Hodos Éva: Jézuska báránya (2019. december)
Viola lassan haladt előre. A dühös szél időnként úgy meglökte, attól félt, elveszíti egyensúlyát és beleesik a magas hóba. Az iskola felé sietett, a téli szünet utáni első tanítási napon.
Óvatosan lépkedett hát, dacolva a széllel. Csizmája lassan megtelt hóval és érezte, hogy harisnyája is átnedvesedik a lábán. A falucska széléről máskor pillanatok alatt beért az iskolába, most azonban minden lépésért meg kellett harcolnia. Szeretett ide járni, ebbe az öreg épületbe. Az otthon nyomasztó hangulatát mindig elűzték azok a pillanatok, mikor az órákon ült, magába szippantva minden újat, elűzve szomorúságát egy felmérés, vagy felelet sikeressége. Elfeledve néhány pillanatra a „rossz” dolgokat. Eszébe jutott, hogy Apa milyen volt, mikor Anya még élt. Hallotta vidám kacagásukat, melyet mára felváltott az üresség. Apa iszik. Alkoholista: így mondják a felnőttek. A múltkor hallotta, mikor a szomszéd Éva néni próbált vele beszélni, figyelmeztetve, hogy a „gyámügy” rajtuk tartja a szemét és elviszik a gyerekeket, ha nem képes róluk gondoskodni. Viola nem egészen értette ezt az egészet, de jeges félelmet érzett, mikor Öcsire gondolt, aki most is otthon fekszik betegen, piros lázrózsákkal az arcán. Apa reggel adott néhány pénzdarabot, hogy vegyen maguknak „valamit” ebédre.

Az iskolában jó meleg volt. Lassan engedtek fel átfagyott végtagjai, de továbbra is érezte, hogy időnként rázza a hideg és fájtak a lábai, majd a feje. Nehezen tudott a tanító nénire figyelni. Szenvedéseit csak fokozta, mikor nagyszünetben osztálytársai egymással versengve sorolták, ki mit talált a karácsonyfa alatt, mit hozott nekik a Jézuska. Leghangosabban Berta dicsekedett, aki már sok nehéz percet szerzett Violának, csúfolódásával.
– A nagynéném Amerikából olyan hajasbabát küldött, aki tud járni és beszél is….
A mondat végén megnyomta az „s” betűt. Ezt a beszédmódot anyjától hallotta és nagyon tetszett neki, olyan „felnőttesnek” tartotta. A következő pillanatban odaperdült Viola asztala elé és kaján vigyorral az arcán, egészen közel hajolva, gúnyos hangon megkérdezte:
– És Neked mit hozott a Jézuska?
Viola dacosan felemelte fejét:
– Semmit – mondta. Hangjában valamit hallhatott a másik, mert egy pillanatra döbbenet ült ki az arcára, majd összeszedve magát, így folytatta tovább:
– Anyukám azt mondta, hogy „csak” a rossz gyerekek nem kapnak semmit a Jézuskától….
Viola érezte, hogy arca tűzben ég és így kiáltott fel:
– Én nem vagyok rossz! És Öcsi sem...de... de.. – majd zokogásba fúlt a hangja.
Az osztályban síri csönd lett, ami meglepte az ajtón belépő tanárnőt. Hallotta az utolsó mondatokat. Szomorú szemmel nézett Violára és a helyére somfordáló Bertára.
– Karácsonykor senki nem maradhatna ajándék nélkül. Ilyennek nem szabadna előfordulni. Nem szabadna...
A gyermek a padra tette lázas fejét. Fülében még az előbbi veszekedés hangjai és a tanárnő szavai kavarogtak: „Én nem vagyok rossz és Öcsi sem, nem.... nem, nem…. Nem szabadna...”

