Steve Kuklis: Thádisz tekercse (2019. december)
A HÁROM NAPOSRA HIRDETETT XXII. Nemzetközi Egyiptológiai és Piramidológiai Kongresszusra utaztam Kairóba. A piramisok építésének lehetséges módozatairól, mikéntjéről folytatunk parázs vitákat. Ám, bizonyítékok híján most is csak találgatni tudtunk - ahogy mindig is.
Mikor a harmadik nap végén visszaértem a Főnix Hotelba, az elegáns, fekete londiner fiú mosolyogva odalépett hozzám, s udvariasan közölte velem, hogy telefonon már többször is keresett egy férfi, aki csak az elérhetőségét adta meg. Kezembe nyomta a feljegyzett telefonszámot és diszkréten tartotta a tenyerét. Ránéztem a cetlire és a markába nyomtam egy Lincolnost. Karórámra pillantottam. Pár perccel múlt délután három. Kerestem a hallban egy szabad fülkét és felhívtam régi, öreg barátomat Narmert, akinek egy piciny, ám annál patinásabb régiségboltja volt Kairó északi negyedében. Narmer kiváló érzékkel gyűjtötte be magának Egyiptom ígéretesnek tűnő relikviáit. Számos Múzeumnak szállított, hivatalos és nem hivatalos úton, de mindig a törvény innenső oldalán lavírozott. Voltaképp nem tett egyebet, mint azt, hogy megpróbált életbe maradni e nyomorúságos világban. Becsületes kereskedő volt a maga nemében, legalábbis velem mindig úriemberként viselkedett.
Narmer rögtön felvette a kagylót, amint a készüléke megcsörrent.
- Nigel Barett vagyok, mi a pálya Nar?
- Van itt egy érdekes darab a számodra Nigel. Ha érdekel, ugorj be érte, mielőtt hazautazol - hadarta egy szuszra, hangja feltűnően lelkes volt. Majd tőle merőben szokatlan módon bizalmasra váltott. - Nigel, ha rám hallgatsz, azonnal indulsz.
Hallgattam rá.
Jó egy órába telt, míg bérelt Hondámmal átvergődtem a belvároson és befordultam Narmer keskeny utcájába. Az izzadtságszagú bazársor tömve volt újonnan érkezett turistákkal. Esélyem sem volt a boltnál parkolni, így elaraszoltam a közeli sarokig. Járgányomat ügyesen becentiztem két alaposan lepusztult autó közé, a számba dugtam egy cigarettát, meggyújtottam és visszasétáltam az üzlethez.
Narmer régimódi, viharvert cégtáblája a járda fölé lógott. A kirakati üvegen benézve láttam, hogy az üzletet még nem fedezték fel a turisták. Eltapostam a cikket és benyitottam a helyiségbe. Bimm-bamm-ba-bim-bamm, mondta az ajtó feletti csengő. A hangra Narmer kidugta fejét a raktárajtón és elvigyorodott. Már nem volt fiatal. A hetvenes éveit taposhatta, de ősz haján - amit meglehetősen hosszúra növesztett, és hátul lazán copfba gumizott -, nyoma sem látszott kopaszodásnak. Hajával egyszínű körszakálla hatalmas orrot, bronz barna arcot, és ragyogó fekete szemeket keretezett. Alacsony, gyors járású, szikár figura volt. Ahogy közeledett, vigyora egyre szélesebb lett. Megrázta üdvözlésre nyújtott kezem.
- Nézz körül, ha akarsz. De ami téged érdekel, az hátul van - mondta, majd fürgén az ajtóhoz lépett, és a „NYITVA” táblát a „RÖGTÖN JÖVÖK!” oldalára fordította. Aztán betessékelt a raktárba, és egy ócska szekrényből - ami Perhernefret tartományi felügyelő fa szobra mellett állt - kivett egy zörgő, barna zsírpapírba tekert henger alakú csomagot. Észrevette, hogy érdeklődve tekintek a szoborra.
- Másolat, de egész ügyes - nevetett fel horkantgatva.
Nehéz volt elhinni, mert a szobor nagyon is eredetinek látszott, és megesküdtem volna rá, hogy az is, bár tudtam, hogy a Berlini Múzeumban láttam egy pont ugyan ilyet.
- Ez az, amiért idehívtalak Nigel - szólt Narmer, és egy kígyókkal díszített oroszlánlábú asztalkára fektette a csomagot. Óvatosan kibontotta, és a kezembe adott egy meglehetősen jó állapotban lévő sárgás papirusztekercset, aminek alig volt súlya. Hirtelen, szinte elviselhetetlen izgalom öntött el. Szívem zakatolni kezdett, és muszáj volt mély lélegzetet vennem. Egy "tyűha" szaladt ki számon, s meglepetten pillantottam öreg barátomra. Narmer fülig érő vigyorral sűrűn bólogatni kezdett.
- Igen, ez eredeti - mondta kurtán.
Igaza lehetett. A tekercs kétségkívül eredetinek látszott, bár már nem volt érintetlen. Apró, repedezett szélű vörös pecsétjét láthatóan feltörték. A törés frissnek tűnt világos széleivel. Óvatosan visszafektettem a tekercset az asztalkára és gyengéden görgettem rajta egy keveset. Hieroglifákkal zsúfolták tele. Első ránézésre egy tisztviselő írhatta.
- Nem is tudom, hol kezdjem - vakarta meg feje búbját Narmer.
- Kezd a közepén! - biztattam. - Legalább nem leszünk olyan messze sem az elejétől, sem a végétől.
- Hát legyen - kuncogta el magát.
Olyan őszinte volt, amilyet csak kívánhattam. Nem beszélt mellé, hisz' ismert, és tudta, nem is lett volna értelme.
- Abüdoszban, az Ozirisz-templomhoz közel, nemrégiben kiástak egy tökéletes állapotban fennmaradt sírt, az első dinasztia korából. A viszonylag egyszerű, kövezett sírkamra egy furcsa csontvázat rejtett. A csontváz erősen megnyúlt koponyája mellett volt egy mesterien megmunkált elefántcsontból készült csónakocska, meg egy szépen festet arany tál, ami szárnyaikkal érintkező Nílusi kacsákat ábrázolt. Maga a koponya egy díszes faragású, fehér gránit ládikán nyugodott. Találtak a sírba néhány hosszú nyakú agyagkorsót is, melyek áldozati ajándékokat foglaltak magukba. - Narmer nagyot sóhajtott. - Ezek a tárgyak a kairói múzeumba fognak kerülni. Bár elégé kalandos úton, de nekem sikerült megszereznem azt a bizonyos díszes faragású fehér gránit ládikát, amibe végül is csak ezt a papirusztekercset találtam.
- Elloptad? - szegeztem neki a kérdést.
- Ugyan már... ilyet én nem tennék - vigyori arcán csúfondáros mosoly villant. - De ez nem is számít - tette hozzá sietve.
Ebben maradtunk.
Rövid alku után egyezségre jutottunk. Narmer régi barátságunkra hivatkozva nem kért túl sokat. Kitöltöttem egy csekket, majd hónom alatt az alaposan bebugyolált csomaggal kisétáltam az üzletből és visszahajtottam a hotelba.

