy az erdő felől megszólal egy kakukk, aztán a közelből felelt neki egy másik. A dongók zsongása, álmosító volt, színes pillangók röpködtek körülöttünk, és ahogy felnéztem az égre, a felhők elkezdtek formát ölteni. Az egyik, olyan volt, mint egy kutya, a másik, mint egy szív, aztán lassan szétfoszlott az alakjuk, ahogy távolodtak.
Azon gondolkodtam:- vajon anyuval mi lehet?
Valaki azt, mondta:- ha jól imádkozol, a jó Isten meghallgat, de;- hogyan kell jól imádkozni? Ezt nem mondta el senki.
A ciklámen illata átjárta egész lényemet. Hirtelen azt gondoltam:- milyen jó itt.
Úgy érzem, ide tartozom.
Mindenki ismer, szeret.
Nekem is van nagymamám, keresztanyám, keresztapám, unokatestvéreim, nagynénik, nagybácsik.
Nem úgy, mint otthon idegenben.
A kisfiú jutott eszembe, az állomás üvegablakán, aki az anyukája szoknyájába kapaszkodott, hogy ne vesszen el.
Attól félek, ha haza kell mennem, nekem nem lesz senkim és semmim, amibe megkapaszkodhatnék. Akkor én elveszek?


1.) A székesfehérvári vasútállomáson ma is látható ez a festett üvegablak.
2.) Ebben az időben még nem volt védett növény az erdei ciklámen. Természetvédelmi értéke jelenleg 10.000.-Ft.
[/left]
6677
Liza - 2019. december 28. 14:56:11

Kedves Kitti!

Köszönöm, hogy "nálam" jártál.
Ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat tartozni kell valahová. Ez gyermekkorban hatványozottan igaz. Fontos, hogy mindenki megtalálja a saját kapaszkodóit. A hittel való első találkozás nem alakult jól a történetben, de ott volt a népes rokonság szeretete és a csodás természet szépsége.
További sok gyönyörű alkotást kívánok!
Liza

5396
Kitti - 2019. december 27. 20:34:57

Kedves Liza! Már háromszor elolvastam ezt az alkotásodat, pedig nem rövid. Ízlelgettem a szavakat, az érzéseket, amiket kivált egy-egy kép. Én is voltam anno idegen egy olyan közösségben, ahol évek óta együtt éltek a többiek. Végig számkivetettnek éreztem magam, de hát én teljesen egyedül küzdöttem ezzel. Írásodban leginkább a természet szereteted indított meg igazán. A kakukk szó, a dongó hangja, az erdő és talaj illata, a virágok szépsége. Ezeket csak azok veszik észre és élik meg igazán, akik rajonganak a természetért.Rose

6677
Liza - 2019. december 02. 14:17:55

Kedves Kata és Magdi!

Nagyon köszönöm, kedves szavaitokat. Igazán szívmelengető volt.

Szeretettel kívánok sikeres alkotást nektek !
Liza

6191
Magdolna43 - 2019. december 01. 11:26:56

Kedves Liza!
Történeted meghatott, nehéz idegennek lenni, még egy felnőttnek is, egy gyereknek még nehezebb, de a faluban azért ott voltak a rokonok, keresztanya, keresztapa, unokatestvérek,csak a szülök hiányoztak.
Nagyon szepen írod le találkozásodat a ciklámennel, a zalai erdőben, csodálatosan szép virág, a kedvencen. Az illatát nem lehet feledni.
Köszönöm,hogy olvashattam írásodat,
Sok szeretettel gratulálok,
Magdi

6266
Katinkakata - 2019. november 30. 22:35:42

Kedves Liza!

Nagyon nagy hatással volt rám történeted. Gratulálok és örülök, hogy megosztottad velünk. SzeretettelRoseKata

6677
Liza - 2019. november 30. 19:15:59

Köszönöm szépen!Smile

6689
annamaria - 2019. november 29. 11:04:33

Gratulálok!
Várom a folytatást. annnamaria

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.