A templom harangja ebédidőt jelzett a falu lakosságának. Viola is elindult hazafelé. Felemelte fejét, mikor a toronyból az utolsó harangszó elcsendült, hangfoszlányait szétterítve a ködös tájra.
Sértődöttség és harag dúlt benne. Ők nem járnak templomba mióta hárman vannak, de úgy gondolta csak ott lakhat a kisJézus, akitől valamit meg „kell” kérdeznie.
Elindult hát. Néhány bátortalan lépés után egyre határozottabbá vált, majd ott állt a hatalmas templomajtó előtt. A kilincs kicsit magasan volt, ezért lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje, de sikerült végül kinyitnia. Az ajtó nyikorogva tárult fel. Odabenn félhomály uralkodott A karácsonyfákon még égtek a gyertyák és a bejárat mellett jászol állt, melyben élethű, fából faragott báránykák néztek a szentcsaládra. Középen a kisJézus feküdt.
A falon apró táblán ez a szöveg állt: „Áts József a népművészet ifjú mestere munkája.”
Viola emlékezett még, mikor Anyával, Apával és Öcsivel először álltak itt, megcsodálva a gyönyörű szobrokat. Apa faragta mindet. A kisJézus olyanra sikerült, mint Öcsi, ami nem csoda volt, hiszen Apa róla formázta. A múltkor megtalálta a rajzokat, melyek mintának készültek a faragás előtt.
A kislány maga is meglepődött a száján kirebbenő hangoktól:
– Szervusz, Jézuska! – suttogta. – Eljöttem hozzád, hogy megkérdezzem, miért felejtettél el Nekünk ajándékot hozni. Én már nagy vagyok – folytatta –, de Öcsi még kicsi. Ő nem rossz. És beteg...
Lassan érezte, hogy ereje elhagyja …..
A következő pillanatban egy virágos mezőn találta magát. A távolból parányi kisfiú szaladt felé, aranyló fürtjei lobogtak a szélben. Hófehér báránykát vezetett, illetve nem lehetett tudni, hogy ki kit vezet, mert a bárány időnként hatalmasat szökkent, s ilyenkor az apró gyermek is kacagva szökdelt egyet, átvéve a bárányka mozgásának ütemét.
Odaértek Viola elé, s a fiúcska megszólalt:
– Vigyáznál kérlek a báránykámra? – kérdezte, – feléje nyújtva a vékonyka láncot. A bárányka megrázta kedves fejét, mintha tiltakozni akarna…. A nyakába akasztott csengő megszólalt…. Csillingelt....csillingelt.

Viola magához tért. A szobában – ahol feküdt – jó meleg volt. A kandallóban tűz pattogott, s két idős ember beszélgetett halkan. Ahogy a gyermek megmozdult, mindketten feléje fordultak.
– Ne ijedj meg kedvesem – szólalt meg az egyik –, Géza atya vagyok. Elájultál a templomban. Még jó, hogy hamar megtaláltunk, s így nem nagyon fáztál át.
Viola megmozdult. Lassan felült az ágyban.
– Ohó! – szólalt meg most a másik öreg – csak maradj nyugodtan.
– De Öcsi otthon van, és bizonyára éhes már….. – mondta halkan a gyermek.
– Te ugye Áts Józsi kislánya vagy? – folytatta a kérdezősködést mosolyogva az első öregember.
Viola szeme tágra nyílt:
– Honnan tetszik tudni?
Az öregember szeme vidáman csillogott:
– Régóta ismerem édesapádat. Ilyen színű szeme csak neki van a faluban. Olyan, mintha az ember a tengerbe pillantana be egy picinyke ablakon.
– Ne aggódj a testvéred miatt – folytatta most már komolyabban – a Doktor bácsi kint volt nála délelőtt – intett a másik öreg felé –, mert a szomszédasszony szólt, hogy nagyon lázas. Neked is írt fel a Doki gyógyszert, ott van az asztalon. Ha jobban érzed magad, ülj az asztalhoz és szólok Piroska néninek hozzon be egy tányér levest.
Amint visszajött a konyhából, megállt a kislány előtt és fürkésző tekintettel megkérdezte:
– Elárulod, hogy mit kerestél a templomban, vagy kit kerestél? -javította ki magát.
Viola szégyenlősen lehajtotta fejét:
– A kisJézust kerestem – suttogta, majd tovább beszélt. Úgy érezte bátran elmondhatja ami a lelkét nyomja:
– Az osztálytársam szerint …. csak a rossz gyermekek nem kaptak ajándékot karácsonyra….. El akartam a Jézuskának mondani, hogy ….. hogy mi nem vagyunk rosszak. Bizonyára csak elfelejtett bennünket... – fejezte be a mondatot bizonytalanul.
Az öreg papon látszódott, hogy meghatódik, majd mély levegőt véve így dünnyögött:
– Bizonyára, bizonyára., de majd orvosoljuk. Most azonban üljünk asztalhoz.
A Doktor bácsi felállt:
– Akkor én megyek is – mondta. Este átjövök sakkozni, ha már itt vagy- fordult a pap felé. – Ki kell használni, hogy ide rendeltek.
– Hát igen, néha jó az öreg a háznál, ha a fiatalabbak képzésekre járnak – mosolygott az vissza rá. – De nem képzeled, hogy elmehetsz. Piroska néni úgyis mindig a fél falura főz. Üljünk asztalhoz.