A következő napokat azzal töltöttem, hogy kritikus szemmel, alaposan áttanulmányoztam a tekercset. Közben szorgalmasan jegyzetelgettem.
A gondosan kivitelezett óegyiptomi hieroglif írás eszköze egy széles végű nádszál lehetett. A többféle színben pompázó írásjelekkel telerótt papirusz kellemes látványt nyújtott. Magát a papiruszt is gondosan kimunkálták. A papiruszcserje beléből hosszába vékony sávokat vágtak, melyből egy sor vízszintesen és egy sor függőlegesen lett fektetve, majd az egészet összepréselték. Több ilyen papirusz levelet ragasztottak össze papirusztekerccsé. Maga a hieroglifikus írás meglehetősen bonyolultak tűnik. Ha azonban az egyes szavak ortográfiáját gyakorlat által elsajátítjuk, akkor a hieroglif szöveg nagyon könnyen olvasható. Szorgalmamnak és kitartásomnak köszönhetően, jómagam is birtokában voltam ennek a tudománynak. Mivel az egyiptológia professzora vagyok, munkám egyik nélkülözhetetlen része e tudomány. Ezt az írást vízszintes sorokban és függőleges oszlopokban is írták, a pillanatnyi szükséglet szerint. Az írásjelek jobbról-balra haladtak, de néhol megfordult az irány, különösen ott, ahol az olvasó szeme esztétikai okokból ezt megkívánta. A jegyek és jegycsoportok szakadatlan követték egymást, de mindenütt fogalomhatározók (determinatívumok) mutatták, hogy hol végződnek a szavak. Egy olyan írásban, mint a hieroglif, amelyben nincsenek magánhangzók, ez nem lebecsülendő előny. Néhány szövegrészt ovális keretbe, kartusokba foglalt az író, aki mint első ránézésre megállapítottam, valóban hivatalnok volt. Alsó-Egyiptom Nofern kerületének "örökös építési főfelügyelője". Az óegyiptomi első dinasztia harmadik fáraójának Zet-Atothnak idejéből.

