Plesovszki Hajnalka: A SÁRGA MACSKA
A busz lefékezett a külvárosi megállóban, hangos csattanással kivágódott az ajtaja. Krisztina leszállt. Az ajtó becsapódott mögötte, a busz füstöt okádva elrobogott. Magával vitte az áporodott szagú embertömeget meg az egész keserves napot, a piszkálódó főnökkel, az intrikus kollégákkal, a forgalmi dugóval és a lemerült hitelkártyával együtt.

Krisztina szétnézett, egyedül volt. A megálló kivilágított bódéján túl sötéten komorlott a novemberi alkonyat, az eső vigasztalanul esett. A lány hátrasimította szőke haját, összefogta, kabátja kapucnija alá igazította. Megindult hazafelé. Otthon vár rá Bálint!

Régebben mindig örömmel töltötte el Krisztinát a gondolat, hogy vár rá egy magas, jóképű fiú, várja a szerelme. Aztán minden elromlott. Talán akkor kezdődött, amikor megszűnt Bálint munkahelye, az is lehet, hogy sokkal hamarabb. A fiú egy ideje már csak veszekedni tudott, goromba szavakkal megalázni, kiabálni. Tegnap este pedig úgy emelte föl a kezét, mintha ütni akarna, végül nem tette, de… Krisztina félt belegondolni, mit hozhat a mai este.

A lány nagyot sóhajtott, amikor befordult a hosszú utcába, aminek végén, a szürke tömbház bérlakásában várt rá Bálint. Gyomra összeszorult a gondolatra, de azért mégis ment tovább, előre. Körötte egyre csak hullt a hideg, novemberi eső.

Krisztina egyszerre megtorpant, mert valami villant, megmozdult mellette. Egy bokor aljában, a sáros földhöz lapulva egy macska kuporgott, kicsike jószág, szinte még kölyök. Az utcai lámpa fénye pont rá világított. Sárga szőre teljesen átázott, nedves csomókban tapadt össze, és az állat reszketett. Összekuporodva próbálta megőrizni soványka testének elillanó melegét.

Krisztina ment volna tovább, de a macska ráemelte tágra nyílt, borostyánsárga szemeit. Könyörgött a tekintete. Szavak nélkül rimánkodott ételért, melegért, biztonságért: egy másik életért. A lány szíve megtelt szánalommal. Szeretettel. Szerette volna fölemelni a földről a macskát, megcirógatni, beburkolni a kabátjába. Szerette volna hazavinni, jól bánni vele és magánál tartani örökre. Mégsem tette meg.

- Ne haragudj, cica, nem jöhetsz velem. Bálint nem tűrné, hogy befogadjalak, téged kidobna, velem pedig megint veszekedne. Végül úgyis az történne, amit ő akar. Sajnálom, nem tehetek érted semmit, cica!

A lány hangosan mondta mindezt, a sárga macska szemébe nézve. Mit várt? Hogy az állat megérti? Hogy elfogadja? Hogy megbocsát? A macska tekintete mit sem változott. Akkor is követte pillantásával, amikor Krisztina már messzire futott tőle és beszaladt a bérház kapuján.

Fenn a lakásban meleg volt, villanyfény, ételszag. Bálint a nappaliban ült a tévé előtt, sörösdobozzal a kezében. Nem fogadta Krisztina köszönését, rá se nézett, tudomást sem vett a jelenlétéről.

A lány megkönnyebbült. Nesztelenül lerakta kabátját, táskáját. Aztán kiosont a konyhába, elmosogatott, elpakolt. Utána beóvakodott a fürdőszobába, letusolt, fogat mosott. Végül belopózott a hálószobába, pizsamába bújt, lefeküdt az ágyba. Bálint csak jóval éjfél után jött, botladozó léptekkel közeledett az ágyhoz. Aztán elterült Krisztina mellett, sörszagot lehelt az arcába, és már aludt is.

A lányt sokáig kerülte az álom. A sárga macskára gondolt: haragudott rá. Hogy lehet egy állat ilyen ostoba? Elbújhatna az eső elől, kereshetne valami védett helyett, ahol megmelegedhet, utána mehetne egerészni. Hiszen azért macska!