Az öreg autó pöfögve állt meg a falu legszélső házánál. Viola boldogan simította végig piros kabátkáját. Az idős pap kedvesen próbálta elmondani neki: a kabát és a kis csizma – melyet a karácsonyfa alatt találtak – becsomagolva, megmaradt, így el akarták tenni, hátha valakinek szüksége lesz rá.
„És még mondják a hitetlen emberek, hogy nincsenek csodák” – dünnyögte magában.
A ház – ahová megérkeztek, valaha jobb napokat is látott. Gazdája alkotó ember lehetett, mert a fakerítésen művészien megmunkált tulipánok hajladoztak kecsesen, egymásba fonódva. A mára már leszakadt zsanér miatt a kapuajtó keservesen nyikorgott. A házban sötét volt, azonban a kislány – amikor kinyitotta a konyhaajtót – meghallotta a keserves zokogást. Apja az asztalra borulva ült, fejét karjaira hajtva. Hátát rázta a sírás. Viola megdöbbent: Apa sosem sírt, csak mindig dühös volt valamiért. A zajra felemelte fejét. Áts Józsi valaha kedves arcú férfi lehetett, mára azonban a keserűség mély vonalakat barázdált rá.
– Hol jártál? – dörrent lányára. Mérges volt, mert Öcsit elvitte a mentő. Úgy érezte mindenkinek igaza van, aki azt állítja, hogy nem képes vigyázni a gyermekeire. Gondolataiban egyre felesége utolsó mondatai kavarogtak, mikor arra kérte Őt halálos ágyán, hogy gondoskodjon róluk.
Majd észrevéve a gyermeken az új kabátot és kis csizmát, harag lobbant benne:
– Honnan van ez a sok holmi? Hányszor mondtam, hogy nem fogadhatsz el semmit. Nem vagyunk koldusok...- majd befejezte a mondatot, mert meglátta a gyermek után belépő papot:
– Géza atya... – suttogta.
– Jó estét Józsikám! – szólt az barátságosan. – Kérlek, ne haragudj a kislányra, csak a karácsonyi csomagokból maradtak ezek a dolgok, és úgy gondoltam Neki nagyobb szüksége van rá.
Áts Józsi mély levegőt vett:
– Mi nem szorulunk senki segítségére – vörösödött el.
A pap kedvesen mosolygott tovább. Viola látta, ahogy édesapja arcáról lassan eltűnik a düh, majd szomorúan lehajtja fejét:
– Bocsásson meg… – suttogta. – Csak mindenki azt akarja bebizonyítani, hogy nem tudok a gyermekeimről gondoskodni. De tudja mit? – kapta fel a fejét dacosan. – Lehet, hogy igazuk is van. Öcsit elvitte a mentő…. A lányom rongyokba jár iskolába … – abbahagyta, mert elfulladt a hangja.
– A szegénység nem bűn- mondta az Atya. – Tudom, hogy Viola így is a legjobb tanuló az osztályban. Igazán büszke lehetsz rá. Miért ne fogadhatnál el segítséget? Hiszen én még emlékszem arra az Áts Józsira, aki éjszakákat dolgozott, csakhogy a betlehemi bábok elkészüljenek karácsonyra. Most is ott állnak a templomban. Ezeket a karácsonyi csomagokat pedig olyan emberek küldték, akik hisznek a csodákban, a jóság erejében, ismeretlenül is. Sajnálom, hogy meghalt a feleséged. Kedves asszony volt. A gyermekeid szépek, ügyesek. Neked kell róluk gondoskodni, hiszen Te vagy az apjuk. – Az utolsó mondat kicsit hangosabbra sikerült, s a szavak súlya alatt Áts Józsi egyre kisebb lett.
– De hát nincs munkám – suttogta –, én már nem tudok faragni ezekkel a kezekkel….
– A templom most kapott engedélyt egy 12 táblából álló stáció elkészítésére. S ha már van egy ilyen tehetségünk, akkor arra gondoltam, akár Te is lehetnél az, aki elkészíti. Mit gondolsz?
Apa arcán csodálkozás látszódott, majd halvány mosolyra húzódott a szája, melyet Viola olyan régen látott már.
– Gondolja atyám, sikerülne még egyszer faragnom valami igazán szépet? – nézett a papra, reménykedve.
– Én tudom, hogy a képesség benned van – válaszolt az, magában hálát adva, hogy éppen most hívták helyettesíteni, mikor ennek a családnak olyan nagy szüksége van egy kis csodára. „A másodikra, egy nap alatt” – javította ki magát.