"A nevem Thádisz - szóltak az első jelcsoport kezdő írásjelei -, így neveznek az egyiptomiak. Eleinte idegen volt számomra ez a név, mert legbelül, a zsigereimben éreztem, hogy azelőtt máshogy szólítottak. Gyermekkoromban éjszakánként gyakran álmodtam arról, hogy egy szárnyas obeliszk belsejében vagyok. Istenek titkos tudói vesznek körül, akik okosabbak Egyiptom népénél. Kisebb vagyok, mint ők, még gyerek, még lábaimon menni sem tudok. Az Obeliszk merészen emelkedve hasítja az eget. El van űzve minden felhő, és körülöttünk a tiszta fekete égboltot csillogó üveggyöngyök borítják. Váratlanul kő eső zúdul ránk, és azok a nagy szikladarabok, amik nagyobbak még a hatalmas Szfinx fejénél is, és gyorsabbak még a leggyorsabb nyílnál is, megnyomorítják a tüzes obeliszk karcsú alakját és csúnyán letörik csúcsos végét. Sebzett madárként, bukdácsolva zuhanunk. Az Obeliszk fala felizzik. Háromszor kerüljük meg azt a sivatagot, aminek hosszan elnyúló homokja vörös és fehér. Ekkor Széth isten villámokat küld ránk. Az Obeliszk tüzének lobogása kialszik és Junu városnak határában nagy csattanással lebukik. Csak én maradok életben. A többiek mind, kik az obeliszkben vannak, kivétel nélkül oda vesznek. Akik magasak és világos hajúak, csak mozdulatlanok. Akik alacsonyabbak és fényes, zümmögő, kemény burokba vannak öltöztetve, azok füstölögnek, és testükből ragyogó szikrák pattognak mindenüvé. Később, ahogy emberesedtem elmaradt az álom és lassan összemosódott az idővel. Fogadott Anyám, akit örökké áldjon az ég, élete legnagyobb áldásának tekintett. Elmondása szerint egy szőlőbokor alján lelt rám. Törékeny hátán mindenhová hordozott engem, és egy hosszú éven át még a számba dugta tápláló emlőjét. Idővel rászoktatott az ő beszédére. Amikor iskolába adott, akkor naponta hozott kenyeret és sört a tanítónak. Vigyázta minden léptemet.
Tanításának köszönhetően felkapaszkodtam a szellemi létrán, polgártársaim tiszteltek és becsültek. Új társadalmi helyzetemmel járó rendi emelkedésem Anyámra is átszármazott. Először, mint írnok szolgáltam Nofern kerületének helytartóját. Ezután több kisebb papi méltóságot viseltem. Később már a "kőfejtők titkos tanácsosa", majd a "királyi munkák elöljárója" lettem. Végezetül maga a nagy fáraó Zet-Atoth nevezett ki Nofern kerületének "örökös építési főfelügyelőjének". Fizetésemet nagyjából természetben kaptam: gabonát, sört, állatokat és szárnyasokat. Fiatalon házasodtam, ahogy ezt a bölcs tanok is tanácsolták. Egy nagyreményű írnok napszépségű leánya ejtette rabul a szívemet. Feleségem lett Nilatak Nias, aki tisztakezű volt és frissebb minden fűnél, aki a szívemnek sohasem szerzett bánatot. Akit én ezért mindig jókedvben tartottam, s fölötte hiábavaló parancsokkal nem zsarnokoskodtam. Kerültem a rossz társaságot, iszákos, utcán csavargó, asszonyok után szaladgáló sosem voltam. Ezt kívánta az iránta való tisztességérzet. Ügyeltem arra is, hogy ne csak a gazdagok és hatalmasok legyenek a barátaim. Adtam a szegényeknek, és tápláltam az árvákat. A négy év alatt, mióta elfoglaltam a helyem a hivatalban, semmi figyelemreméltó nem történt. De egy napon, a nagy Zet-Atoth fáraó futárt küldött hivatalomba. Aki tervet hozott egy furcsa építményről, ami szabályos gömb volt, és hatalmas akár a Nap. Egy síremlék terve volt, amit maga Thré, a fáraó első építésze tervezett a fáraónak, ami pompásan illett a nagy Zet-Atoth fáraó becsvágyó és büszke jelleméhez. A terv kivitelezhetőnek tűnt. Engedélyeztem. Így hát a nagy Zet-Atoth fáraó szolgák egész seregét vonultatta fel a kiszemelt területre. Nagy kőtömböket szállítottak oda a keleti partról, keserves, kínos munkával. Kőfejtő mesterek hasították ki a tömböket a hegyek gyomrából, és ezeket a köveket nagy folyami hajók szállították a közelbe.
A köveket négyesével, vagy nyolcasával lógatták a Nagy Folyó vizébe. Húsz vízi munkás vigyázta azokat. A végső kikötőben pedig felvonták a partra. A súlyos gránitot, megalitot, monolitot és a könnyű mészkövet a kikötőből kézi és állati erővel húzták, görgették a helyére, igen fáradtságos munkával. Kitaláltam, hogy fektessünk le hosszú fa gerendákat, és ezeken a gerendákon húzzuk a köveket. Rájöttem, ha olajos magvak levével, vagy szappannal megkenjük a gerendákat, a kövek könnyebben csúsznak. Később rájöttem arra is, hogy ha két hosszú és három keresztfából szánt építünk, és erre emeljük rá a köveket, a szán még könnyebben csúszik a fagerendán. A kövektől függött, hogy mennyi munkás húzta a szánt. Volt, hogy csak nyolc, de volt, hogy negyven. A legtöbb csoport tizenöt munkásból állt. Tizenegy munkás húzta a szánt, egy volt közülük, aki ellenőrizte a síneket, ha kellett olajozta. Egy vizsgálta a kötelek állapotát. Egy a vízért volt felelős. Egy volt, aki nem dolgozott, csak vezénylett, a többiek neki engedelmeskedtek.
Két vágánypárt építettem ki a kikötő és az építés helye között. Ha az egyik vágány megsérült, a másik vágányon folyt tovább a szállítás. Hogy a vágányok ne mozduljanak el, hogy biztosan álljanak, keresztdongákat kapcsoltattam a párhuzamos fa gerendákhoz. Különleges kötéssel kötöttük össze őket. A messzi keletről származó Návtsi Silkuk nevű fafaragó mester ötlete alapján. Ez a kötés megakadályozta a vágány szétcsúszást. A vágánypárok évekig álltak a helyükön, mert kopásuk csekély volt. Az így szállított köveket kőfaragómesterek illesztették össze a kívánt méret szerint. Ott kezdődött a baj, amikor az építmény egyre jobban gömbölyödött és elhagyta a függőleges irányt. Thré makacsul bizonygatta, hogy a gömb összetartja saját magát. Nem így lett. A második évre rá, hogy elkezdtük a munkálatokat, az eddig összeillesztett kőtömbök egyszerűen összenyomták saját magukat, és az egész építmény hangosan leomlott. Rengeteg munkást temetett maga alá. A nagy Zet-Atoth fáraó dühében leütette Thré építész fejét, testét pedig felnégyeltette. Engem csak az mentett meg bősz haragjától, hogy megígértem, tervezek és emeltettek neki egy új alakzatú, minden eddigi épülettípusnál csodálatosabb síremléket. Ami örökkön-örökké hirdeti az ő nagyságát. Ami hatalmas és fenséges lesz. Ami a romboló időnek is ellenáll. Ami elpusztíthatatlan lesz a világ végezetéig. Amíg eltakarították a gömbépítmény maradványait, én elkészítettem az új síremlék részletes tervezetét. Zet-Atothnak, a nagy fáraónak hízelgett a tervezet, mert roppant hiú, becsvágyó és dölyfös volt. A megálmodott építmény felhúzásához azonban problémák egész seregén kellett átvergődnünk. Ki kellett jelölni az új épület pontos helyét. Körülötte valóságos városrészeket építeni a munkások számára. Javítóműhelyek tucatjait, mesterségek szerint. Hatalmas víztározókat. Nagy kőfaragó csarnokokat, raktárépületek sokaságát.
A sínpárok készen voltak. A tömbök szállítása megoldott. Fa viszont nem volt az új építményhez. Egész Egyiptom területéről rendeltem faanyagot, amik érkeztek is rendesen szárazföldön és vízen. Ily módon felkészülve végre nekilátunk a nagy Zet-Atoth fáraó építményének. Ami örökkön-örökké hirdeti majd az ő nagyságát. Ami hatalmas és fenséges. Ami a romboló időnek is ellenáll. Ami elpusztíthatatlan a világ végezetéig. Egy, a mind a négy oldalán egyforma építményt terveztem. Az oldalak csillagászati pontossággal mutatnak majd a négy égtáj felé. A talaj szintezése után egy hatalmas négyszögű területen leraktuk az első réteget, az alapot. Ehhez az egész építményhez kiszámolt és tervezett 920 000 darab kőtömbből 25 600 darabot használtunk fel. A négyszög minden oldalát gondosan kiigazítottuk. Erre az alaprétegre pakoltuk rá a következő réteget egy tömbnyire beljebb helyezve az alatta lévőnél, vigyázva, ügyelve a kötések kialakítására.
A következő réteget ugyancsak ezzel a módszerrel felpakolva. Számításaim szerint a növekvő magassággal arányosan csökken a rétegekbe beépítendő kőtömbök száma. Így, elméletem szerint, ha az építmény elnyeri végső formáját, végül egy szabályos és hatalmas kőgúlát kapunk majd. Huszonnégy fős elhelyező munkáscsoportokat alakítottunk ki. Ahogy emelkedett a magasság, úgy csökkent a rétegkövek száma. Az építmény felénél már csak 6400 darab tömb kellett, míg hétnyolcad magasságban mindössze 400 tömböt építettünk be. Az építmény három harmadáig rámpákat vettünk igénybe. Ezek gyenge emelkedésűek voltak és levegőn szárított téglából épültek. Fáradtságos munkával, tizenhat-tizennyolc fős vontatócsapatok vonszolták fel a helyszínre az 1,5 méter magas, és közel 2,5 tonnás súlyú tömböket. Az egyharmad részt már kötélcsigák segítségével építettük tovább. Két fordítóbak állt egy csúszó pálya két oldalán, jól kiékelve, kikötve. A köteleket pedig huszonöt-huszonöt munkás húzta. Teltek-múltak az évek, végül a nyolcadik év elején elértük a tervezett magasságot. A hatvannégy kősorból álló gúla 73.6 méter magasságig ért, és egy négy méteres lapos tetőbe végződött. Erre a tetőre hatalmas emelvényt szerkesztettünk, amelyre, arannyal futtatott, négy méteres kőkorongot rögzítettünk, ami a napot szimbolizálta. Az építmény végső magassága így elérte a 77.6 métert. Végül a felfelé vezető sínpárokat elbontottuk. A lépcsőzetes fokokat betöltöttük mészkővel és az egész gúlát közel 80 000 darab helyszínen csiszolt burkolókővel borítottuk. Már építése közben is sok szemlélője akadt. Később pedig bámészkodók egész hada érkezett, Babilóniából, Arábiából, Núbiából. Sőt a messzi keletről is. A nagy Zet-Atoth fáraó le nem vette róla tekintetét, büszkén, rátartian méregette. Elvégre az ő nagyságát hirdette. Arany ajándékokkal jutalmazott meg engem négyszer is, az ország szeme láttára. Birtokokat adományozott, szép dűlőkbe, szolgálókkal, rabszolgákkal.
Én, Thádisz megépítettem hát az első gúlát, amit hamarosan több is követett szerte az országban, sőt országon túl is. Életem alkonyán még volt szerencsém találkozni az Istenek titkos tudóival, kik tüzes végű szárnyas obeliszken ereszkedtek földemre. Kiknek fejformája hasonlított az enyémhez. Az övék is hátrafelé erősen megnyúlt. Kérték, hogy tartsak velük az égi otthonukba. Kérésüket azonban eltaszítottam magamtól, és maradtam Egyiptom földjén, hogy Ozirisz isten a végső órám végén születésemet megújíthassa, és az elíziumi mezők felé irányíthasson."

