Tilk Katalin: A Bagolyfogó-híd (2019. december)
Már régóta ott ücsörög azon a vénséges vén, kiszáradt fán.
Kényelmes.
Biztonságos.
A nyakát behúzva ő is olyan már lassan, mint egy faág. Meg aztán jó messzire el lehet innen látni. Át a kicsi fahídon, a patakpartra, a ligetekre, a nagy legelőkre. De legszívesebben a híd fagerendáin üldögélt, a korláton.
Mindig is ült ott valaki a családból. Az apja, meg aztán a nagyapja is. A testvére nem. Ő elköltözött. Örökre! Nagyon fájt. Azt hitte idővel megszokja a hiányát. Nem. Míg él- fáj. Nagyon fáj!
A testvére kicsinyeit ő marta el magától. Otthagyták. Igazuk van! Megbocsáthatatlan. Szenvedj, élj, ha tudsz! Élj itt, vagy máshol próbálj szerencsét!
De neki megfelel itt. Nem volt soha nagyigényű, és az utóbbi időkben kimondottan szeret itt ücsörögni. Sok minden eszébe jut. Lehet rajta gondolkodni. Lehet magát marcangolni. Lehet kábán maga elé nézni. Lehet várni valamit. Lehet várni a halált.
Telnek az évek. Egyik a másik után észrevétlen, számolatlan.
Csak a teleket nem szereti. Egyre rosszabbul viseli a hideget. A hó pedig vakítja a szemeit. Talán ezért tartja mostanában félig leeresztve a szempilláit. Az idén télire átköltözött a szomszéd ház padlására. Rozoga, düledező viskó. A régi szétcsúszott cserepek között befütyül a metsző északi szél. Behordja a havat. De azért ki lehet bírni. Bezzeg, régen! Gyerekkorában, mikor egyszer idetévedt. Mázolt padló, kötélen a sok mosott ruha. A kémény mellett pedig oldalszalonnák, kolbász, májas. De felőle éppen lehetett! Nem szerette. Hozzá se nyúlt. Viszont a jó kerekre hízott egerek! A nyál is összefut a csőrében, ha rágondol.
Akkoriban mozgalmas élete volt. Sok volt a gyerek a környéken. Sok volt a látnivaló. A mezítlábas kislányok rá se hederítettek. Egy bodzaággal kihajtották a Takta partra libáikat, virágot szedtek, danolásztak, koszorút fontak. A fiúktól menekülnie kellett. Verekedtek, birkóztak, bogáncsot dobáltak, hangoskodtak. Előlük a közeli kis ligetbe húzódott. Mikor csend lett, visszatért. Vonzotta a híd, a házikó, meg a patak.
Szerette nézegetni az embereket is. Voltak a környéken vályogvető cigányok, meg kosárfonók, akik mindig alaposan lemetszették a vízben álló fűzfákat. Tavasszal iskolás gyerekeket hoztak a vízpartra a tanítók. Kóbor kutyák, meg rókák ürgére, hörcsögre, vadnyúlra vadásztak.
Egyszer úgy döntött, beköltözik a faluba. Akkor történt ez, amikor egyedül maradt. Egyes-egyedül. Késő ősz volt már, de még nem volt hideg. Egy napon, estefelé útra kelt. Magasan körözött. A látóhatárnál már éppen lebukott a nap. A fák fekete árnyai mögött, a vöröses napfényben jól szemügyre vette a háztetőket. Kiválasztott egyet. Jól érezte magát a tetőgerincen, a kupás cserepeken. Vacsora után nézett, majd elégedetten kuvikolni kezdett. Nappal pihent, nézdegélt, esténként itt is ott is kuvikolt.
Az emberek rosszallóan, félve figyelték. Rossz jel, halálmadár. Pedig ő csak az újra megtalált életének örült. Ismét vidám, elégedett. Enni-innivaló bőven van. Körülötte emberek, állatok, ÉLETEK.
Ám az emberek bántani kezdték. Elzavarták innen is onnan is. Nem értették. Féltek tőle. Nem a kő fájt neki, ami a szárnyát érte. Elbújt. Túlélte. Ezt is. Meggyógyult.
Csak a lelke!
Az maradt sebes.
Visszatért, mert vissza kellett térnie a hídhoz. A bagolyfogó hídhoz, ami örökre magához húzza, magához láncolja. Az apja lábnyoma, az anyja tollpihéje, testvére csőrének koppanása, a nagyapja árnyéka hívja, csalogatja vissza. A Bagolyfogó-híd.
6643
szikra60 - 2020. január 20. 12:43:01

Kedves Katalin! Nagyon szép ez a történet! Szívből gratulálok a nyereményhez és ehhez az íráshoz is! ÉvaRose

6592
35tomika65 - 2020. január 18. 20:54:47

Nagyon szépen köszönöm!
Katalin

6542
ritatothne - 2020. január 18. 20:17:01

Sok szeretettel gratulálok a nyereményhez.

RitaRose

5396
Kitti - 2020. január 18. 20:01:43

Szép-szomorú történetedhez és a nyereményhez is gratulálok! Megérdemelted. Rose

5772
Saranghe - 2019. december 02. 17:03:43

Kedves Katalin!

Szomorú történet. Valóban érthetetlen, hogy miért nem kezdhetett új életet? Miért fáj ez másoknak? Embert véltem felismerni írásodban.

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.