Viola lassan ébredt. Az ablakon beszűrődő napsugár csiklandozta arcát. A szomszéd ágyon Öcsi aludta álmát. Hallotta a kintről beszűrődő zajokat: a reggeli madárcsivitelést és egy mindent túlszárnyaló fütyülést. Apa volt az. Néhány pillanat múlva belépett az ajtón. Nyoma sem volt már a néhány hónappal ezelőtti szomorú embernek. Úgy elillant, ahogyan a tél, átengedve helyét a tavasznak. Apa határozott volt és vidám:
– Na mi lesz? – suttogta. – Hát senki sem kíváncsi arra, mit hozott a nyúl?
Viola értetlenül nézett rá.
– Na igen – toporgott Apa az ajtóban –, Húsvét van, tehát ajándékot kell keresni, amit a nyúl rejtett el. A bokrokban, satöbbi… Több tippet nem adhatok.
A beszélgetésre Öcsi is felébredt, majd hatalmas hurrával kivágtatott az ajtón. Viola kíváncsian követte. Méghogy nyúl….. De látva Apa mosolyát, az ő arca is felderült. Öcsivel együtt forgatták át az orgonabokrok alját, boldogan kiáltva fel, mikor egy-egy tojás kifordult a száraz falevelek közül. Már mindent átkutattak és egy kupac színes csokipapírba csomagolt tojást találtak. Viola ránézett apjára, aki mosolyogva állt az ajtóban.
– Na kész, ennyit találtatok? – kérdezte, majd megfogva a két gyermek kezét, elindult velük, megkerülve a parányi házat. A ház háta mögött, ott, ahol a libalegelő kezdődött, és sárga gólyahírekkel pettyezte tele a füvet a tavasz, Viola úgy érezte csodát lát: a pázsiton parányi hófehér bárányka legelészett, nyakában apró csengővel….


6643
szikra60 - 2019. december 30. 21:05:11

Kedves Rita! Köszönöm Neked a kedves kommenteket, már ezért is érdemes volt megírni ezeket a műveket. Rájöttem arra - bár nem tartozik ide -, ha a saját életemből merítek történeteket, sokkal könnyebb az írás. Sajnos a szegénység végig kísérte gyermekkoromat, de úgy érzem, ez az írásban most mint egy kelő mag, előbújuk. Azért írom ezt Neked, mert olvasva az írásaidat, amint észrevettem szintén sok benne a személyes kötődés. Köszönöm mégegyszer. Szeretettel ÉvaRose

6542
ritatothne - 2019. december 30. 19:12:02

Kedves Éva!

Megríkattál ezzel a csodaszép történeteddel. Bizony, időnként elég egy elismerő bíztatás és az ember képes újra hinni magában és az életben. Örülök, hogy lehetőségem volt elolvasni ezt a remekművet.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.