Így lett vége, a papiruszról elfogytak a jelek, de én még mindig megbabonázva bámultam a tekercsre, mint akit hipnotizáltak. Teljesen paff lettem. Még az agyam is "lefagyott" egy pillanatra, akár egy tízdolláros, ócska számítógép, aztán újra indította magát. Ámulva pillantottam fel: - Atya isten! - dünnyögtem. - Atya isten, micsoda sztori! Hirtelen a helyére ugrott minden: - Micsoda felfedezés - ujjongtam. - Íme, a bizonyíték, hogy a piramis... az első piramist mégis csak az egyiptomiak építették. De ki ez a Thádisz... honnan jött? - tűnődtem el. Végül talpamat a padlóhoz nyomtam és nehézkesen felálltam. Megmozgattam izmaimat. Két nap és két éjjel görnyedtem a papirusz felett, nem csoda, hogy elgémberedtem. Egyet-kettőt nyújtózkodtam, majd nyögve megvakartam a tarkómat. A sárga asztalon félig elszívott, bágyadt cigaretta parázslott egy réz hamutartó vájatában, elnyomott csikkek társaságában. Mellette a papirusz, szépen kisimítva, akár a szűzlány lepedője. Egy nyitott zöld mappa, gyors jegyzetű, rendezetlen papírokkal. Egy toll keresztbe fordulva, meg egy jócskán megcsappant szögletes Whiskys üveg. A narancsszínű függönyös ablak résnyire nyitva állt, és az utcáról virágillatú légáramlat csapott be. A cigaretta alig észrevehetően megremegett.
Valahol, egy közeli szobában elektromos gép berregett halkan. A folyosón fojtott zörejek, szapora kopogások, majd beindult egy porszívó.
Az üvegért nyúltam és egyetlen hosszú, diadalmas korttyal benyakaltam a tartalmát - mintha ló rúgott volna tarkón.
A mosdóba mentem, hogy felfrissüljek. A tükörben alig ismertem magamra. Szemem alatt a fáradtság sötét karikái, az arcomon sűrű, fekete sörte.