Krisztina másnap reggel még az ébresztő csörgése előtt fölriadt, és gyorsan lenyomta a gombját. Mindig így csinálta, mert Bálint utálta a csörömpölő hangot, és az különösen dühítette, ha Krisztina miatt nem alhatott tovább. A lány, vigyázva nehogy felköltse a fiút, kibújt az ágyból. Sietve felöltözött, elkészítette Bálint reggelijét meg az ebédhez valót. Aztán már ment is ki a házból, iparkodott a munkahelyére.

Mikor az utca végére ért, a lány önkéntelenül a bokor felé pillantott. Oda, ahol tegnap a sárga macskát látta. Az állat még ott volt: fehér fogai kivicsorultak, ahogy elnyúlva, mozdulatlanul, merev testtel feküdt. Halott volt. De szeme hatalmasra tárult, mintha tekintete még élettelenül is fürkészne, kutatna valami… vagy valaki után.

Amikor Krisztina aznap délután hazatért, a sárga macska hullája már eltűnt, valami jótét lélek eltakarította.

Amint a lány belépett a lakásába, sötétség fogadta, hideg és csend. Bálint már nem várt rá. Csak egy gyűrött papírfecni hevert az asztalon, rajta a fiú kurta üzenete arról, hogy szakított vele. Bálint saját ruháin kívül elvitte a műszaki cikkeket, kiürítette a kávésdobozt, amiben Krisztina a konyhapénzt tartotta, és magával vitte a kis ékszerszelencét a lány arany nyakláncával, három aranygyűrűjével.

Krisztina este egyedül feküdt az ágyban. Amikor elaludt, a sárga macskáról álmodott. A cica ott hevert mellette a lepedőn, és hangosan dorombolt. Teste meleg volt, bundája selymes, dús aranyszálain táncolt a fény. Borostyánsárga szeme csupa élet, hála, remény és öröm.

Krisztina az ébresztő csörgésére riadt. Föl kellett volna kelnie, de ő csak feküdt, fejét a párna alá fúrva, fülét betapasztva, és hangosan zokogott.

Nem Bálint miatt sírt. Nem is saját magáért.

A sárga macskát siratta.
6653
pepa24 - 2019. december 09. 18:53:24

Kedves Kitti!
A novellámat igazán értő szemmel és jó lényeglátással olvastad. Bizony, igaz, Krisztina a vesztes - bár remélem, kívánom regénybeli alakjának, hogy ezek után jobb napok jöjjenek az életében. Lelkiismeretfurdalás... Igen, tényleg így volt, valami hasonló indított engem is, ennek a novellának a megírására. És valahol a "sárga macska" nem más - mint maga Krisztina.

6191
Magdolna43 - 2019. december 06. 15:08:41

Kedves Hajnalka!
Írásod meghatott, egy elszalasztott pillanat, amit már nem lehet visszahozni,acica halott, de jó a történetben, hogy Krisztina
megszabadúlt a zsarnoktól.
( Mi most fogadtunk be egy elhagyott kiscicát, )
Sok szeretettel gratulálok,
Magdi

6542
ritatothne - 2019. december 06. 08:37:42

Kedves Hajni!

Érzelemgazdag, szép írásod érdeklődéssel olvastam. Sajnálom, hogy másnap már nem volt lehetőség arra, hogy a cica mégis megmeneküljön, jó helyre kerüljön. Viszont az jó, hogy a férfi elment. Az a legkevesebb veszteség, amit elvitt, sokkal nagyobb baj lett volna, ha marad. Minden kóbor állatot nem tud befogadni az ember, de amit maga miatt megtett volna, az fájdalmas, mert épp az az ember hagyta el, akire tekintettel volt, mikor nem a saját szivére hallgatott.

Szeretettel: RitaRose

5396
Kitti - 2019. december 06. 07:39:50

Megérintett az írásod Hajni! Maga a lány élete és "társa" egy kopár, nem is kapcsolat, hanem uralkodás a másikon nexus, aminek már cseppet sem árthatott volna a kismacska jövetele. Krisztina nagy vesztes. Egy hűséges, szerető, igazi társat veszített el a sárga macskában. A fiú? Szóra sem érdemes. Rég ki kellett volna pakolni az életéből. De a cica... Hatalmas lelkiismeretfurdalást okoz. Remek, kitűnő novelládhoz gratulálok! Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.