Mialatt borotválkoztam egy böhöm nagy kamion száguldott át az utcán, alaposan felkavarta a levegőt. Az ablakot arasznyira taszította a légáramlat. A függöny meglódult, elsuhant egészen a hamutálig, s megbillentette a cigarettát, ami lecsúszott a vájaton és elgurult a papiruszig. A papirusznak rögtön felizzott a széle...
Miközben az arcszeszt masszíroztam sima bőrömbe, arra gondoltam, hogy az egyiptológus kollégák milyen arcot vágnak majd, ha meglátják a tekercset... a bizonyítékot...
Kiléptem a mosdóból, de előbb kellett volna. Az íróasztal sárga lapját - és mindent, ami rajta volt -, szürke hamupernyék pettyezték. A szobába enyhe ammóniaszag terjengett. Az utcáról újabb légáramlat vágott be, mire a hamupernyék felröppentek a levegőbe és kavarogva táncoltak a léghuzatban.
Kirázott a hideg a felismeréstől, hallottam, ahogy az aprók összecsörrennek a zsebemben a remegéstől. Révetegen figyeltem a pernyék táncát, majd valami mélyről jövő eszelős hangon felüvöltöttem, és csak üvöltöttem és üvöltöttem.
Mikor aztán nekilódultam, szinte úsztam a levegőben, hogy odaérjek... de már késő volt - túl késő. A 4650 éves tekercs már nem volt sehol.


SZERZŐI UTÓSZÓ

Vajon létezik, hogy a piramisokat valóban az egyiptomiak építették? Igaz lehet, hogy azok az eszközök, amik a rendelkezésükre álltak, mindezt lehetővé tették? Ha igen, vajon miként lehetséges az, hogy a piramisok építését ez idáig még egyetlen egyiptomi szöveg sem említi? Eme kérdésekre a hivatalos tudomány válasza napjainkban még eléggé ellentmondásos. Ez a történet sem hivatott ezt eldönteni, mivel csak fikció - szerény képzeletem szüleménye. Talán ha hősünk, Nigel Barett nem lett volna olyan óvatlan...
Bízom abban, hogy kellemesen szórakoztak, s köszönöm, hogy velem tartottak.

Steve Kuklis
Vácszentlászló, az Úr 2019. esztendejének utolsó havában.
6643
szikra60 - 2020. január 20. 12:37:14

Kedves Steve! Nagyon tetszett az írásod. Talán azért is, mert érezni lehet, hogy van mögötte vagy szakmai tudás, vagy utánna olvasás. Mindegy, hogy melyik, az eredmény a lényeg. Egy kicsit talán ott vitatkoznék veled, hogy a bevezetőben - mint utaltál rá - a főhős nem földi lény, legalábbis magasabb rendű. Akkor valójában a piramist mégsem egyiptomi tervezte - közvetlenül -. Nyilván a Te írásod, úgy fogalmazol, ahogy akarsz. Gratulálok a nyereményhez! Szeretettel ÉvaWink

6542
ritatothne - 2020. január 18. 20:17:45

Szeretettel gratulálok a nyereményhez.

RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.